Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 
G. és N. urak
 
  
 
ZSÍR BALÁZS OLAJRA LÉP
 
 
EGY CSÚFOSAN BUKOTT DIÁK
HIHETETLEN KALANDJAIRÓL,
KÓBORLÁSAIRÓL ÉS KOMISZSÁGAIRÓL
S EZENKÖZBENI ELMÉLKEDÉSEIRŐL
SZERZETT
SZÉP KIS HISTÓRIA

csavargóregény



 

bevezetes21.jpg

 
 
 
2. KIADÁS
(tudniillik az 1. kiadás 0 példánya szempillantás alatt elfogyott)
 
 
 
G. és N. urak ötletéből a történet tekervényeit kiagyalták: ugyanők
 
 
 
 
„Remélem... nincs ebben a műben semmi sértő a vallásra vagy az erényre nézve, semmi, ami ne férne össze a legkényesebb illedelemmel, vagy aminek olvasása akár a legszemérmetesebb szemeket is megbotránkoztatná. Épp ellenkezőleg. Kijelentem: ... e történet felmagasztalja a jóságot és az ártatlanságot.”
 
 (Henry Fielding)
 
 
„Azt hiszed, szexet és izgalmakat akarsz, melyeknek végén kiderül, ki a gyilkos, de azért szégyellnél holmi tisztes bóvlit elfogadni…”
 
(Umberto Eco)
 
 
 
 
MOTTÓ HELYETT
   
 
Hogy ki a pikáró (magyarán kópé)?
Képzeljünk el egy fennsíkot, melynek peremén fiatal alak tűnik föl. Később patakparton ballag vagy szántóföldön iszkol. Erdei tisztásokon hál. Majd a forró flasztert koptatja, urakkal és csavargókkal parolázik. Szépasszonyok cipőjéből issza a pezsgőt. Rosszlányok szoknyája alatt keresi a boldogságot.
Míg egyívású társai az iskolát, addig ő hol a várost, hol a vadont járja. Megy, oson, tántorog, s közben figyel a legkisebb fűszálra is. A tücsök hegedűje neki szól. Az ég madarai róla énekelnek. Pártfogója a nap, cimborája a hold.
A világmindenség turistája.
Nos, ő a pikáró[2], aki előbb színre, majd a történet folyamán többször is olajra lép. (Aknára egyszer sem.)
A neve most Zsír Balázs.
 
 
 
 
PROLÓGUS
 
 
A csillagok némán ragyogtak a hideg, kozmikus csendben. Isten búskomor lett, és öngyilkosságra gondolt. Lucifer a pokol tornácán pipázott. A templomokban pedig felsisteregtek a lángok, mintha az oltárra tett gyertyák csonkig égtek volna.
Egyetlen várakozás volt a mindenség.
Később a fekete lyukak kifehéredtek, majd fél tucat mennykő csapódott a Szahara homokjába és az Antarktisz jegébe. Elbújtak az üstökösök, s letértek kepleri[3] pályájukról a bolygók....
Különös módon ennyi tünemény is láthatatlan maradt az emberek előtt.[4] A tudós csillagászok semmit se vettek észre. Még a mezők fürkész pásztorai se gyanították az új evangéliumot. Csak néhány juhászkutya szűkölése nyilallt végig a pusztán, de akik hallották őket, a holdat vélték ludasnak.
Háromkirályok pedig nem voltak.
 
 
 
 
 
ELSŐ FÜZET
 
KEZDETI PERPATVAROK
 
 
 
 
I. FEJEZET
amelyben fölbukkanok, és rögtön nyomom is vész,
de korai az öröm, mert nem örökre
 
 
1
 
Üdv, barátságtalan olvasó!
Ezennel hát belefogok, hogy papírra vessem életem történetét, ahogy azt Dosztojevszkij kamasz regényhőse is tette. De soha többé nem írok memoárt! Megvetendően isteníti önmagát, aki szégyenkezés nélkül tud írni a tetteiről. Én mindenesetre nem azért ragadtam tollat, hogy az emberek kegyeibe férkőzzek, vagy vállveregető jóindulatukat elnyerjem. Szabad kinevetni vagy gyűlölni, tetszés szerint.
Belső lelki szükség visz rá az önvallomásra, úgy megzavartak a történtek, melyek szellemi teherbírásomat is kikezdték. Hasonlókra számíthat az elszánt olvasó is.
Csak az eseményeket jegyzem le, erőnek erejével tartózkodom minden fölösleges részlettől. (Bár gyűrött, megsárgult és főleg üres iskolai füzetem maradt épp elég.) Magammal szembeni aljasság volna, ha lelkem tartalmát közszemlére tenném a ponyvaregények zsibvásárán. De máris sejtem, hogy aligha boldogulok majd elmélkedések, hajánál fogva előrángatott „magyarázatok” nélkül. Ezek annál unalmasabbak lehetnek, mert mások szemével nézve valószínűleg érdektelen az, ami nekem húsba-, sőt életbevágó.
A fenti sorokat átfutva tüstént el is bizonytalanodom. Nem értem, miért kezdtem hamu alatt parázsló indulattal ezeket a följegyzéseket. Hiszen humoros könyvet szeretnék írni. Olyat, ami hol elnéző mosolyt, hol kevésbé elnéző röhejt vált ki az olvasójából. Tolvajnyelven szólva egy rém vidám regényt. (Vagy vidám rémregényt.) Egyszóval népkönyvet, melyben a hős alig néhány oldal után mindig fölhúzza a nyúlcipőt.
 
 

elokep.jpg

 
 
De most már elég a süketelésből! Térjünk a tárgyra, noha nincs nagyobb erőfeszítés a világon, mint a tárgyra térni. Ezt szintén a Kamasz írta. Persze igyekszem a kezdetnél szelídebben folytatni; untig elég ellenséget szereztem így is. Majd meglátják, hogy nem a levegőbe beszélek. Végül még annyit: történetemet magam mondom el, no meg a titokzatos narrátor, aki szintén én vagyok, csak másképp…
 
*
 
Az alább következő história is úgy kezdődik, mint a legtöbb kópéregény, vagyis egy szép nap megszülettem – s bizony a kórház folyosóján nem taposott egymás sarkára a rokonság. Mikor a magasba emeltek, a latinos műveltségű doktor azt dünnyögte, amit Pilátus mondott Jézusról: – Ecce homo![5] – s hosszú, nikotintól sárga mutatóujjával rám bökött.
Végre felsírtam.
– Fiú! – szólalt meg magyarul is az egyik nővér.
Erre az orvos kibújt gyanús szagú köpenyéből, utálkozva forgatta egy darabig, majd a földre ejtette, és csöppet sem durván, inkább rezignáltan azt mondta: – Lehugyozott. – És még hozzátette: – Crede firmiter et pecca fortiter!
 
*
 
A jelenetet később madárcsontú nevelőanyám fecsegte el, neki meg az a nővér mesélte, aki mindvégig a kezében tartott. Persze lehet, hogy a madárcsontok említése a jelen visszavetítése a múltba, vagy pedig az olvasót lekenyerező fikció, ami még rosszabb, de az irodalomban ez is, az is bevett fogás, s én eltökéltem, hogy emlékiratom készítésekor minden bevett fogást alkalmazok.
Egyébként jókötésű kisded voltam, életrevaló.[6] Igaz, még nem hívtak Szent Zsírnak.
Balázs lett a nevem.
 
 
2
 
Mint torkos, istentelenül elkényeztetett kölyök csokoládén és málnaszörpön nőttem fel. Ez azonban nem fontos, mert ha nyers répát rágcsáltam volna szatyorszám, akkor se válik belőlem rendes ember ezen az elbaltázott világon.
Emlékeim szerint gyerekkorom mindennapi is volt meg nem is: a viccek, ugratások és kakaskodások ideje. Valahányszor háborúsdit játszottunk, ellenségeinket annak alapján találtuk ki, mikor melyik puhafedelű kalandregény jött divatba. Igaz, csak olvasni szerettünk, magolni nem, s a tanárokkal, de főleg a pedellussal folyton hadilábon álltunk (fél tucat tárgyból pedig bukásra). A földrajz volt az egyetlen kakukktojás. A térképek messzi utazásokra csábítottak, s képzeletben a pálmafák árnyékában és a bennszülött nők fűszoknyáján üldögéltünk. Nem csoda, hogy ez idő tájt kalózköztársaságok sorát alapítottuk a Duna szigetein: zászlóval, himnusszal és alkotmánnyal – meg az elmaradhatatlan bitóval. Egész gyarmatbirodalmakká terebélyesedtek már e Verne Gyula-i országok, mikor szinte egyik pillanatról a másikra megsemmisültek... Alapítóik kijárták az általános iskolát.
Így serdültem vásott kölyökből akasztófáravaló kamasszá. De nem is erről akartam beszélni, hanem a családomról.    
 
*
 
Szülőanyám, a könnyűvérű Petrenczés Aranka maga volt a modern Mária Magdolna, s mindenki máshoz hasonlított inkább, csak korunk szentjének anyjához nem. Szavahihető (mérsékelten hazug)tanúk állítása szerint egy iszákos arabbal is összeszűrte a levet. Az egész a legviharosabb éjszakán történhetett az ezeregyből. Később anyám, mikor az orvos megkérdezte tőle, ki az apám, csak annyit mondott:
– Talán az a szeszkazán szír...
A szír szót azonban félreértették, s így lett a családnevem Zsír. Keresztnevemet pedig nagyapám, Petrenczés Balázs után kaptam, aki ifjú éveiben matróz, idegenlégiós és Amazónia (romantikus lektűrbe illő) kajmánvadásza volt. Kalandvágyamat is tőle örököltem. Mi több, ez a csavargóösztön számít, úgy vélem, szabálytalan személyiségem jellegzetességének, láthatatlan attribútumomnak[7], amely sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a rólam készült képeken látható másik. De erről majd később.
Itt jegyzem meg, hogy egyesek szerint faj- és nőgyűlölő vagyok, míg mások szerint pont ellenkezőleg.
…Anyámra egyébként nemigen emlékszem. Már hátulgombolós koromban lelencházba dugott, s eltűnt a városból, ahol születtem, és ahol ő is született, csak még a hőskorban. Hogy most merre bolyonghat, nem tudom. Világrajövetelem után hét évvel érkezett tőle egy gyűrött képeslap mexikói bélyeggel; pénzt azonban nem küldött, mint ahogy később sem, mikor egy bangkoki kuplerájból sikerült kicsempésznie viharvert levelét. (Ez aztán Kína és Oroszország hegy-völgyein keresztül sodródott el nagy nehezen a Kárpátok lábához.)
Attól fogva semmi hírem róla. Talán börtönben tölti napjait, ahová tiltott kéjelgésért zárta a hatóság; de meglehet, hogy egy (nem magyar) nábob felesége lett, s fekete hajától karcsú bokájáig gyémántok szikráznak rajta. Akár a mesében. Vagy mint egy szappanoperában.
 
*
 
Engem mindenesetre nem ez a szajha nevelt föl, hanem a pótszüleim, Galamb Bendegúz és hitvese, Galambné Mangel Karolina, akik még az első sztálinvárosi telepesek közé tartoztak. Azóta persze sok víz folyt le a Dunán. A táj alaposan megváltozott, s egyre vastagabb lett a híres vasmű füstbundája is.
A gyárban munkát vállaló Galamb Bendegúz, aki az ország délnyugati sarkából származott, a büfében ismerkedett meg Mangel Linácska gépírókisasszonnyal, akit az egyik északkeleti megyéből fújt el a szél. Hamarosan bekövetkező házasságuk azonban gyermekáldás nélkül maradt.[8] Így végül elhatározták, hogy az árvaházban néznek örökös után; elmentek hát a nevezetes intézménybe, s kiválasztottak egy csupa szutyok, perpetuum mobileként izgő-mozgó kölyköt...
 
 
3
 
Hazavittek, s becsülettel föl is neveltek.
Szellemi fejlődésem többé-kevésbé abból állt, hogy az ólomlábakon járó évek során igyekeztem hozzászokni a következő (kezdetben alig elviselhető) gondolathoz: rajtam kívül mások is vannak a világon. Ráadásul ennek a népségnek a törvényeit, szokásait és hülyeségeit sajnálatos módon figyelembe kellett vennem. Erőfeszítéseimet nem mindig koronázta siker. Tizenhét éves koromban meg is buktam a gimnázium harmadik osztályának végén irodalomból[9], nyelvtanból, latinból, oroszból, matekból, fizikából, kémiából stb. Még tornából is. Csak énekből és rajzból csúsztam át.
Ezek után aligha meglepő, hogy az évzárót követően bizonyítványomat egy kuka mélyére süllyesztettem, majd az újvárosi vonatpályaudvar felé vettem utamat (1988 júniusát mutatta a kalendárium), zsebemben elválaszthatatlan bugylibicskámmal, kezemben pedig púposra tömött hátizsákommal, amit még otthonról hoztam magammal, s ami a legszükségesebb poggyászomat meg az innen-onnan összeszedett „indulótőkémet” dajkálta. Világutazó Petrenczés nagyapám példáját tartva szem előtt, hamarosan föl is kapaszkodtam az egyik vasúti kocsiba. Ezalatt a mozdony ősvilági szörnyként zihált és hörgött valahol elöl – de legalábbis a fejemben...
 
*
 
ADATLAP
Törzskönyvi szám: 999
Neve: Zsír Balázs
Anyja neve: P. Aranka
Születési helye: Sztálinváros[10]
Születési ideje: 197... április 1.
Lakcíme: Dunaújváros,[11] Szegényház sor 7/B.
Iskolai végzettsége: két és fél gimnáziumi osztály
Foglalkozása: változó
Diagnózisa: bizonytalan
Családi háttere: zavaros
Egyéb adatai: elvesztek
 
*
 
Ám most már kapjon szót a tűkön ülő narrátor is.
 
 
 
 
II. FEJEZET
 
amelyben Zsír Balázst nem fogadja virágcsokrokkal Budapest,
ezért aztán hősünk olyat kántál, amiért verés jár
 
 
Zsír Balázs elfoglalta az ablak melletti helyet a kupéban. Hátizsákját fölhajította a csomagtartóra, s a többi (nem kifejezetten jóarcú) utas-szomszédjára ügyet sem vetve, bámult kifelé a nyár eleji koradélutánba. Zsákjában friss bankók fészkelődtek, ám az ifjú Zsírnak sejtelme sem volt róla, mire költse őket. Lehet, ekkor még nem is érdekelte e kérdés, hisz minden gondolata (ha volt neki egy is akár) nagy vállalkozása, a szökés körül forgott.
Szomszédjai, szám szerint négyen, fésületlen, pálinkát szopogató garázdák, háromnapos borostával és egy élet alatt gyűjtött világundorral épp arról társalogtak, miképp leckéztetik majd meg a használtautó-kereskedőt, aki eladott nekik egy Zsukot, amely az első feketefuvarnál szétesett, s akkorát csörömpöltek a belőle kihulló csavarok, hogy nyomban megneszelt mindent a gazdasági rendőrség. Nagy garral ittak, s szörnyen hangoskodtak, szitkozódtak. Vándorolt a jófajta szilvórium szájról szájra, míg gőzei-aromái nótára nem fakasztották a társaságot, melynek tagjai már nem is tudták igazából, hogy bosszankodjanak-é a bukásukon, nevessenek-é az elagyabugyálandó kereskedőn, sírjanak-é a magyar vigasságok koreográfiája szerint, vagy harsányan dajdajozzanak néhány nappal korábbi szabadulásuk örömére. Mikor már teljesen belezavarodtak a nagy választékba, s fogalmuk sem volt, hogyan szórakoztassák magukat a továbbiakban, észrevették az ablakon folyvást kibámuló ifjú embert, s nógatták, igyék velük.
 
 

butilka02.jpg

 
 
Zsír Balázs torkán eddigi élete során pálinka még le nem csúszott, de mérlegelvén a helyzetet, a négy dühös-vidám ember szíves, visszautasítást nem tűrő invitálását, elfogadta, húzott a flaskából, és azon nyomban meg is eredt a nyelve. Mikor elbeszélésében odáig jutott, hogy jelentős összeget emelt el mostoháitól, a négy szájtátva hallgató gazfickó egyszerre rezzent össze, s viszkető tenyereiket nem győzték mibe dörzsölni. A pálinka se járt többé körbe, hanem miután egyikőjük vagy másikójuk húzott belőle, nyomban visszakerült a butilka a fiúhoz. Oly jól tartották a hiszékeny és tapasztalatlan Zsír Balázst, hogy az félóra elteltével eltelt a pálinkával, és mély álomba bódult.
Erre vártak a négy átejtett tolvajok, s nekiálltak kikutatni áldozatuk ruháját és hátizsákját. Rövidesen ráleltek a pénzre, s miután megbizonyosodtak, hogy a kijátszott jámbor lélek még egy viadukt-robbanásra sem ébredne föl, áttelepültek a büfékocsiba, ahol pálinkabűzüket sörszagra cserélték, majd leszálltak a következő állomáson, sorsára hagyva a nincstelenné lett fiatalembert. Zsír Balázs mit sem tudott aljas kirablásáról, mert éppen álmaiban kalandozott, s csak akkor riadt föl, mikor az üres (vagy annak vélt) kocsikat ellenőrző vasutas fölrántotta a kupéajtót, s ráförmedt:
– Ébresztő! Mit képzelsz, fiacskám, nem hálókocsis orient ez! Budapesten vagyunk!
Zsír megdöbbenve tapasztalta: italos-társai sehol, a poggyásza pedig kiforgatva. A buzgó vasúti dolgozó eközben egyenletesen lökdöste a kocsiról lefelé a (joggal) részegnek gondolt fiatalembert. Zsír Balázs lassacskán föleszmélt, s miután hátizsákja legeldugottabbnak vélt zsebébe már ötödször kotort bele hiába, rájött, hogy kirabolták.
Káromkodott hatalmasat, de fölöslegeset, hiszen mérge eltörpült a Budapest-lakók ügyes-bajos dolgai mellett, magyarán nem érdekelt senkit egy vidékiesen öltözött, bukott gimnazista szitkozódása. Ráadásul majdnem elgázolta egy, a peronon száguldó targonca, amely elől az utolsó pillanatban sikerült elugrania, s belehemperednie egy kutyából szivárgott tócsába. De amint fölállt, és undorral nézett végig magán, megtisztelte néhány, a vasszerkezetet lakó városi szárnyas is, s amint a vélhető folytatás elől beszökkent egy árkád alá, csak kis híján nem ficamította ki a bokáját.
Így nincs mit csodálkozni azon, hogy kedveszegetten vágott neki az estbe takarózott fővárosnak, s inkább tért volna meg mostoháihoz, mintsem itt küszködjön tovább ebben a vadvilágban, mely egyáltalán nem rajong érte, s egyáltalán nem azzal a tisztelettel fogadja, ami egy tizenhetedik évét betöltött és elbujdosott diáknak kijár. Elkeseredésében eszébe ötlött egy rigmus, amelyet még előző évben skandált a dunaújvárosi B-középpel együtt azon a botrányba fulladt kupameccsen, melyet egy fölfuvalkodott hólyagokból verbuvált pesti tizenegy ellen vívtak. A rigmus (félhangosan énekelni is kezdte) valahogy így hangzott:
 
            Budapesten mindenki cigány,
            Mindenki cigány,
            Mindenki cigány,
            Cigány, cigány, cigány, cigány,
            Mindenki cigány,
            Haver, mind cigány...
 
S nekifeledkezett hősünk egyre elvetemültebben és harsányabban fújta a közismert Beatles-nótára[12] költött fennkölt sorokat, mikor egy kőkemény jobbegyenes (vagy balhorog) találta állon, s fojtotta belé a nótát. A lényeg: Zsír eszméletlenül terült el egy pesti park gesztenyefái alatt, s azt már egyáltalán nem érezte, hogy ütemesen rugdossák a veséjét és az arcát...
 
*
 
Zsír Balázs közel kétórás ájultságot követően éjféltájt bevonszolta testének maradékát egy bozótosabb rész sűrűjébe, s elviselhetetlen fájdalmai dacára (ezúttal önszántából) újra eszméletét vesztette, azaz elaludt, s már-már azt hihetnénk, hogy nyugalomban el is töltötte első magányos éjszakáját, ám nem így történt. És hogy miért nem, arról a következő fejezetből értesülhetünk.
 
 
 
 
III. FEJEZET
 
melyben elveszítem azt, ami fiúknak a legterhesebb
 
 
1
 
Mivel a narrátor kidőlt a történetszövés fáradalmaitól, kalandjaimat megint én folytatom. Ez egyszerű művelet, csak annyit kell tennem, hogy tollamat jobb kezemből a balba, elmém súlypontját pedig egyik agyféltekémből a másikba helyezem át.
E „fejjáték” még kölyökkori találmányom, ám szó sincs tudathasadásról vagy más hasonlóról, amit az agyturkászok eszeltek ki, mert én úgy vagyok kettő, hogy azért mindvégig egy maradok: Zsír Balázs.
De vegyük fel újra élettörténetem elejtett szálát!
 
*
 
Mivel a puszta földön csak bóbiskolni tudtam, egy éjszakába hasító sikoly véget is vetett az álmomnak, kiverve azt a szememből, míg a szememet majdnem az a tüskés bokor verte ki, mely föltápászkodás közben végigkaristolt.
   Jó darabig a holdat bámultam: szörnyű macskajajosan festett (velem együtt). Lármát ellenben nem hallottam, s már épp feküdtem volna vissza, mikor újabb sikoly nyisszantotta ketté a park csöndjét.
   Legszívesebben kereket oldottam volna, de aztán eszembe jutottak a Petrenczés nagyapámról keringő pletykák; elképzeltem, ahogy az őserdőben lépked expedíciója élén, fittyet hányva minden veszedelemre; szóval elindultam egy tölgyfa felé. A hatalmas fa túloldaláról, melynek kérgébe obszcén ábrák és Ámor nyilával megsebzett, monogramos szívek voltak vésve, dulakodás hallatszott. Nagyot nyeltem, majd kilestem a törzs mögül. A holdfényben tenyérnyi tisztás körvonalai rajzolódtak ki. Középütt két összegabalyodott emberi testet pillantottam meg: egy félpucér szűz és egy atlétatrikós férfi hentergett a füvön, letördelve a frissen előbújt gombákat. Istenuccse, nem volt nehéz kitalálni, hogy a pasas szatír, aki földre teperte áldozatát, s most a megbecstelenítésére tör.
   Mivel további tökölésem a szűz legértékesebb tulajdonának elrablásához vezetett volna, cselekvésre szántam el magam.
   Sajnos, egyidejűleg számításon kívül hagytam a gyönyör hangjait (pontosabban a sikolyokat segélykérésnek, jajveszékelésnek hittem). Tévedésemre legföljebb pótszüleim széltől is óvó nevelése szolgálhat mentségül. Úgy vélem, e naiv hiszékenység életem zűrjeinek fő okozója, megtoldva azzal, hogy mind Lina néninek, mind Bendegúz bácsinak csak hálával tartozom – meg némi pénzzel és kisebb értéktárggyal...
   Egy szó, mint száz, kiléptem a fa mögül, és mint egy műkedvelő kommandós, seggbe rúgtam a szatírt. 

 

szatir03.jpg

 

Valamennyien kővé váltunk, ami azonban nem tartott sokáig, mert a perverz alak morogva fölkászálódott, fölráncigálta bokáig gyűrt gatyáját, majd nekem rohant, de én félreugrottam előle. Védencem némán figyelte küzdelmünket. Ekkor láttam, hogy már nem hamvas-fiatal, sőt azt is, hogy szüzességéről a környék épp uralmon lévő stricijei és kerítőnői is csak múlt időben hallhattak először. Hosszas nézelődésre persze idő sem volt, az atlétatrikós rám akarta vetni magát, ám előbb jobbhorgom kapta telibe a szatír-állkapcsot, majd bal csüddel a heréket vettem célba.Végül is támadóm nyöszörögve hanyatlott a földre, mogyoróit markolva és anyámat kurvázva.

 

*
  
   Mit éreztem?
   Az ember érzéseit, ahogy képzeteit is, ezernyi észrevétlen benyomás hajszálvékony és könnyen szakadó szálából szövi az elme pókja. Sajnos, a szavak, melyek mindig túlságosan szegények, fáradtak és kopottak, mert elcsigázta őket a nyelv országútjain való bolyongás, csak felszínes megjelölésre képesek: mélyebb meghatározásra még fenyegetéssel sem vehetők rá.
Így aztán azt a keveset se tudom leírni, amit éreztem.
 
*
 
Elég az hozzá, hogy dicső tettemet követően már egy filmszalag gyorsaságával pörögtek az események.
A nő megragadott, magával vonszolt árkon-bokron át, közben perzselő leheletébe burkolt kétértelműségeket suttogott a fülembe. Ajkai csókra csücsörödtek. Szemei buja szikrákat lövelltek. Hegyes mellei a szerelem tűzhányóivá forrósodtak...
   Hamarosan elcipelt a lakására is, ami a Szirom utca – egy kültelki sikátor – mélyén volt, neorealista környezetben. Rózsaszínre mázolt ajtaja előtt bemutatkozott: Ledeér Adélnak hívták. Az előszobában a védtelen nők utolsó lovagjának nevezett, majd egyfolytában vetkőzve és vetkőztetve a hálóba tuszkolt, mely egész a plafonig fecskenadrágos pasikkal volt kitapétázva.
   Végül franciaágyára lökött, s franciázni kezdett.
Mohón furulyázott, s én kis híján elpusztultam a fülledt érzékiségnek ebben a szentélyében, de aztán... nos, a többi részletet az olvasó (nem túl tiszta) fantáziájára bízom; legyen elég annyi, hogy a szóban forgó éjszakán lettem férfivá.
 
*
 
Megjegyzés:
 
Adél utóbb sem titkolta nimfomániáját, sőt egyik őszinte pillanatában kacér mosollyal kibökte az igazságot is: megismerkedésünk éjjelén ő ajánlkozott fel félreérthetetlenül egy kései kocogónak.
 
 
2
 
   A szakadatlan kéjsóvárság tüzében égő némber három héten át zokszó nélkül eltartott, mint egy gyereket, kitartott, mint egy selyemfiút és feltartott, mint egy balekot. Ellenben a negyediken már kezdett burkolt célzásokat szőni amúgy (sz)excentrikus beszédébe, s mivel ezek az egyre burkolatlanabbá váló célzások a dolgozó nők nyakán élősködő, naplopó alakokra vonatkoztak, mit volt mit tenni, szedtem a sátorfámat.
Aznap történetesen meleg idő járta, és az égbolt lepedőjén szerelmes felhők ölelkeztek.
   Utam a közeli borozóba vezetett, mely az én nimfám sikátorának legvégében tátotta nagyra foghíjas száját.
Vesztemre a söntés mellett egy széles mosolyú pasasba botlottam, aki rikító eleganciával öltözködött, úgy illatozott, mint egy rózsabokor, s aki kisvártatva a vállamra is ejtette gyűrűktől súlyos kezét, majd szuggesztív, duruzsoló pöszeséggel azt mondta:
– Szervusz, fiam. Homor Kolosz fesztőművész vagyok. Mit iszol?...
 
 
(...)
 
 
(A teljes regény 2011-ben jelent meg
a Tarandus Kiadó jóvoltából.)

 


 

[1] Ennek a lábjegyzetnek semmi értelme, így a szövegben se szerepel.
 
[2] Csavargó. – A világirodalom leghíresebb pikárói, s egyben a szerzők kedvenc regényhősei: Gil Blas (Le Sage-tól), Tom Jones (Fieldingtől), Osztap Bender (Ilf-Petrovtól) stb. A magyar irodalom „szabálytalan” kópéja Kakuk Marci (Tersánszkytól) és Auguste Corbeille (Végh Györgytől). Ja... és persze cseh földről Svejk.
 
[3] Keplert bővebben lásd a Függelék névtárában…
 
[4] Persze, csak pár pillanatig tartott az egész, mert a gyermek, akinek jöttét az égi jelek hírül adták, bonyodalmak nélkül megszületett egy Duna menti városban.
 
[5] A ritkábban használt idegen szavak magyarázatát keresd a Függelék szótárában…
 
[6] Ezzel együtt világrajövetelem önmagában is a rejtélyek egyike, amelyek körülvesznek, s amelyek az általam sose kívánt vagy szorgalmazott szentség gyanújába kevertek. (Zsír Balázs lábjegyzete.)
 
[7] Ilyen jelvényféle pl. Sárkányölő Szent György ábrázolásain a pórul járt szörnyeteg.
 
[8] Dacára az előnyös vérkeveredésnek.
 
[9] Annak ellenére, hogy a vakációkról írt fogalmazásaimat egytől egyig kigombostűzték a faliújságra megsárgulni.
 
[10] Nyilvánvaló elírás.
 
[11] Sztálin „trónfosztása” után keresztelték át e (politikamentes) névre.
 
[12] Yellow Submarine.