Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

 

VÉRVONAL

 

 

 

 

Szűkszavú beszámoló egy eseménydús korszakról, melyet (családi följegyzések alapján) a történetírónak felcsapó kései unoka szerkesztett „krónikává”. Munkája során – hosszú, borongós délutánokon és még hosszabb, álmatlan éjszakákon át – kiaknázta az első szám első személyű elbeszélésben rejlő lehetőségeket is. 

 

 

 

1 

 

E történet még a középkorban vette kezdetét, valamikor Nagy Lajos, a sánta, ám daliás terveket kovácsoló lovagkirály alatt.

Feleségem egyik mesebelien távoli felmenője akkortájt tett szert Sirok várának kapitányi címére, jutalomképp hajmeresztő vitézségéért... 

 

 

 

 

varkapitany.jpeg

 


2  

 

Pontosan hatodfél évszázad múlva a már düledező várat a vörösök elvették, majd néhány hónappal később a fehérek visszaadták. Nagy volt az öröm – ámde a politika csakhamar viszályt szított a grófi famíliában. (Akadt, aki jobb, és akadt, aki bal felé hunyorított.) A második háború után pedig javarészt szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, egész a Jóreménység fokáig. 

 

 

 

3 

 

...A Pestre húzódott maroknyi Sirokyt rövidesen a somogyi végekre telepítették ki többé-kevésbé Isten szabad ege alá egy gazdátlan tanyára. Csak egyetlen Siroky maradhatott a fővárosban. E szemfüles rokon idejekorán belépett a kommunista pártba, elhatárolódott családja „viselt dolgaitól”, s lándzsát tört az új eszmék mellett.

Élni akarok magyarázta. Éspedig jól...

Ő volt Lajos bácsi – akkor még a suhanckorból alig kinőtt, húszesztendős legény –, feleségem nagybátyja.

Akit aztán megöltem. 

 

* 

 

Siroky Lajos szépen emelkedett a szamárlétrán.

Ötvenhat nyarára kerületi párttitkárnak nevezték ki osztályidegen származása ellenére. Ezt annak a különleges képességének köszönhette, hogy mindenkor tudta, ki előtt mit helyes, tanácsos vagy ildomos mondani. A homo etikus koponyaszaggató kínjait hírből sem ismerte. Ráadásul hallgatni is tudott, mikor száját veszedelmes lett volna kinyitni, megcáfolandó a fojtogató hazugságot – igaz, az ő torkát soha nem szorította el se a lelkifurdalás, se az ávós pribékek vasmarka.

Egyszóval az istenek kedvence volt. 

 

* 

 

Ősszel azonban egy eltévedt golyó szétroncsolta a gerincét. Kórházba került, nyöszörgő, lázbeteg sebesültek közé, s azt hitte, meghal. A megrögzött ateista szégyenszemre Istenhez kezdett fohászkodni. Ám lassan-lassan fölépült, s mire a fegyverek árnyékában helyreállott az a szívszorító valami, amit akkoriban rendnek neveztek, kerekesszékével ő is kigördülhetett a kórház kapuján.

Új, tágasabb lakást utaltak ki számára. Busás rokkantnyugdíjat kapott. Élete azonban derékba tört, s ezt ő maga látta a legtisztábban, jóllehet mosolyogni próbált a látogatók biztató szavaira. Azután már nem volt mire mosolyognia – e vigasztaló jobbot nyújtó látogatók közül tudniillik a kutya sem nyitotta rá többé az ajtót... 

 

* 

 

Az idő tájt ötlöttek újra eszébe megtagadott rokonai.

Hallomásból tudta róluk, hogy a túlélők a somogyi tanyáról már évekkel korábban visszahurcolkodhattak Pestre, s egy roskatag bérkaszárnya legfölső emeletén húzták meg magukat. Mindössze hárman maradtak: Vilma húga, egy vérbeli dáma, akit szófukarrá tett a nélkülözés; az asszony cingár, magának való, ennélfogva élhetetlennek tekintett férje; s a kislányuk, leendő feleségem.

Lajos és Vilma szülei somogyi földben nyugodtak, holmi durván faragott fejfa alatt.

Valójában már csak egyetlen Siroky élt az országban – az is nyomorék agglegény –, hisz Vilma asszonyneve Nemes Jenőné volt. 

 

* 

 

A kapcsolatfelvétel nyomán (mely óhatatlanul kisebb-nagyobb összezördülésekkel járt) a Nemes család odaköltözött a hodályszerű lakásba, hogy ezután gondját viseljék „szegény, magatehetetlen Lajosnak”. Vilma mosott, főzött, takarított rá. Jenő fürösztötte, s alkalomadtán beszerezte megszaporodó epegörcseire a patikaszereket. Unokahúga pedig énekelt és szavalt neki, hogy mulattassa, ha rosszkedvű volt. (– Bravó, Nellikém! – hallatszott nemegyszer a beteg kurjantásnak is beillő tetszésnyilvánítása, mert a törékeny kislány, szüleivel ellentétben, csakugyan szívéhez nőtt.)

Azt sem hallgathatom el, hogy a fejedelmi nyugdíjból bőven futotta volna bejárónőre, ápolóra is, ámde Lajos bácsi világéletében garasoskodó természet volt.

Takarékoskodnom kell hajtogatta folyvást, éveken át, holtfáradt húga szemrehányó tekintetére , mert ti bármikor magamra hagyhattok, és akkor mi lesz velem pénz nélkül?

– Ugyan már, Lajos – vágott vissza egy ízben Vilma. – Hisz a családi ékszerek is nálad maradtak a háború után. A mama gyémántköves gyűrűi és a papa aranyóra-gyűjteménye... Azoknak a fele engem illet...

– Elég legyen, te pénzéhes perszóna! – És a beteg (mint később elmesélték) a következő szempillantásban két vattát dugott a fülébe.

Attól a naptól fogva Vilma még szófukarabb lett. 

 

 

 

4 

 

Múltak az évek, évtizedek.

...Siroky Lajost mind több testi nyomorúság sújtotta, háromszor műtötték epekővel, utóbb szívbaja is támadt, gyakorta környékezte ájulás, főképp a nyári hónapokban. Idővel a lelke is elkérgesedett, s rigolyás, kötekedő természetű vénember vált belőle, akinek abban telt egyetlen gyönyörűsége, ha hozzátartozóit porig alázhatta.

Nemes Kornélia ellenben szép lánnyá serdült, és az érettségi bankett után két héttel örök hűséget fogadott nekem. Egy eldugott templomban.

Jómagam, a pesti ügyvéd joghallgató fia, csak nem sokkal korábban szereztem tudomást a várkapitányról, aki az Anjouk rettenthetetlen lovagja volt. Meg arról is, hogy az általam már deresedő férfiúként megismert leszármazottja olyan bankszámlával dicsekedhet, mint kevesen a nyolcvanas évek Magyarországán.

Őszintén megvallva, hittem is, nem is.

Anyósom mindazonáltal mérget vett volna rá, hogy Lajos bácsi a családi aranyon-ezüstön a forradalom után szép summáért adott túl. De már nem zúgolódott, még csak vádló tekintetet sem vetett a szüntelen gubbasztástól összetöpörödött fivérére. Hosszú, álmatlanul töltött éjszakák számvetése után ugyanis belátta: Nelli az egyetlen örökös. 

 

* 

 

A világkommunizmus összedőlte igen-igen megviselte Siroky Lajos idegeit. Ő tudniillik – talán nyakasságból, talán mondvacsinált érvekkel aládúcolt meggyőződésből – továbbra is hithű marxistának vallotta magát, noha Marxtól egyetlen sort sem olvasott soha. Mivel szószátyársága a kényszerű semmittevéssel csak fokozódott, s mindegyre az ötvenes években elcsépelt szólamokat szajkózta, néhanap még jámbor apósomat is kihozta a béketűrésből.

– Maga egy parazita, Jenő – vágta egyszer a fejéhez, mikor sógora épp a kádban csutakolta, petyhüdt ágyékát dörgölve körül. – A bitang úri rend maradványa, s csak hálás lehet az elvtársaknak, amiért megtűrték a hasonszőrűekkel együtt... Hé, ez fájt, maga fasiszta!...

Mikor az orosz csapatok kivonultak az országból, Lajos bácsi álló nap átkozódott, s béna kezével, akár egy törött szárnyú sas, a dohányzóasztalt verdeste. Félő volt, hogy megüti a guta, s anyósom már orvost akart hívni, de ő tiltakozva förmedt rá:

– Nem kérek a sarlatánok szemfényvesztéséből! – Majd pedig azt üvöltötte-óbégatta szakadatlan: Gyáva ruszkik!...

És eszeveszetten csapkodott tovább. 

 

* 

 

Aztán búskomor lett. Jószerével egyik pillanatról a másikra. Volt nap, mikor egy falatot sem nyelt le, s ha húga elébe leleményeskedte is a tányért, egyetlen dühödt mozdulattal söpörte az egészet a perzsaszőnyegre.

– Takarítsd föl! – vetette oda aztán foghegyről.

És anyósom, tán az örökség reményében, tán csak asszonyi szánalomból, szó nélkül föltakarította.

Máskor ellenben naphosszat tömte magába az ételt, követelődzve bömbölt az újabb fogásokért, készakarva csámcsogott, hogy rossz volt hallgatni, s az embernek, mintha viharos tengeren hánykódnék, fölkavarodott a gyomra.

Aki betette lábát a szobájába, úgy érezte, kínzókamrába lép.

Nem volt egy jó szava senkihez sem, még Nellit, egykori kedvencét is csak szapulni tudta a nagy hasa miatt, ami szerinte elcsúfította sudár termetét (épp akkor volt másállapotban).

Így éltünk hát a közös fedél alatt mind az öten, s vártuk ki-ki vérmérséklete szerint a kis jövevényt.

Lajos bácsi pedig egyre kiállhatatlanabb lett. Önmaga számára is. 

 

* 

 

Egyik este Nelli a fülembe súgta, hogy bácsikája arra kér, keressem föl a szobájában, mert sürgős mondanivalója van a számomra. Mióta ott laktam, ilyesmi nem fordult elő. Elképedve nyomtam le a kilincset.

Siroky Lajos, a dúsgazdag rokkantnyugdíjas viharvert kerekes széke mélyén gunnyasztott. Zihálva kapkodta a levegőt. Pillantását egy poloskára szegezte, amely a küszöb előtt sötétlett.

Taposd el, kérlek! fordult felém szokatlan udvariassággal.

Eltapostam a férget.

Még egy kérésem lenne hozzád folytatta, a szétlapított poloskára meredve. Ábrázata halottfehér volt, gyér haja kusza cérnaszálak módjára tapadt koponyájához. Intett, hogy üljek le.

A pamlagra ereszkedtem, s mialatt igyekeztem összeszedni magam, egész idegzetemmel megéreztem a szobában ólálkodó beteges nyugtalanságot.

Szabadíts meg! hallottam végezetül.

Nem értelek, Lajos bátyám...

Szabadíts meg a kínjaimtól, te tökfilkó! 

 

* 

 

E naptól kezdve heteken át rágta a fülemet, hogy valamilyen úton-módon, amiképp nekem leginkább megfelel, tegyem el láb alól, s cserébe rám hagyja mindenét. Időnként egy hosszú árkust is meglobogtatott az orrom előtt.

– Íme, a végrendeletem. Nem a levegőbe beszélek, láthatod... Ha megteszed, tiéd a Siroky-vagyon, ha nem, erre a rongy államra testálom az utolsó szöget is... Gondolj a kölyköd jövőjére!

Egyetlen kikötése volt csak: lehetőség szerint fájdalommentesen intézzem a dolgot.

Mutassa azt a papirost! mondtam neki egyszer.

Nesze!

Apró gyöngybetűkkel rótt, közjegyző által hitelesített, szabályos végrendelet volt.

– Ki írta ezt?

Nyilvánvaló volt, hogy az öreg nem tudta volna ilyen szépen megrajzolni a betűket reszketeg, gyermeknagyságúra sorvadt kezével.

Vilma. Mondhatom, örömest vállalkozott rá.

Valami átsuhant a fejemen.

Csak nem tud ő is erről a fölháborító ajánlatról?

Holott akkor már inkább kézenfekvőnek, semmint fölháborítónak találtam, mert igaz, ami igaz, valóságos vesszőfutás volt Lajos bácsival egy levegőt szívni.

– Már hogyne tudna. Biztosíthatlak felőle, hogy nem olyan képmutató, mint hiszed. Az ereiben neki is csak Siroky-vér folyik... És te is megszabadulhatnál már ettől az ostoba szenteskedéstől, ha egyszer hozzánk nősültél!

Szántszándékkal ingerel a vén bajkeverő, gondoltam aznap már harmadszor. 

 

* 

 

Attól fogva nem tudtam úgy aludni, mint régen.

 

 

 

 

raszkolnyikov.jpeg

  

   Napközben Raszkolnyikovként bolyongtam föl-alá a város utcáin; éjszakánként tágra meresztett szemmel bámultam a megelevenedő homályt. Nelli, aki már a kilencedik hónapban volt, békésen szuszogott mellettem, s csak remélni mertem, hogy anyja nem avatta be szörnyű titkába.

„Talán nem is fogja – tűnődtem, majd hideglelősen rázkódtam össze. – Hisz nincs is őt mibe beavatni... fölöslegesen húzták el az orrom előtt a mézesmadzagot...”

Jól tudtam persze, hogy a gyerekekkel (Nelli hármat szeretett volna) a jogi doktorátus ellenére is átkozottul nehéz lesz majd boldogulni egy megnyomorított országban. A Siroky-vagyonnal a kezemben, pontosabban egy svájci bankszámlán, minden homlokegyenest másképp alakulhatna...

Vagy talán nem a szerzés mohó vágya-e az, amit ösztönünk ránk erőszakol? Különben is: hol végződik a segítségnyújtás misztifikációja, és hol kezdődik egy gyilkosság?

...Mindannyiszor verítéktől csatakosan aludtam el. 

 

* 

 

Húsvét vasárnapján pedig eszembe jutott a poloska. Újra láttam, hogyan emelem föl a lábamat, hogy az erősebb jogán eltiporjam, ügyet sem vetve a megrázó esztétikai hatásra, ami várhatóan be fog következni.

S a végeredmény csakugyan taszító volt. Ám az utálkozás nem lépte túl az elviselhetőség határát, mi több, még enyhe émelygést sem okozott. Erős akarat és szívós gyomor kérdése az egész, futott át rajtam hirtelen. 

 

* 

 

Még aznap délelőtt beszereztem vegyész barátomtól egy üvegcse gyorsan ölő mérget. Faggatózására a szokványos feleletet adtam:

Patkány ellen kell...

Egy nagy pohár egri bikavérbe kevertem a port; a borospalackot hosszas homlokráncolás után emeltem le a kamra polcáról. Ennyi még jár neki, gondoltam. Majd tálcát kerítettem, ráállítottam a kristálypoharat, benne a vérszínű kotyvalékkal, s noha úgy reszkettem, hogy néhány csepp az ingemre löttyent, bekopogtam a beteghez.

Rögtön tudta, miről van szó. Talán csak képzelődtem, de szemlátomást alig győzte kivárni, míg az asztalhoz érek.

Gyomorgörcsei lehettek az imént, állapítottam meg testtartásából, s gyapjúkesztyűbe bújtatott kezemmel letettem az ólomnehéz tálcát. Merő gyávaságból oldalvást foglaltam helyet, ő azonban erőlködve felém fordult, s végül mélyen egymás szemébe néztünk. Elgyötört, keserű, vesébe hatoló pillantását nem feledem holtom napjáig. 

 

* 

 

Láthatatlan zsinórra fűzött báb-karomat mintha maga a sátán mozgatta volna, amikor a pohárért nyúltam. A rádióban egy pap épp az eredendő bűnről szónokolt, s én tudtam, hogy recsegő hangját az idők végezetéig hallani fogom...

 

(1998)