Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

TRISZMEGISZTOSZ TANÁR

  

 

„Azért neveznek engem Hermész Triszmegisztosznak [...], mert a világ filozófiájának mindhárom értelme birtokomban van. Amit a Nap művéről mondottam, elvégeztetett!” 

(Tabula Smaragdina) 

 

„A bömbölő szélroham hétrét görbíti a volsiniai tengerpart fáit, s megtörik a Crimma-hegyek oldalán. Végig a part hosszán magas sziklákat koptatnak szüntelenül a […] tenger hullámai.” 

(Jules Verne) 

 

 

I 

 

Ma éjszaka úgyszólván bármi megtörténhet. Már órák óta üvölt az orkán; szülővárosom oromtetői és fakoronái fölött felhők kavarognak, s a vihar javában készülődik, hogy a szelek szárnyán világgá röpítse a kiszakított cserepeket, letördelt ágakat... 

 

 

II 

 

Ítéletidő rontott a poliszra, melynek főterén Triszmegisztosz tanár háza magasodott. Emberemlékezet óta nem dúlt ekkora förgeteg a városban: a szakadó esőben karnyújtásnyira sem lehetett látni. A gyalogjárók fölé hajló gázlámpák megvakultak. Fenyegető moraj közelített a négy égtáj felől, majd kisvártatva a szél fütyülve vágtatott az utcák labirintusán át, s minden rázkódni látszott, mintha a föld rengett volna.

A káosz örvénye körülölelte Triszmegisztosz házát is, szorította, csapkodta, pörölyözte, de nem árthatott a vaskos gránitfalaknak.

Mi tagadás, illett az említett falak őrizte homály a tanár alakjához, akinek vélt titkairól mendemondák keringtek városszerte. Suttogták, hogy a Faust-szerű, démonikus tudósok e kései leszármazottja vegykonyhájának lombikjaiban kikísérletezte a bölcsek kövét…*

 

triszmegisztosz.jpeg

 

Ezen a vad, vihar szaggatta éjszakán Triszmegisztosz tanár, aki fölényesen mosolygott minden balga híresztelésen, épp háza felső emeletén aludt.
   Hálószobája ellipszis alakú volt, jelezve gazdája szenvedélyes érdeklődését a síkidomok iránt. Az ívelt falon festmények helyett roppant körzők, szögmérők, szextánsok és vonalzók függtek. A mennyezetet matematikai, természettani és vegyi képletekkel, bonyolult csillagászati számításokkal pingálták tele. Alkimista recepteknek nyoma sem volt. Thalész tételét ábrázolta a padló kövezete is, míg a küszöb nélküli bejárat óriási rombuszt formált.
   Triszmegisztosz tudniillik (a szóbeszéddel ellentétben) a geometriát tisztelte, nem a pokol fejedelmét. Világképében az angyalok hiányát a mértékegységek pótolták. Konokul úgy vélekedett, hogy amit nem lehet pontosan megszabni és valamely kristálytiszta rendszerbe foglalni – az nincs se földön, se égen. Egyaránt fennhéjázva tagadta az ördögöt, a menny urát és a regék parázna isteneit. Nevetett az asztrológia ősi babonáján is.

Mellesleg a gúnytól sarkallt, ellentétekben gyönyörködő diákok – akiknek vérében volt a tekintélyrombolás, s akik csak azért lelkesedtek a természetfölöttiért, mert mást hallottak a katedráról – ragasztották tanárukra a Triszmegisztosz nevet. Mivel mindent elborított a horoszkópok áradata (s különösen divatba jött az óegyiptomi mágus, a Tabula Smaragdina „szerzője”), akkoriban nem volt könnyű a realitás megszállottjának lenni. A sors így űzött csúfot a vaskalapos oktatóból…

Éjféltájt Triszmegisztosz tanár arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja. Kinyitotta vaksi szemét, majd pillanatnyi habozás után gyertyát gyújtott, de nem látott senkit.

Ez csak a túlfeszített idegek műve lehet, gondolta hunyorogva. Semmi se mozdult, semmi se történt; elfújta hát a lángot, és ismét hanyatt dőlt. Az ágy, amelynek tölgyfa alapzatát az asztalosmester szabályos paralelogrammára gyalulta, halkan megroppant. Triszmegisztosz megpróbált újra elszunnyadni, magára húzva a takarót, melyre bámulatosan fürge kezű gazdasszonyával hímeztette a csillagképek aranysárga ábráit.

Az álom azonban késett, s ettől csak fokozódott titkolt nyugtalansága. Várakozás közben érezte, ahogy kiszáradt nyelve lassan-lassan a szájpadlásához tapad. Nagyot nyelt; mindazonáltal nem moccant, hogy lebotorkáljon a földszintre egy ibrik vízért, sőt még a szomszédos laboratóriumba se volt mersze átcsoszogni.

Hirtelen úgy tűnt neki, mintha megbillent volna a világ. Borzongás futott végig a gerincén, le a derekáig; nem értette, mi történik körülötte, de minden tagjában érezte, hogy történik valami. Tehetetlenségében szánni való lett, vére is akadozni kezdett, bőre kihűlőben volt. A hol szerelmes, hol gyűlölködő viszony, mely az anyaföldhöz fűzte, néhány pillanat alatt szertefoszlott. Megsejtette, hogy „rés” támadt az időben, mint amikor szikéjével tályogot szakít föl a rossz orvos; mégis megátalkodottan ragaszkodott a földi léthez, semhogy hinni tudjon a túlvilág feltáruló kapuinak.

Ekkor villámok rajzolódtak a sötétség egére, izzó hieroglifák… Triszmegisztosz nehezen kapkodta a levegőt, fulladozott. Halántékán a veríték ólomszürke harmata csillant meg valami szokatlan, kékes árnyalatú fényfolt közepén. Bár senkit sem látott a szoba széthulló terében, tudta, hogy nincs egyedül: egy minden ízében más személyiség jelenléte, majd érintése dermesztette meg. Össze-összeránduló zsigerei nem hazudtak. Ereje maradéka is elhagyta; képtelen volt tovább türtőztetni magát; a rettegés csúcspontján felordított, de szánalmas sikolya már alig-alig emlékeztetett emberi hangra.

A rákövetkező pillanatban Triszmegisztosz tanár porhüvelye – a tengelye körül pörögve – eltűnt egy fekete üreg torkában... 

 

 

III 

 

Éjfélre járhat.

Az olvasólámpa mellett egy rongyos szélű, „egér rágta” Verne-kötet hever, a Híjj-zutty című elbeszélésnél szétnyitva. Eszembe ötlik az elalvás előtti baljóslatú olvasmány, mely lidércnyomássá változtatta az éjszakát:

„A város fölé egy harangláb magasodik […] a falüregben elhelyezett harangjaival, amelyeket az orkán néhanap megremegtet. […] Ilyenkor retteg a táj.”

Mély lélegzetet veszek, ám a rémálmokat követő megkönnyebbülés elmarad: nyakszirtem felől „köd” gomolyog lassan fölfelé. Kiugrom a szárazon reccsenő ágyból, s az ablakhoz állok, képzeletben összeillesztve azt, amit a zápor aláfolyó patakjai szabdaltak szét.

Mentőkötél híján tíz körömmel kapaszkodom a tárgyak kézzelfoghatóságába.

Hiszen ma éjszaka úgyszólván bármi megtörténhet. Már órák óta üvölt az orkán; szülővárosom oromtetői és fakoronái fölött felhők kavarognak, s a vihar javában készülődik, hogy a szelek szárnyán világgá röpítse a kiszakított cserepeket, letördelt ágakat…

 

(1992)



* A lapis philosophorum tudvalévően aranyat ér, gyógyír testi kórra és lelki bajra, s matuzsálemi módon meghosszabbítja az életet is. Más szóval meglopja a halált. (Jegyzet egy álom margójára.)