Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁS

  

 

I 

 

Följegyzéseimet 1526 augusztusában, félszáz évvel az események kezdete után, sivár szerzetesi cellámban rovom. A kusza sorokat (érzem, azok lesznek) bocsássa meg, akinek majd kezébe kerül e pergamendarab.

Miképp is történt? 

 

 

II 

 

Amikor az érsek és talpnyalói szerint kezdetét vették az ördögi praktikák, az Úr 1476. esztendejét írták a kolostorok almanachjaiban. Néhány napja a visegrádi udvar még örömmámorban úszott: hat heti ostrom után Szabács vára keresztény kézre került, s a magyarok királya lett Európa hőse. Mindenfelé csak úgy emlegették: Corvinus, a sasokat megszégyenítő, fenséges röptű holló!

 

 

matyas.jpeg

 

 

 

...Nos, azon az emlékezetes napon, mikor feje tetejére állt a világ, csúf, főfájós reggelre ébredtünk. Odakünn fekete felhők sötétlettek a mennybolton.

„Átkozottul különös légköri tünemény” – gondolta maga számára is váratlanul a trónteremben dühöngő utazó, aki idővel (halálos ellenségemből) legbizalmasabb barátom lett.

Az éjszakába nyúló beszélgetések, torzsalkodások és istenkáromlások során, melyeket folytattunk, tengernyi új, soha nem hallott szót tanultam tőle. Nem szégyellem: a XXII. század nyelvhasználatát próbálgatta latin és ómagyar kódexek szövegeihez szokott, ennélfogva kissé ügyetlennek bizonyuló, középkori szám. 

 

*

 

Többé-kevésbé igyekszem visszaadni az akkori Visegrád hangulatát...

A királyi palota folyosóin már délelőtt szörnyű fejetlenségbe csöppentem: cifra öltözékű udvaroncok viharzottak föl-alá az ebédlővé alakított lovagterem és a kevély olasz főszakács konyhája közt. Szapora szavak kavarogtak a levegőben.

A pohárnok csaknem az ebédlő küszöbén toporgott, ahol a néhány nemzedékkel korábbi lovagpáncélok – fényes diadalok ütött-kopott tanúi – maskarák módjára rozsdásodtak. (Mi tagadás, emlékeztettek a gépezetre is, melynek hajnaltájt megismert idegborzoló sziszegése még a fülemben visszhangzott.)

– Megőrült a király – suttogták fátylukba az udvarhölgyek.

– Kukoricát kér...

– ...és burgonyát...

– ...és ropogósra sült pulykacombot!

Még az Itáliában tanult, horatiusi verssorokat köszörülő János püspök is szép fejét csóválgatta.

– Ily csuda étkeket a Hesperidák kertjében se lelhetett senki emberfia...

Ekkor a halálra vált asztalnok szédült ki az ebédlőből. Intett valamit a pohárnok felé, mire az is széttárta karját, s az ábrázatán éktelenkedő, csatamezőkön szerzett sebhelyeket tanácstalan fintorba gyűrte a rémület.

Mindeközben a Mátyás királynak vélt személy, zavarba ejtő hasonmás, a következőt gondolta tehetetlen dühében: „Istenem, csak egyszer kapjam kezem közé azt a szeplős képű kölyköt!” 

 

*

 

Ám később (fültépázás helyett) rendszerint idő és tér mibenlétéről elmélkedtünk. Beszéltünk a doktorok mesterkedéséről is, melyhez a porlepte Hunyadi-portrékat kellett tüzetesen áttanulmányozniuk, hogy a régi helyett új arcot szabhassanak neki. Más szóval esztendőszám boncolgattuk a kézzelfoghatót meg a kézzelfoghatatlant; vagy anyag és szellem érintkezési pontjairól vitáztunk – már-már hajba kapásig. Ővele, aki hitte is az Urat, nem is.

Mert a szeplős képű apródlegényke én magam voltam.

Mesélt a társairól is, akik ideküldték, s akik (vele együtt) elbizakodottságukban azt hitték, könnyelmű játékot űzhetnek a mogorva századokkal. Mesélt a jövőről is, ami számára – születésétől fogva egészen az utazás koponyasajdító pillanatáig – maga volt a jelen, míg ez a jelen csak megismerni vágyott múlt volt.

– Megismerni vagy megváltoztatni? – kérdeztem egy ízben.

Hallgatott. Olyan sötét, elutasító és szomorú lett az arca, hogy erről nem faggattam soha többé... 

 

 

III

 

Végtére is ő álkirályi dicsősége teljében nyomorultul meghalt, én pedig csuhába bújtam, hogy magányosan öregedjek meg.

De erről most se kedvem, se erőm nincs többet írni... 

 

*

 

Az imént tudtam meg rendfőnökömtől: tegnap valami jóvátehetetlen történt. Budára (nyaktörő vágtában) lovas futár hozta a hírt. Győzött a török Mohácsnál...

Barátom, a nép ajkán eleven, nagy király negyedszázada halott; legalább nem érte meg a bukást. Az „igazi” Corvin pedig alkalmasint túllépett a rémület küszöbén, s még most is él az általa fölfedezett idegen korban.

Mindamellett vén fejjel eszembe jut néhanap, hogy talán bűn volt az időgépet elállítani (az utazó mondta így, akiből, mint említettem, erőskezű és igazságos király vált), s még nagyobb bűn, hogy gyermeki ostobaságomban épp őfelségét számkivetettem a jövőbe...*

 
(1994)
 

 

 


 

 

 * Amiként én, az ezredfordulón élő tollforgató is belátom, nehéz eldönteni, hogy ez a novella (Strindberg nyomán írt) történelmi miniatűr-e vagy pedig múltban játszódó sci-fi. Azt hiszem, egyik sem, noha nem kenyerem a címkeragasztás. Talán hozzá se kellett volna fognom egy ilyen novellához. Őszintén szólva csodálkozom magamon, hogy megírtam; sietve abbahagyom hát, mielőtt kedvem támadna tovább gombolyítani a történet, egyszersmind az idő szálait... (A vívódó szerző naplójegyzete.)