Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

OTHELLO ÉS A KUTYÁK 

 

 

– Gyűlöllek – mondta keserű hangon a férfi. – Hogyan szarvazhattál föl egy csavargóval?!... Miattad az egész világot megutáltam. Puszta kézzel kellene, hogy megfojtsalak. Pedig mennyire bíztam benned, de te sem vagy különb a többinél... Hát nem kaptál meg mindent? Vertelek talán? Vagy nem becéztelek, nem simogattalak eleget?

A vizslaszuka, melyet kedvenc drámája nyomán Desdemonának nevezett el, agárforma kölykei mellől bámult rá, ide-oda fészkelődve a vackán.

– No, jó – dünnyögte végül félnótás engedékenységgel a férfi, s fölhajtott egy pohár méregerős házi pálinkát.

 

*

 

Othello amúgy éjjeliőr volt. Leányt, asszonyt soha nem érintett. Számára a világot, jobban mondva azt, ami megállította reszketeg kezét, valahányszor öngyilkosságra gondolt, Desdemona hűsége jelentette.

Minden este az őt árnyékként követő vizslával sántikálta körbe a faluvégi roncstelepet. Már fél tucat éve vigyáztak a teherautókra, melyek görbe lökhárítójukkal olyanok voltak, mint amikor egy szerelemben, gyermekben, munkában, egyszóval az életben csalódott vénember fintorra húzza a száját. (Desdemona gyakran meg is ugatta a roncsokat.) De ez már egy másik történet, s szomorú lenne elmesélni.

Legyen elég annyi, hogy a kutyakölykök nemsokára vígan kergetőztek pálcikalábaikon a napok óta csak angol teát hörpölő férfi körül...

 

* 

 

Vajon melyik isten dönti el, hogy egy szenvedély komoly-e vagy nevetséges, alantas-e vagy magasztos?

 

 

shakespeare.jpeg

 

  

Shakespeare képzeletbeli sírján mindenesetre rózsák nyíltak a rákövetkező tavaszon.

 

(1993)