Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
 
 
MINDHALÁLIG HORROR
 
 
1
 
Vitathatatlan tény, hogy Howard Ambrose Craft sötét hangulatú életműve a gáncsoskodások ellenére is a világirodalom nem kanonizált, ám annál olvasottabb részévé válik.
Az én helyzetemben ilyesfajta fordulatot remélni légvárépítés.[1]
Bár Crafthoz hasonlóan fogcsikorgatva, önpusztító módon írok (és a sors is alaposan próbára tesz), amíg alkotókedvem forrása, mint az övé annak idején, kiapadhatatlannak tűnik − életkedvemé kiapadóban van. Holott úgy vélné az ember, hogy e kettőt, akár az idegek és erek hálóit, csak a végső perc képes elválasztani.
Elismerem, kissé zavaros, amit írok. No de ha már a hálóknál tartunk, nem titkolhatom el fölfedezésemet: a világhálón bolyongva még egy magyar Craft-honlapra is ráakadtam. Hihetetlen, ám néhány irodalombarátnak itt, a Kárpát-medence közepén sincs okosabb dolga, mint hogy a viharos Új-Angliában több emberöltővel korábban alkotó (pontosabban szenvedő) rémmeseíróval foglalkozzon.
Mi tagadás, tüzetesen áttanulmányoztam a paradoxonoktól hemzsegő honlapot, s éjjeliőri munkámat is maradéktalanul ellátva, a másodvonalbeli Craft-szakértők egyikévé képeztem magam.
 
 
A. részlet
 
„1999-ben ünnepeltük a Hazajáró lelkek zseniális írója születésének századik évfordulóját. Életéről és nem mindennapi életművéről dióhéjban a következő mondható el:
1899. augusztus 13-án születik W. Craft és S. Scott első – és egyetlen – gyermekeként a massachusettsi Salemben, az Atlanti-óceán szürke hullámaitól ostromolt partokon. (Ez tudvalévően a boszorkányperek, a vérbírák és a lelkifurdalástól gyötört Nathaniel Hawthorne városkája is.) A Scottok ősi fészkének számító tágas családi házban élnek, mely az Angel Street 106. alatt volt; most célzatosan a 666-os számot viseli.
1903 tavaszán, miközben egy detroiti hotelszobában tartózkodik, Craft apja – aki utazó ügynökként dolgozott – váratlanul megőrül: a Salem Hospital elmeosztályán különítik el, mely kórházat sosem fogja elhagyni…
Ötéves korában a gyermek fölfedezi az Ezeregyéjszaka szépségét; ideiglenesen az iszlám vonzásába kerül, s arab hangzású neveket költ; környezetének engedékeny és könnyen zsarolható tagjaitól is megköveteli, hogy e nevek valamelyikén szólítsák.
Homlokába hulló égővörös tincsei kakukktojásként különböztetik meg egyívású társaitól. A család poétikus háziorvosa »az alkony fiának« nevezi, de a költői túlzás ellenére is mély értelmű kijelentésen mindenki csak zavartan mosolyog.
– Ön szeret rébuszokban beszélni, doktor úr[2] – jegyzi meg végül Craft anyja, enyhe szemrehányással a hangjában.
– Higgye el, asszonyom, ő az alkonyé… – ismétli meg homlokráncolva az orvos, miután hosszan fürkészte „védence” komor arcvonásait, szúrós tekintetét. Ám hanghordozásából nem derül ki egyértelműen, hogy megállapítását dicséretnek vagy elmarasztalásnak szánja-e, firtatni pedig senki sem meri.
A fiú nyolcesztendősen veti papírra A palackba zárt dzsinn című meséjének első változatát; ugyanakkor verseket kezd írni. Az év végén a shakespeare-i színház világának véres és kegyetlen oldala ragadja magával, alkalmasint a III. Richárd salemi bemutatójának hatására.
1908-ban édesapja gyanús körülmények között meghal a kórházban, ahol bekerülésekor a fásult és minden szakmai szenvedélytől mentes doktorok a neurosyphilis harmadik fokozatát diagnosztizálták nála. Az orvostudomány mai állása szerint több mint valószínű, hogy a kórisme elhamarkodott volt.
Craft, aki kiskamaszként sokat lődörög szülővárosának a gyarmati idők jellegzetességeit őrző kikötőjében, ez idő tájt írja második prózai »dolgozatát« (A kísértethajó útja). Ősszel iskolába küldik – kezdetben magántanuló volt –, de egészségi okok miatt csak egy évig járhat a történetesen rendkívül alacsony színvonalú intézménybe; itt számos megaláztatásban van része ügyefogyottsága és előnytelen külseje miatt.
Rokonai szórakoztatására alig tízesztendős fejjel írni és szerkeszteni kezdi egyszemélyes újságját, a The Scientific Gazette-et; az első számot kereken egy tucat követi. Papírra vet egy misztikus detektívtörténetet is (A halhatatlan ember bosszúja), ám megsemmisíti, mert a nyomasztó, sőt vérfagyasztó környezetfestés ellenére sem találja – kozmikus értelemben – kellőképp borzalmasnak.
Saját szakállára vegyi kísérletekbe fog, melynek révén fölfedezi a szerves kémia birodalmát; egyik odaadó nagynénjétől – Craftot egész életén át agyonkényeztetik a nénjei – kikönyörög egy borsos árú vegytani fölszerelést is, amiből emeleti szobájában laboratóriumot rendez be. Ekkor írja az Amerikai Frankeinstein című »önéletrajzi« rémmeséjét (a gótikus regények hajmeresztő fordulatainak igézetében). A következő évben valamennyi versét átdolgozza, ciklusokba rendezi, és gyöngybetűkkel az egyik üres iskolai füzetbe másolja. Egy kémiai kísérlet során azonban véletlenül meggyullad és elég a füzet, amit Craft égi jelnek tekint, s a marék hamu fölött szertartásosan szakít a költészettel…”
 
 
2
 
Büszkén mondhatom, hogy a honlap böngészése megérte a fáradságot, hisz felállítottam merész, minden szempontból rendhagyó elméletemet, melynek − nem túl eredetien − a Craft-jelenség nevet adtam.
Ezalatt fülsértőn recsegett alattam a nagyszüleimtől örökölt karosszék. Ám én olyan lelkiállapotban voltam, amelyben az ember már nem szokott csavarok meghúzására gondolni; így aztán a tárgyak és a világ eresztékei tovább lazulnak…
Mellesleg az említett honlapon komolytalan hozsannával istenítik a szárnyaló képzeletű, de a bennfentes irodalmárok által mégiscsak lesajnált Craftot. Például az általam is idézett internetes szerző (egy magyarra fordított francia, aki a rémségek műfajának bálványimádói közé tartozik) kritikátlanul dicsőíti kedvencét. Végül – teljességgel mértéket vesztve – megállapítja róla, hogy bár írásai „dögletes párát lehelnek”, ő volt minden idők legnagyobb tollforgatója.
Az utolsó bekezdések lényege röviden summázható (le is írja a fellengzős gall): mindörökké Craft!
Más szóval: mindhalálig horror!
 
 
B. részlet
 
„…1913-ban Craft a legközelebbi bentlakásos iskola tanulója lesz, de a következő esztendőben nem tér vissza (továbbra is egészségi okok miatt). Egy újsütetű, az időrendet felbontó, itt-ott az elbeszélői nézőpontokat is váltogató prózai kísérlettel tesz próbát (A szörnyeteg legendája), valamint fél tucat cikket és több »esszét« fogalmaz meg a legkülönbözőbb témákban (még csak tizennégy éves).
 

horror2.jpeg

 
Amikor N. Scott – anyai nagyapja – meghal, arra kényszerülnek, hogy eladják az Angel Street-i házat; egy ötszobás lakásba költöznek ugyanabban az utcában, hogy közös fedél alatt éljenek nagynénjeivel. Mivel a pénz előteremtése most már nehézségekbe ütközik, Craft magántanórái egyszer s mindenkorra véget érnek, s ő – nem kevés ellenállás, sőt heves családi jelenet után – a Hawthorne Street High Schoolba iratkozik. Ott antikváriumokból (sokszor fáradságos utánjárással) beszerzett, ronggyá olvasott krajcáros regényekbe temetkezik, tanulmányait elhanyagolva.
Első »igazi« novelláját a világháború kitörésekor veti papírra (A titkos kínzókamra); ezt egy valóban megtörtént bűneset ihlette; főhőse nem holmi fiktív rémalak, hanem egy egész Massachusetts államot rettegésben tartó hírhedt sorozatgyilkos. A novella lélektani felépítése a szerző életkora ellenére meglepően érett. A fiatal Craft hitelesen ábrázolja mind a tettes, mind az elrabolt, meggyalázott és halálra kínzott szüzek lelkivilágát. (Itt kell visszautasítanom azt a vádat, hogy az elbeszélő a kőszívű gyilkossal azonosul, s kedvét leli a fogságba hurcolt lányok megcsonkításának szokatlanul naturalisztikus leírásában. Ismeretes, hogy Craft valamennyi művében a szenvedők és áldozatok pártján áll, hiszen maga is sokat szenved, maga is áldozat.)
1915-ben megvásárolja élete egyetlen írógépét, egy fémszörnyeteget, amelyet ritka kitartással mindvégig használni fog.
A következő évben ír egy olvasói levelet a Salem Journalnak az asztrológia és főleg a horoszkópok védelmében; kellemes csalódására a szöveget kinyomtatják; ez Craft első publikációja. Hasonló módon tesz majd közzé (rendszerint okkult tárgyú) cikkeket a Rhode Island-i Providence Tribune-ban is.
Mindezzel kezdetét veszi az iszonyat alapvetésének reneszánsza. A meg-megtelő kéziratlapokon pusztulás és borzalom, sivatag és tengerfenék, halott falvak és néptelen városok látomásai váltakoznak.
Ám a rettenet legbővebben ömlő forrása maga az élet. Kimondhatatlan bűnök, bomlott elméjű nők és férfiak, zavarba ejtő hangok a végtelen éjszakában, no meg hosszú, szívszorító csendekkel teli nappalok. Kísértettanyák, omlatag klastromok, visszhangos sikátorok, ódon temetők, zordon tömlöcök, labirintusok – melyeknek nincs középpontjuk –, züllött szerzetesek, megbecstelenített apácák, emberevő gonosztevők.
Tőrőlmetszett grand guignol.
Megáll az idő a Craft-házban, ahol az irodalmi ízlés legmagasabb fokát az olcsó romantika sajátosan túlfinomított változata képviseli. A komor, lidérces árnyakkal zsúfolt toronyszoba ablaka már nem Salem poros főutcájára nyílik, hanem kapu a sötét erők álombirodalmának tájaira, mert a rémségeknek nemcsak történetük, de geográfiájuk is van…
– Miért mindig az élet mocskáról írsz? – kérdezi egy ízben Mrs. Craft a rá jellemző egyértelműséggel, amit fia kezdettől fogva a választékosság kellemetlen hiányának tartott. Ám az özvegy nem kap feleletet (még olyan sablonosat és homályosat sem, hogy a fölemlegetett történetek inkább a lét egészéről vagy a mindenség talányáról szólnak).
Craft válasz helyett némán és hosszan az anyjára tekint, szinte farkasszemet néznek egymással; végül az asszony töri meg a kihűlő csendet:
– Olyan vagy, mint apád volt…
1917-ben hősünk utoljára hagyja faképnél az iskolát, s megírja A bölcsek kövének mágiáját, mely azonban csak évek múlva lát napvilágot. Rengeteget olvas, kivált Poe és Bierce novelláit; párhuzamosan elmerül a ponyvamagazinok univerzumaiban is; mindennek ellenére »valósághű« korrajzra törekszik. Bár még Chicagóban sem járt, nemhogy a prérin, bámulatos tájleírások találhatók az ekkortájt keletkezett Drakula a Vadnyugaton lapjain.
A világháború utolsó szakaszában járunk. Az USA már második éve áll hadban Németországgal, mikor a vékonydongájú, sőt kórosan sovány, de ennek ellenére hat és fél láb magas, hórihorgas fiatalember – idősebbnek hazudva magát – belép katonának a Nemzeti Gárdához. Ám édesanyja minden követ megmozgat, és sikerül elérnie, hogy fiát rossz egészségi állapotára tekintettel leszereljék.
1919-ben Craft megírja a hadseregben szerzett tapasztalatait; a következő évben (sokoldalúsága újabb bizonyítékaként) egy »stratégiai értekezést« is alkot; sajnos mindkét szöveg elvész.
1925-ig jobbára csak olvas, és alig mozdul ki otthonról; noha a búskomorság jelei mutatkoznak rajta, nem hajlandó orvoshoz fordulni. Föl se merül, hogy állást vállaljon, nagynénjei tartják el. Már-már ép eszét félti a lidércnyomásos éjszakákon; végül minden erejét összeszedve, aggályos csiszolgatás után befejezi A kripta lakója című vérbeli horrort. Ez a klasszikus hagyományokat követő rémtörténet váratlan gyorsasággal meg is jelenik a frissen alapított Ghost Stories magazin hasábjain, a főszerkesztő pedig lelkes gratulációt és szerény honoráriumot küld a szerzőnek, további kísértethistóriákat rendelve tőle.
Új korszak kezdődik Craft életében…”
 
 
3
 
Teóriám, melyről hosszabb lélegzetű tanulmányt is készülök írni (persze csak készülök, de sose fogok) nagy vonalakban a következő:
A Craft-jelenség azonos a Jézus-jelenséggel. A világirodalomban megfelelője a Kafka-féle lemeztelenített dramaturgiájú „forgatókönyv” (mely egyszersmind az ősregény egyik fejezete is). Miről van szó? Nos, e ragyogó, de pőreségében annál szívszorítóbb forgatókönyv menete jelenetről jelenetre így fest:
I. A zseniális mester felbukkan, ám kiváló képességeiről nem vesz tudomást a világ.
II. Idővel néhány „tisztánlátó” felismeri a mester lángelméjét; kialakul a beavatottak szűk köre.
III. Halála után a tanítványok széltében terjesztik a méltatlan bánásmódban részesült lángelme „művét”.
IV. Az állhatatos hírverés nyomán megtörténik az áttörés, majd a kanonizálás, mely az örök igazságot látja megtestesülni a mester minden mozdulatában.
A Craft-jelenség e sorok írásakor az „utolsó felvonás” színrevitele előtt áll. Howard Ambrose Craft helyi Szent Pálja az az August D. volt, aki élelmes fickóként könyvkiadót alapított az – új-angliai viszonyok közt – ágrólszakadt zseni műveinek publikálására. Ilyesformán ahhoz hasonló szerepet töltött be barátja mellett, amilyet M. Brod játszott a különös sorsú Kafka életében (s még inkább utána).
 
 
C. részlet
 
„…Nem sokkal a nagy New York-i tőzsdekrach után Craft édesanyját őrületté fajuló elmezavara miatt bezárják a Salem Hospitalba, melyet (akárcsak néhai férje) soha többé nem hagy el. Abban az évben Craft fölfedezi Lord Dunsany műveit, s írásain ettől fogva finoman érződik majd a Dunsany-hatás (Boszorkányok bálja); egyidejűleg − a szívenütő képzettársítások révén − szürrealisztikus álmai is komoly szerephez jutnak egyes munkáiban (A végzet, mely elérte Rhode Island partjait).
 

horror4.jpeg

 
1931-ben először és utoljára jár külföldön: Kanadába utazik a ponyvaírók montreali »világkonferenciájára«. Ott az addig nőgyűlölő hírében álló férfi ismeretséget köt a könnyfakasztó szerelmi históriákat írogató Sonia G.-vel (akit utóbb feleségül vesz).
A rákövetkező esztendőben megálmodja a több magazinszerkesztő által kifogásolt, művészieskedőnek bélyegzett Napfogyatkozásunk évadát, melyet teljes terjedelmében Sonia olvas fel a bostoni Longfellow Clubban (Craft irtózott a nyilvános szerepléstől). Az elbeszélés végül alaposan meghúzva jelenik meg a Ghost Storiesban. A csonkítatlan változat csak évtizedekkel később lát napvilágot, s hozza meg a posztumusz elismerést a rég halott – életében hol kigúnyolt, hol agyonhallgatott – szerző számára.
Craft 1933-ban befejezi a Napfogyatkozásnál is lenyűgözőbb, összefogottabban szerkesztett Hazajáró lelkeket, melyet ő a legjobb művének tekint (ízlése megegyezik az utókoréval). Ezúttal szerencsére a ponyvamagazinok berkeiben sem akadékoskodnak, s több lelkes recenzió »ünnepli« a Ghost Storiesban minden húzás vagy más változtatás nélkül leközölt, kitűnő horrornovellát. Voltaképp ez az író egyetlen irodalmi sikere.
Úgy tűnik, hogy a dolgok kezdenek jól alakulni (a gazdasági válságból is kilábalt az ország), ám Craft édesanyja váratlanul meghal a zárt osztályon. Az »aranyszívű nagynénik« – Annie és Lillian – gondoskodnak súlyos lelki válságba kerülő unokaöccsükről; közben Sonia G. is mind többször érkezik látogatóba, s veszi védőszárnyai alá a férfit; Craft viszonzásul segít a kevésbé tehetséges, de grafomán Soniának egy félig szerelmi, félig bűnügyi témájú elbeszélés megírásában. 1936-ban házasodnak össze. A mézesheteket Washingtonban töltik, majd az asszony New York-i lakásában rendezkednek be (valahol Brooklyn mélyén – a pontos cím sajnos nem ismert)…”
 
 
4
 
Ha elméletemet következetesen végiggondolom, be kell látnom: furcsa, hogy a Jézus–Kafka–Craft-sorban a két jellegzetes sorsú zsidó után egy rasszista jenki következik.[3]
Talán az életutak szimmetriájáról van szó…
Mielőtt azonban csupa rosszat gondolna valaki a salemi géniuszról, hozzá kell fűznöm, hogy számára a lét egy szörnyű enigma volt: „Isten keresztrejtvénye”. Craft szerint bármit cselekszünk, az nem több – és persze nem is kevesebb – e rettenetes feladvány hiábavaló megfejtési kísérleténél. Egyszóval az emberi sors talányának konok kutatójával van dolgunk. Ez a puritán ivadék a négerekben és afrikai szertartásaikban a sötét erők megtestesülését látta; a botránykőnek számító Jamaicai mágusban is túlzott szigorral világít rá a vudu (woodoo) „vallás” árnyoldalaira, amin okfejtésének következetessége sem enyhít. (A vallás szót ő tette idézőjelbe. Én személy szerint − innen, a Duna partjáról − rokonszenvezem a tengerentúli feketékkel, a jamaicai hiedelmekkel pedig különösképp.)
A teljesség kedvéért meg kell jegyezni azt is, hogy a „néger babonákkal” szemben oly kérlelhetetlen Craft az indián rítusok ellen már semmi kifogást nem emelt. A kínai és japán bevándorlók szokásai se keltettek benne visszatetszést.
 
 
D. részlet
 
„…Sajnálatos módon Craft és Sonia házassága kudarccal végződik. Az asszony otthagyja eladói munkáját, hogy saját divatáruüzletet nyisson, de a forgalom csekély, és ő csalódottan lehúzza a redőnyt. A férfi megpróbál állandó munkát találni valamelyik New York-i lapnál, ám mindenütt felsül; ráadásul felesége rokonságától is idegenkedik, noha a rabbi nagyapával folytat néhány termékeny vitát (ennek köszönhető, hogy egyik-másik kései elbeszélésében szerepet játszik a kabbala).
Craft csak kérészéletű munkákat talál, melyeknek sorra hátat fordít. A Ghost Stories még a korábbinál is kevesebb honoráriumot fizet; néhány ízben nem is pénzt, hanem szamárfüles könyvutalványokat kap a szerkesztőségtől, melyeket antikváriumokban vált be, elsősorban Poe-, Bierce- és Dunsany-műveket vásárolva.
Ezalatt Sonia új üzletet nyit, de elveszíti egy bankcsőd miatt, s idegösszeomlással szállítják kórházba; miután kiengedik, egy vidéki farmra megy pihenni, majd 1938-ban eladja brooklyni lakását, és Cincinnatiba »menekül«.
Craft kénytelen a Melville Streeten egy zsebkendőnyi hónapos szobába hurcolkodni, melyet Lillian nagynénje fizet. Ebben az évben mindössze egyetlen novellát ír (Az elátkozott ház örököse); elhelyezkedik egy könyvesboltban, és heti 17 dollárt keres borítékok megcímzésével; végül visszaköltözik szülővárosába, s ismét közös fedél alatt él nagynénjeivel, akik majomszeretettel veszik körül.
Hitler még ugyanazon esztendő kora őszén – fittyet hányva a „nemzetközi etikett” szabályaira, írottakra és íratlanokra egyaránt – az oroszokkal vállvetve leigázza Lengyelországot. Fellobbannak az újabb világégés első tüzei Európában.
Sonia új boltot nyit és brooklyni lakást bérel, Craft pedig három hónapon keresztül jár hozzá, de a vendégszobában hál, visszahúzódva a testi szerelemtől. Mikor az asszony meglátogatja őt Salemben, felajánlva, hogy hozzák rendbe tönkrement kapcsolatukat, a beszélgetés a válásban való megegyezéssel zárul.
– Kötöznivaló bolond vagy! A förtelem »filozófusa«! Szánalmas! – üvölti Sonia, a szemhéját égető könnyekkel küszködve, mialatt a férfi, kizökkenve jéghideg közönyéből, vizsgálódó tekintettel nézi a gyűlölettől eltorzult női arcot.
1941 elején bontják fel végleg zátonyra futott házasságukat. Már egyikük sem vár túl sokat az élettől…”
 
 
5
 
Mint ahogy én is csak arra várok, hogy Craft esetében végre-valahára bekövetkezzék a IV. jelenet: az irodalomtörténészek elismerjék őt a rémmese és a kísértethistória klasszikusának. Ismétlem, nincs jobb dolgom… Hazám gazdasága romokban hever, Európa a régi dicsőség letűntét siratja, míg Amerika felől a hatalmi téboly szele süvít. Más szóval a lealacsonyodott világ úgy egyensúlyoz a fátum szakadékának peremén, akárcsak a „mester” látomásaiban.
Olyannyira igaz ez, hogy elméletemet hiábavalóság lenne nagy ívű esszévé dagasztani. A joggal kevés érdeklődő e szerény – és kétségkívül hevenyészett – vázlat alapján is képet alkothat magának a kérdésről. Mielőtt pedig a csapongó tartalmat vagy a stílus fogyatkozásait vetnék a szememre, utalok rá, amit e „beszély” elején életkedvem kiapadóban lévő forrásáról írtam.
 
*
 
No mármost 2006 nyarán váratlanul felpörögtek az események. Különös elevenséggel emlékszem az alighanem elsőre – bár csak hallomásból értesültem róla –, s tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy megéreztem benne az előjelet. Egy Andrássy úti villában történt, a keletre néző, napfényes szalonban. A Magyarországon vakációzó Habsburg hercegnő megkapta káprázatos szépségű étkészletét (egy bécsi ügynökségen keresztül). A legfinomabb kézműves holmik bukkantak elő a külföldi bélyegekkel teleragasztott dobozból: címerállatokkal díszített esseni porcelán; vésett ezüstnemű a Szajna partjáról; egy Szentpétervárott készült szamovár; sárkányokkal ékes kínai vázák.
 
C.R.A.F.T.
 
– volt olvasható valamelyik porceláncsésze alján az aranybetűs felirat. (Félkörben egy rémalak könyvillusztrációra emlékeztető rajza fölött.)
 
 
E. részlet
 
„…Craft a válás után késztetést érez, hogy a rá jellemző műgonddal megírja a Szörnyek a tenger alól, a Vámpírok tanyája és A beszélő gólem című elbeszéléseit. (Mindhármat a kitűnő lélekrajz teszi emlékezetessé, s az elsőben megkapó az óceán rideg pompájának leírása is.) Közben 1942–43 folyamán el-ellátogat Bostonba, Philadelphiába, New Yorkba, Baltimore-ba és Washingtonba, egyszóval fölkeresi a keleti part nagyvárosainak összes ponyvamagazin-szerkesztőségét, hogy végső kísérletet tegyen az emberiséggel való személyes kapcsolatteremtésre. Megint csúfos kudarcot vall. Washingtonban éri utol egy sürgöny, mely arról tájékoztatja, hogy Lillian nagynénje súlyos beteg; mikor Salembe ér, már eszméletlenül találja az idős hölgyet, aki rövid agónia után meghal; másik nagynénje, Annie a temetés reggelén lezuhan a lépcsőn, lábát töri, és hosszabb időre kórházba kerül.
A normandiai partraszállást követő napokban Craft megírja utolsó befejezett novelláját, a feledhetetlenül megrázó Rettegésünk csúcsát.
 

horror1.jpeg

 
A rákövetkező nyáron ismerkedik meg August D.-vel Providence-ben; lázas eszmecseréjük több mint harminc órán keresztül tart, alvás nélkül (mely alatt egyik csésze feketét a másik után isszák). Craft neki jelenti be megmásíthatatlan elhatározását: amint véget ér a második világháború, »az emberiség történetének legnagyobb horrorja«, haladéktalanul elutazik Közép-Amerikába, hogy felkutasson egy dzsungel borította maja romvárost, melynek hollétét megálmodta.
– Jövőm már-már engem is érdekelni kezd, ami nem csekélység − magyarázza túlfűtötten. − Az emberi természetben szörnyű egyformaságot találok, a személyes viszonyokban és a társadalmi körülményekben elháríthatatlan hatalmat. Ez mindenkinek megadatott, és nem adatott meg senkinek!
– Őszintén szólva… nem értem – vallja be a holtfáradt August.
– Az egyes ember csak hab a hullámokon – szónokol tovább Craft zavartalanul, abban a tudatállapotban, amelyben írni is szokott. – A nagyság puszta véletlen. A lángész hatalma bábjáték, nevetséges küzdelem a vastörvénnyel, melyet felismerni a legfőbb dolog, de úrrá lenni rajta képtelenség. Büchnernek igaza volt!
– Ki az a Büchner? – értetlenkedik a házigazda leragadó szemmel.
A vendég azonban sziklaszilárdan, ingerlő magabiztossággal folytatja: írók, filozófusok és irányzatok nevei röpködnek a levegőben, dátumok bukkannak föl és enyésznek el, történelmi korszakok látomásos képei vetülnek a falra… Végül kifulladva az elsötétített ablakhoz lép, félrehúzza a gyűrött függönyt, s kitekint a hőségben izzó, piszkos, sivár utcára. Látni véli, ahogy a forróságban itt-ott megolvad a szurok. Első pillantásra minden békésnek tűnik, csak a pengeéles napsugarak kaszabolják össze a gyanútlan járókelők bőrét. A megsebzett, agyonszurkált emberek mégsem roskadnak bábuként a földre; senki sem vérzik el hörögve a gyilkos fényben. Craft visszaereszti a függönyt, s baljós hunyorgással fordul vendéglátója felé, megismételve őrült tervét.
– Milyen szép az élet – teszi hozzá tűnődve –, legalábbis ha a körülmények engedik, hogy szép legyen…
August a későbbiek során igyekszik lebeszélni szándékáról, de a másik hajthatatlan; 1945 őszén, egy borús, szeles hajnalon, búcsú nélkül útra kel; csak könnyű kézipoggyászt visz magával.
…Azóta senki sem hallott felőle. Legutolsó, alig pár mondatos levelét Guatemala egyik eldugott, kísértetjárta indián falujában keltezte; ám néhány mérfölddel arrébb már alkalmasint nem ő adta postára. Ebben a levélben olyan más- és evilági rémek (démonok, vérszívók, farkasemberek, élőhalottak) légiójáról esik szó, melyek ördögi fondorlattal ellene törnek – az egész szöveg azonban túl rövid, homályos és megrendítő.
A világ igazságtalanságai közül Howard Ambrose Craft titokzatos eltűnése a legrosszabb azok számára, akik nemcsak a hírverés nyomán, hanem lelkük mélyéből felismerték irodalomtörténeti jelentőségét.
Mindörökké Craft!”
 
 
6
 
A porceláncsésze alján lévő aranybetűs felirat volt a várva várt „forgatókönyv” IV. jelenetének bevezető képsora. De feltartóztathatatlanul követte és követni fogja a többi is, mint holmi ragályos kór. Én nemigen törődöm vele, csak korrektúrázom külvárosi szobám magányában ezt a kéziratot, hiábavaló állhatatossággal, hisz eszem ágában sincs közreadni.
Nem hibbantam meg, ahogy hiszik. Nyilvánvaló, hogy az összeesküvés-elméletek űrlények nélkül is megállnak a lábukon, s az is, hogy a földi halandókat megfigyelés alatt tartják más földi halandók.
Rövidre fogva: egyetlen óriási szabadkőműves páholy lett a glóbusz, ahol többé senki sem érezheti magát biztonságban, mert Craft torokszorítóan gyilkos világa akadálytalanul terjed, szétsugárzik, és elborítja az egész bolygót.
 
*
 
Hajnalban jönnek majd értem, mikor az igazak álmát alusszák a szomszédok. Kényszerzubbonyra, sőt nyugtató injekcióra sem lesz szükség; addigra lehull szememről a hályog; napnál világosabban fogom látni, hogy fölösleges, céltalan és hívságos az ellenszegülés.
Most hátradőlök nyikorgó karosszékemben, s lassú mozdulattal leoltom a villanyt. Vadállati karmokkal fojtogat a sötétség, miközben tetőtől talpig kilel a hideg.
A világ eresztékei tovább lazulnak.
Azt hiszem, félek...
 
*
 
Mindhalálig horror!
 
 
(2006–07 telén)

 

[1] Amit hosszú esztendők körmölése árán elértem: engedélyezték, hogy hazám irodalmának mocsaras, egészségtelen éghajlatú peremvidékén tengődjek. (I. marginális jegyzet.)
[2] A dialógusokat, legalábbis a honlap bevezetője szerint, forrásértékű visszaemlékezések alapján rekonstruálták. (II. marginális jegyzet.)
[3]Igaz, az utóbbi sem volt antiszemita: felesége szülei a litván Jeruzsálemnek is nevezett vilniusi gettóból vándoroltak ki Amerikába. Arabok és perzsák iránti gyermekkori vonzalmáról pedig már korábban szó esett. A négereket ellenben sose szenvedhette, sőt valósággal borzadt tőlük (noha a boszorkányégető, de korántsem idegengyűlölő zarándok atyák utóda volt). E sajátos „irtózatot” több hiteles írása tanúsítja. Mindezt annak ellenére nem árt leszögezni, hogy magam is tudom: a Craftnak tulajdonított művek szerzősége számos esetben vita tárgyát képezi. (III. marginális jegyzet.)