Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

LÁZÁR ÁTKA*

 

 

 

„Elvették [...] a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és azt mondta: »Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.« [...] Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: »Lázár, jöjj ki!« És kijött a halott, keze és lába körülkötve pólyákkal, arca pedig kendővel [...]. Jézus szólt [...]: »Oldjátok föl, és hagyjátok elmenni!«…”

 (János 11,41–44)

 

„Amint lassan felült, balválla-tájt

egy teljes élet minden izma fájt.

Halála úgy letépve, mint a géz.

Mert feltámadni éppolyan nehéz.”

(Nemes Nagy Ágnes)

 

 

1

 

Nem is tudom hirtelenjében, honnan kezdjem...

A nevem Marcus Petronius Agricola. A tizenkettedik légió századosa vagyok, mely nagyobbára a Jordánon túli pihenőtelepen táborozik, az ezerszer megátkozott sivatag peremén.

 

 

 

legionarius1.jpeg

     

    Magam is ott tartózkodtam néhány nappal ezelőttig, amikor is parancsnokom és egy másik centúrió társaságában, két zászlóalj felügyeletével Jeruzsálembe vonultunk, hogy a zsidók húsvétján segítsük a helyi egységeket a rend megőrzésében. Az utóbbi évek folyamán tudniillik elszaporodtak a hőzöngők errefelé: csupa mihaszna kalandor, politikai szédelgő vagy habókos próféta, akiknek nem árt idejekorán a körmére nézni. Megbízható forrásból hallottam, hogy az isteni Tiberius császárnak nem egy álmatlan éjszakát okozott e szomorú körülmény, s ha kelletlenül is, de fokozatosan növelte a Júdea provinciában állomásozó legionáriusok számát. Nyilván rossz szájízzel tette mindezt, hisz hadvezérként maga is alaposan megismerhette a sivatagi katonáskodás nyűgét, a mindenüvé belopódzó homokot. Kiváló stratégák és tisztek (nem egy közülük neves itáliai család sarja) kényelmetlensége vagy bosszúsága pedig aligha szerez neki örömet, míg ő udvartartásával Capri szigetén mulatozik.
    Nekünk sem róható fel ilyenformán, hogy Jeruzsálembe vezényelve a rendfenntartás mellett kitüntettük figyelmünkkel a fürdőket és nyilvánosházakat is. Zsidó nővel persze egyikőnknek sem akadhatott dolga. Ezeknek nemcsak Róma-gyűlölete, de vallása is szigorúan tiltja, hogy körülmetéletlen férfiakkal érintkezzenek. Annál több kedvünk telt a szír, egyiptomi és görög szajhákban, akik hátunkat, combunkat meg vádlinkat szakszerűen gyúrták végig a fürdőcsarnokok pamlagán, hogy aztán valamely illatszerekkel teli bordély hűvösében egyéb téren is szolgálatunkra álljanak... 

 

*

 

Nem erről akartam azonban írni, hanem arról, hogy parancsnokom egy furcsa pletykát hallott valami Jézus nevű prófétáról, aki Isten fiának és a zsidók királyának nevezte magát. Ha igaz, amit róla suttognak, olyan gyógyító képességgel rendelkezik, mely párját ritkítja az orvoslás történetében. A némát szólásra bírta e csodadoktor, a születésétől fogva vaknak látást adott, hallást a siketnek, s a béna újra járt, minekutána ujjával megérintette. Számosan meggyógyultak csak attól, hogy rájuk emelte izzó pillantását, köztük leprások, ördögtől megszállottak, de még egy vérfolyásos asszony is. És ez mind semmi, magyarázta parancsnokom kipirult ábrázattal, a boroskancsó fülét markolászva. A holtakat is föltámasztotta, először egy Jairus nevezetű zsinagógai elöljáró süldőforma lánykáját, majd egy Nain városából való fiatalembert, végül pedig egy Lázár nevű földmívest, aki Betánia faluban lakik, nem messze Jeruzsálem falaitól.

Döbbenten hallgattam, szállásunk mennyezetét bámulva.

– El kell menned hozzá! – utasított parancsnokom. – Nyomozd ki, mi igaz a szóbeszédből, aztán készíts jelentést!... Rólad föltételezem egyedül, hogy mindennek utánajársz, kideríted, amit lehet, és elfogulatlanul ítélsz felőle.

Ez persze csak ravasz hízelgés volt, nem egyéb, hogy enyhítse berzenkedésem és rosszkedvem a kellemetlen megbízatás miatt.

– Egy egész cohorst magaddal vihetsz, Marcus, ha úgy látod jónak – tette még hozzá. – És ha egyetlen hajad szála is meggörbül, eltörlöm a föld színéről azt a falut... Holnap reggel kelj útra!

  

 

2

 

Az éjszaka jóformán le sem hunytam a szemem. Ide-oda forgolódva derékaljamon szakadatlan a názáreti Jézus járt az eszemben – mert ekképp emlegették e férfiút a jeruzsálemi sikátorok mélyén –, noha nem ismertem személyesen, s feletteseimhez hasonlóan tetteiről csak másodkézből értesültem.

Mint hírlik, egy ízben a vízen is járt – a Genezáret-tó felszínén, amit a helybéliek (zömmel ágrólszakadt halászok, akárcsak tanítványainak java) Galileai-tengernek neveznek. Más alkalommal pedig ezreket vendégelt meg fejedelem módjára hét lepényből és néhány darab halból... Különös ember, annyi szent, hatalma lehet a földön, még ha csak holmi zsidó hatalom is az, nem több.

 

 

 

jezus-a-vizen-jar.jpeg

     

    Talán meglepő, de már a kezdet kezdetén sem vélekedtem úgy, hogy kósza mendemonda, a héberek ostoba vallási megszállottságának gyümölcse az egész ügy. Szemlátomást parancsnokomat is lázba hozták a hírek, s kíváncsisága átragadt rám, habár reggel, mialatt a kíséretemül kiválogatott legionáriusok a szamarakat nyergelték föl, inkább ógtam-mógtam magamban, semmint örültem az útnak. Miért kell ezt a szépnek ígérkező napot egy júdeai koszfészekben eltöltenem, ahelyett, hogy élvezném a Kelet leghíresebb metropolisának kényelmét?
    Épp kifelé kocogtunk a városból – kedvenc lovam gyöngélkedése és az út rövidségefolytán ezúttal magam is beértem a szamárháttal –, mikor az utcákon tolongó tarka sokadalom beszédéből kihámoztam, hogy éjjel a zsidó nagytanács elfogatta Jézust, s alkalmasint a római helytartó kezére akarják adni, ítélje kereszthalálra. Csak holnap fogom megtudni, hogy Pilátus miképp döntött. (Számításom szerint ugyanis legkevesebb egy teljes napba telik, míg sajátos küldetésemben sikerrel járok, s annyi tanúvallomás birtokába jutok, amennyi elegendő egy igényes jelentés megfogalmazásához.)

 

*

 

Betánia mindössze félórányi járóföldre esett a héberek szent városától, ahol az egész világon szétszóródott zsidóság kőbe faragott jelképe, a Templom emelkedik az ég felé. Tornyai még ide, a faluszélre is elsejlettek.

Az utolsó lépéseket gyalogszerrel tettem meg, összeszűkült szemmel, mert mellkasomat valami kimondhatatlan érzés forrósította át, felajzó és zavarba ejtő egyszerre. Csapatom nagy részét – kerülve a fölösleges riadalmat – a falu határában táboroztattam le egy ciprusfa sátor formájú lombkoronája alá. Szigorúan meghagytam nekik, hogy csak segélyhívásainkat hallva tegyék be lábukat a házak közé.

Házakat mondtam, de amint legényemmel, Flaccusszal és néhány trák legionistával beóvakodtunk, bizony rájöttem: Betánia nem több kidőlt-bedőlt viskók meg kalyibák rendetlenül összerótt halmazánál. Újra arra gondoltam (amiképp már oly sokszor Júdeába helyezésem óta), hogy a római civilizáció, útjaink és vízvezetékeink úgy kell ennek a beteges istenkeresésbe feledkezett népnek, akár éhezőnek a falat kenyér.

A falubeliek többsége alighanem földjein dolgozott. A viskók előtt csak kölykök hancúroztak a porban vagy aggastyánok dünnyögtek maguk elé, no meg egynéhány asszony jött-ment. Egyikőjük el is ejtette a kezében tartott cserépfazekat, amikor megpillantott bennünket. Mivel jól beszélem az arameus nyelvet – a hosszú szolgálat alatt ragadt rám a Jordánon túl –, megtudakoltam tőle, merre lelem a halálból föltámadott Lázár háza táját, mert szólni kívánok vele, ha lehetséges. Az asszony (amúgy takaros teremtés) elfogódottan igazított útba, a legmagasabban épült viskóféleségre mutatva, melyet zöldellő csipkebokrok szegélyeztek.

– Ej, de kár, hogy olyan erényesek ezek a zsidó vadmacskák – súgta fülembe bizalmaskodóan Flaccus, a bokrok felé menet. – Ha csak egyet is a kezem közé kaphatnék...

– Eszedbe ne jusson semmi meggondolatlanság, te fiú! – mordultam rá, mire ő (új szokása szerint) rövidesen a názáreti Jézusról kezdett fecsegni, hogy eloszlassa esetleges neheztelésemet...

 

*

 

Ez volt a Hippokratészt is felülmúló nagy orvos egyik utolsó csodatétele, mely tudomásomra jutott a kivégzése előtt. Egy kapernaumi százados szolgájával történt az eset; a magát istenfinak tulajdonító próféta oly módon állította talpra szegény ördögöt, hogy be se tette lábát a centúrió födele alá.

– Pedig a szolga már a végét járta, mikor gazdájának eszébe jutott a názáreti, aki aztán egykettőre elintézte a dolgot... – fejezte be ravaszkásan elkerekülő szemmel Flaccus, mintha csakugyan hinné a mondottakat. Magában nyilván úgy okoskodott, hogy Rómában a legostobább proletárok is dajkamesének csúfolnának egy efféle adomát.

Flaccus persze tovább sugdosott volna a fülembe, ám ekkor egy rémisztő külsejű, madárijesztőforma alakot pillantottunk meg a csipkebokrok árnyékában üldögélni, jobban mondva a gyomorbajosok testtartásában görnyedni. Legényemnek tüstént torkára forrott a szó. Nem kellett mondania senkinek, tudtam, ki ül ott olyan keserves pózban, céltalanul és becsapottan, mintha csak az idők végezetét kémlelné.

Ámbátor Lázár még fiatal férfi volt, világéletemben nem láttam az övénél vénemberibb testet és arcot. Haja fehéren világított elő az árnyék feketeségéből, orcája viaszszínű volt, természetellenesen mély barázdákkal szabdalva, beesett szemgödre legalján pedig oly pillantás fénylett és szúrt szíven, hogy beleborzongtam. Észrevettem, hogy társaim is összerándulnak e hullaszerű teremtmény láttán. A babonás trákokat semmi pénzért sem lehetett volna közelebb csalogatni, s néhány lépés után a magát fölvilágosultnak tartó Flaccus is lemaradt, aki pedig a Mithrász-hiten éppúgy durván gúnyolódott nemegyszer, mint a zsidók láthatatlan Jehováján.

 

 

 

legionarius2.jpeg

     

Egymagam óvakodtam oda Lázárhoz – mert ki más lehetett volna az istenadta? –, s karnyújtásnyira letelepedtem mellé a rögökre. Jó darabig egyikünk sem szólalt meg. Tetejébe ez a földhözragadt, csupa rongy júdeai gazdálkodó úgy tett, mintha észre sem venne engem, a római birodalom hadseregének tisztjét.
   Egész közelről szemügyre véve még túlvilágibb jelenség volt; bár nem olyanformán, ahogy a kísérteteket festi maga elé a lidércektől űzött emberi képzelet, hanem inkább ahogy a sírkamrák üregeiben rothadó és bomló tetemek „túlvilágiak”. Ócska köntös borította porhüvelye nagyon is kézzelfoghatónak tetszett, jóllehet Darius kincséért sem érintettem volna meg. Talán rosszul láttam az árnyékban, de úgy rémlett, mintha nyakának és csuklójának bőre alól férgek kandikáltak volna elő, amelyek ott éltek a húsában, akár holtakéban a kukacok. Amennyiben így állt a dolog, nyilvánvalóan valamely súlyos betegség tünetei lehettek, s föltételezve, hogy a kór ragályos, irigykedve pillantottam embereimre, akik biztos távolban kuporodtak le egy fügefa lombja alá kockázni.
   Lázár még ekkor sem adta tanújelét, hogy törődne velem vagy bármi mással, ami a világon történik. Egykedvűen, hovatovább együgyűen bámult maga elé, komor merevséggel, keskeny, fehér száját összepréselve, megközelíthetetlenül.
    A következő pillanatban orrommal is fölfogtam jelenlétét – amely mégiscsak eviláginak volt mondható –, megérezve, hogy ennek az embernek szaga van. Nyugtalanságomban jól hallhatóan nyeltem egyet. Roppant kínosan kezdtem érezni magam, némán szidalmazva parancsnokomat, amiért engem küldött Betániába, ahelyett, hogy személyesen jött volna el a megnevezhetetlen kórságban senyvedő zsidóhoz. Mert úgyszólván azonnal megértettem, hogy az említett szag nem holmi illatszer felhője (nehéz is lett volna elképzelni erről a koszlott földmívesről a drága kenetek használatát), és nem is a mosdatlanság, piszkos köntös vagy trágya bűze – hanem merőben más.
   Igyekeztem szájon át lélegezni, miként dohos katakombákban és penésztől-salétromtól bűzlő pincebörtönök mélyén szokás, noha gyomrom így is fölkavarodott. Amennyire csak lehetett – hogy azért hallótávolságon belül maradjak –, arrább húzódtam, mindegyre a puszta földön kucorogva, ahová még katonai köpenyemet sem terítettem le.

Ekkor vettem észre, hogy Lázárt az állatok is elkerülik. Míg a környező lombkoronákban madarak tucatjai lármáztak, addig az ő feje fölött üresen barnállottak az ágak, s furcsamód egyetlen baromfi sem tévedt a közelébe, holott a falu teli volt velük. Kőhajításnyiról morogtak rá a girhes ebek is.

Legyűrve émelygésemet, szívem szerint magam is fölpattantam volna, hogy intve embereimnek, dolgom végezetlen eliszkoljak, hátra se nézvén Betániára. Az oldalamat furdaló kíváncsiságon túl azonban itt tartott a híres római fegyelem, a világhódító légiók fegyelme – no meg önérzetemmel sem fért volna össze, hogy megfutamodjam egy zsidó elől (még ha nem mindennapi zsidóról van is szó).

Mivel nem állt szándékomban óraszám üldögélni egy olyanfajta lény mellett, aki halott az emberek között és eleven a holtak birodalmában, köszöntésképp így szóltam hozzá:

– Üdv néked, betániai Lázár, ki ismered a másvilág titkát és szolgálattévőd Kháron, a révész...

Nagy ostobaság volt ilyesfélét mondanom, hisz a héberek csak saját szent könyveiket bújják, s legyintenek más népek mitológiájára, de szavaimat már nem vonhattam vissza. Lázárnak alighanem sejtelme sem lehetett arról, ki az a Kháron; hallani azonban hallhatta, amit mondottam, mert összerezzent, mint aki mérges növény okozta bódulatból vagy mély álomból ébred. Nem szántam ellenben üres szóvirágnak, hogy ismeri a másvilág titkát. Efelől immár bizonyos voltam, s fejtörést csak az okozott számomra, hogyan fogok a csodáról szabatos stílusban beszámolni a jelentésemben...

 

*

 

A beszélgetés eleinte nyögvenyelősen indult, csupa kényszeredettséggel és idegenkedéssel, kivált Lázár részéről. Hogy eloszlassam gyanakvását – amennyire ez egyáltalán lehetséges római és zsidó között –, tudtára adtam: pusztán félhivatalos vizsgálódást végzek, melynek célja a zsidóság iránt jó szándékú parancsnokom magánjellegű érdeklődésének kielégítése, és nem kémkedés vagy provokáció. Sietve hozzátettem azt is, hogy a magam részéről nem értek egyet Jézusnak, korunk bizonnyal legnagyobb gyógyítójának elfogatásával, azzal pedig végképp nem, hogy a jeruzsálemi nagytanács, a képmutató farizeusok és szadduceusok gyülekezete Pilátuson keresztül Rómát is bele akarja rángatni valamibe, ami a legteljesebb mértékben zsidó belügy. Udvariaskodásom azonban csak arra volt jó, hogy Lázár fájdalmas tekintetet vetve rám (képtelen lévén állni vesébe látó pillantását, merőn a sarumat kezdtem el bámulni) felnyögött, s azt kérdezte:

– Hát csakugyan igaz? Elfogták őt?

– Talán az egész nem egyéb szóbeszédnél – óvatoskodtam, látva megrendülését, aminek egyébiránt örülnöm kellett, hisz fölrázta már-már embertelen közönyéből.

– Elfogták... – suttogta olyasféle hangon, mely a kenetlen szekérkerekek nyikorgására emlékeztetett.

– Hallatlan ostobaság – fűztem hozzá rögtön. – Szabadon fogják engedni, meglásd, ha más nem, hát Pilátus. Persze megkorbácsolják majd, római szokás szerint, mert úgy hírlik, tévtanokat is terjeszt, és ezt a helytartó se tűrheti ölbe tett kézzel... Habár tanítása a felebaráti szeretetről, a bűnök bocsánatáról meg az Isten országáról nem különösebben veszedelmes a birodalomra nézve... ĺgy aztán kereszthalált sem érdemel...

– Föltámadna ő abból – mondta Lázár, nem is annyira nekem, mint inkább magának.

Nyelve azonban mégiscsak megeredt. Elmondotta, miképpen támasztotta fel őt Jézus a negyednapos halálból, ráparancsolva, hogy lépjen ki a sírkamra vacogtató homályából a nap alá, s hogy beszámolóját megerősítse, számos egyéb csodatételét sorolta még föl a Mesternek (ilyenformán nevezte legszívesebben), mintegy tanúság gyanánt. Jó részükről magam is tudtam hallomásból, de akadt közöttük előttem ismeretlen is.

Végül olyannyira belemelegedett a szószaporításba, mintha abba se akarná hagyni, úgyhogy lassacskán unni kezdtem a sok csodát, föltámadást és ritkaságszámba menő gyógyulást, s arra kértem, beszéljen inkább a Mester tanításának velejéről. Tudniillik – én sem értem, miként – egyik pillanatról a másikra szenvedélyes sóvárgás ébredt bennem, hogy a názáreti filozófiáját a maga teljességében megismerhessem.

 

 

 

lazar.jpeg

     

Lázár most újra gyanakodva kezdett méregetni, mint aki tudatára ébred, kinek is locsogott mindeddig, s láttam a szemén: Jézus tanainak lényegéről bajos lesz kiszedni belőle bármit is. Ez esetben majd másutt szaglászom utána a titoknak, gondoltam, s ilyeténképp nem erőltettem a dolgot.
     Ám annyit még mondott Lázár:
   Ő a leghatalmasabb próféta a világon. Se előtte nem volt, se utána nem lesz még egy hozzá hasonlatos ember. Nem is ember ő, hanem a földre szállt Úr, aki felöltötte teremtményei alakját. Isten fia hát, a zsidók királya, megváltónk, a Messiás maga! – Azzal elnémult, mintha csak értésemre akarta volna adni, hogy többet harapófogóval sem húzhatok ki belőle.

Utolsó szavai mély benyomást gyakoroltak rám, noha meglehetősen zavarosnak, minden addigi logikával ellenkezőnek találtam, amit mondott. Bár a zsidók logikáját nem ismerem, ez igaz. A görögökét is alig. Nekünk, rómaiaknak pedig csak egyetlen logikánk van: a hatalomé.

Belátva, hogy többre aligha számíthatok, s azt is, hogy a látvány, vagyis az oldalvást kuporgó félhalott test vérfagyasztó mivolta tökéletes és megfellebbezhetetlen bizonyságául szolgál Lázár szavainak – ily módon egyéb tanúvallomásra nincs is szükség –, szedelőzködni kezdtem, hogy a tervezettnél jóval hamarább mondjak istenhozzádot Betániának. Épp ideje visszatérni szolgálati helyemre, villant át lüktető fejemen, a hosszas üldögéléstől megmacskásodott lábszáramat dörzsölgetve. Újra Jeruzsálemben lenni, s ott folytatni a nyomozást, immár a názáreti bölcselme után, minekelőtte parancsnokom pletykaéhségét is kielégítem – e gondolat friss erővel és vidám kedéllyel töltött el.

Ámde alig tettem néhány lépést Flaccus felé – akinek diadalordítása bizonyította, hogy sikerült elnyernie társai maradék zsoldját is kockajátékon (mely csöppet sem veszélytelen dolog, tekintve a trákok bosszúálló természetét és az öveikből előcsillanó pengéket) –, mondom, alig tettem néhány lépést legényem felé, mikor Lázár nyüszítésszerű hangja torpantott meg:

– Ne higgy a szavaimnak, te római!... Nem Messiás ő, hanem gonosztevő, nem az Isten fia, de Belzebub fattya!

 

*

 

Sarkon penderültem ijedtemben, s egyenest a szeme közé néztem, melyben olyan keserűség lobogott, hogy jó darabig megkövülten bámultam rá.

– Miket beszélsz, Lázár? – jött meg végül a hangom. – Föltámasztott a halálból, és te szidalmazod őt? Megháborodtál tán, háládatlan?!

Lázár azonban gyűlölködve folytatta, hol az égre, hol a földre vetve tekintetét (szerteszét freccsent a szájából barna nyála), mintha nem is hallotta volna megrökönyödésem szavait:

– Föltámasztott a halálból, igen, de mi végre tette ezt velem?!... Negyednapos hulla voltam már, szaglottam a nagy melegben, olyan forróság járt akkoriban mifelénk. A kukacok beleköltöztek a testembe, és ez így volt jól. De ő föltámasztott, kényszerítve megbékélt lelkemet, hogy visszatérjen egy olyan testbe, ami már a férgek tanyája lett... Csodálni lehet-e ezek után, hogy mindenki elkerül, még tulajdon testvérnénéim is, akik pedig az egész varázslat kiagyalói voltak?! Ők bírták rá Jézust, a maguk és a szájtáti népség kedvéért, hogy ilyen szerencsétlenné tegyen, örök boldogtalanságra kárhoztatva. De legyenek átkozottak mind!...

Elhűlve hallgattam ezt a gyalázkodó sirámot.

– Te talán, római – ordított most egyenesen felém Lázár –, te talán szeretnél olyan testben élni, amelyik hullaszagtól bűzlik?!... Gondolj csak bele, még fiatal férfi vagyok, de nem érhetek asszonyhoz, mert a legrútabb is eltaszítja ölelő karomat. Családom sosem lesz. Milyen sors vár így reám, pokolfajzatra?! Hisz az is kétséges, meghalok-e egyáltalán. Nem veszem észre, hogy öregednék, és a látszat ellenére makkegészséges vagyok. A minapi járvány sem fogott rajtam... Nos, mi lesz így velem ezen a világon, mondd?! Legföljebb koldulhatok majd Jeruzsálem sikátoraiban, ha el nem űznek az őrök, és a Leprások Völgyébe nem vetnek. Ám éntőlem még a leprások is visszaborzadnak majd...

Nem tudtam mit felelni, s vigasztaló szó helyett lassan hátrálni kezdtem az embereim irányába. Nekem, a homokpuszták nomádjaival harcoló katonának e pillanatban jószerével még levegőt venni is alig volt merszem.

– Hiszed-e, mit kívánok, római?! – üvöltött rám Lázár, látva nyúlszívűségemet, s öklét rázta tehetetlen dühében. – Hogy feszítsék csak keresztre azt a sarlatánt, igen, ezt kívánom neki... És utána támadjon föl abban a testben, amelyikben felszögezték a keresztfára, használja azt a csuklót és bokát, amit az otromba szögek szétroncsoltak. Ez az én átkom, így legyen... Majd akkor ő is megtapasztalja, hogy felelőtlen csodatételével miféle szánalmas nyomorulttá tett engem, utolsó rühes kutyává ezen a földön, majd akkor... – De nem bírta folytatni, sírva fakadt, s úgy rázta keskeny vállait a zokogás, hogy rossz volt néznem.

 

*

 

Nem tudtam, mitévő legyek; félúton Lázár és az embereim között nyugtalanul topogtam a porban. Egyik pillanatban örömest kámforrá váltam volna, míg a másikban oda akartam sietni a kirekesztetthez, megindulva szenvedése láttán, hogy ügyet sem vetve szagára és a tekergőző férgekre, magamhoz öleljem. Megcselekedni azonban egyiket sem volt bátorságom. Gondolataim ide s tova száguldottak vadul sajgó fejemben, homlokegyenest ellentmondva egymásnak; egész bensőm kavargott a szánakozással vegyes borzadálytól.

Végül a következő szavak buktak ki a számon, mialatt néhány habozó és ingatag lépést tettem a szerencsétlen felé, a nagyobb nyomaték kedvéért karomat is kinyújtva:

– Hát nem érted, Lázár? Csakugyan ennyire vak és süket vagy az isteni kegyelem iránt?... Lásd már be végre, ez a te kereszted! A feltámadás...

Sejtelmem sem volt, honnan tolultak cserepes ajkaimra ezek a szavak, olyannyira idegenül hangzottak mindenhez képest, amit egész addigi életemben valaha is mondtam vagy gondoltam. Rettenetes megrendültség vehetett rajtam erőt – a hőség ellenére fogaim összekoccantak –, hogy ki tudtam őket préselni a számon. Talán nem is én mondtam ki e különös szavakat, vagy ha mégis, lényemnek egy olyan része nyilatkozott meg általuk, melyet eddigelé nem ismertem.

Lázár ugyanúgy elámult, ahogy jómagam.

– Te is önzőnek tartasz, igaz? – kérdezte némileg lecsillapulva. – Mert a nővéreim, Márta és Mária ezt vetik a szememre... Meglehet, önző vagyok – mormogta még, egyre kevésbé törődve velem; dühkitörése éppolyan váratlanul hanyatlott alá, amiként fölszikrázott. – Ám egy hang megsúgta, hogy az átkom beteljesedik... És akkor, ha már ő is feltámadt halottaiból... lelke visszazuhant a szörnyű hüvelybe... tán megnyugszom magam is...

Szomorkás dünnyögéséből nem hallottam többet. Alighanem röpke önkívületi állapot hatalmasodott el rajtam, amilyen a nyavalyatörőst lepheti meg rohama előtt, mert valamivel később arra eszméltem, hogy Flaccus vonszol a karomnál fogva, a faluból kifelé. A trák legionisták oldalvást baktattak, s furcsállva méregettek homoktól gyulladt szemükkel. Teremtett lélek sem mutatkozott a falubeliek közül, csak a kecskék mekegtek és a malacok visítoztak; fejünk fölött bögölyfelhő zúgott.

– Megbabonázhatott az az ember a zsidók mágiájával – magyarázta Flaccus kérdő pillantásomra. – Túl sokáig állottál a napon, uram, azért cipeltelek el, de látom, már jól vagy... – Azzal eleresztette zsibbadt karomat, s csöndesen lépegettünk tovább a cédrusfa felé, ahol a többi legionárius várt ránk, a türelmetlenül iázó szamarakat nyugtatva.

Esteledett. A nap véresen vöröslött az égen, akár egy lesben álló sivatagi fenevad szeme.

Én még egyszer visszatekintettem Lázár felé: ugyanabban a közönybe fásult, szoborszerű testtartásban (föltehetőleg arckifejezése is hasonló volt, de vonásait már nem vehettem ki) kushadt a csipkebokrok levelei alatt, amiképp jövetelemkor megpillantottam.

Soha nem láttam viszont, s nem is kívántam soha, hogy viszontlássam.

 

 

 inri140704.jpg

 

 

   3

 

Az ítéletet végrehajtották. 

 

(1997)

 


* Apokrif irat, melyet egy porlepte jelentést átdolgozva készített Polübiosz, a Palatium levéltárának írnoka Kr. u. 65 kora tavaszán, nem sokkal vértanúhalála előtt. Jómagam csak az idézeteket választottam a kalandos úton kezembe került szöveghez, mellőzve a legszemernyibb filológusi beavatkozást is.