Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.27

Lázadó jegyzetek - Negyedik rész / 8-10

 
 
 
8
 
Visszamenőleg már lehetetlen rekonstruálni hősünk útvonalát az említett napon, 1983. szeptember 30-án. Annyi bizonyos, hogy 17 óra körül lépett be a K...-i kocsmába, amiként másnap több szemtanú egybehangzóan állította. Ám ettől fogva kissé zavarosak a vallomások. Számos részlet nem tisztázódott megnyugtatóan.
A hatósági jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a jelzett időpontban Fekete Péter Jeremiás (anyja neve Gonzálesz Anna stb.) már ittas állapotban érkezett a vendéglátóipari egységbe. A helyiségben még tizenkét személy tartózkodott. Egyes tanúk szerint az áldozat elfogyasztott kétszer féldeci pálinkát, majd anélkül, hogy bármi sérelem érte volna, megütötte a mellette italozó M. Gézát. Más tanúk véleménye szerint előzőleg M. Géza fennhangon megjegyezte: „Mi az, már hátulgombolósokat is kiszolgálnak ebben a kricsmiben?!”
 

rem.jpg

 
Az ütést követően a két személy között heves szóváltás támadt. Végül összeverekedtek. Rövid dulakodás után mindketten kést rántottak. Ennek folyományaként a kiskorú F. Péter Jeremiás még a helyszínen, közvetlenül kórházba szállítása előtt életét vesztette...
A halottkémi jelentés szerint az áldozatot hat késszúrás érte. Kettő bizonyult halálosnak: egyik a tüdőt, másik a jobb szívkamrát járta át. Továbbá koponyaalapi törést is szenvedett, mivel az M. Géza társaságában lévő Cs. Bertalan hátulról fejbe vágta egy vasdarabbal.
...A rendőrség a vizsgálatot hamarosan beszüntette. A nyomozati akták irattárba kerültek. M. Gézát és Cs. Bertalant őrizetbe vették, s „hirtelen felindulásból elkövetett emberölés”, illetve „súlyos testi sértés” címén eljárást kezdeményeztek ellenük. A bíróság az elsőrendű vádlottat három, a másodrendűt egy évi, fegyházban letöltendõ szabadságvesztésre ítélte.
Az ítélet jogerős...
 
*
 
Még valamit el kell mondanom.
Aznap én is ott voltam a K...-i kocsmában, s végignéztem a verekedést. Épp Balzac Goriot apóját olvasgattam egy pohár bor mellett. Olyan gyorsan történt minden, hogy mire fölocsúdtam, a fiú már a padlón hevert, fejéből ömlött a vér. A tüdőszúrás miatt erősen hörgött. Azt is hallottam, hogy a csapos ideges hangon telefonál a mentőknek.
M. Géza és Cs. Bertalan (csak a bíróságon tudtam meg, hogy így hívják őket) mereven álltak a földön fekvő test mellett. Az előbbi szőrös mancsában még ott reszketett a véres kés, míg el nem ejtette. A penge nagyot koppant a padlón.
Nem sokkal rá fölhangzott a mentőautó szirénája, de már láttuk, hogy késő. A fiú hörgése abbamaradt. Lábával még rúgott néhányat. A zömök, kopaszra borotvált M. Géza és a vékonydongájú, elálló fülű Cs. Bertalan egymásra néztek. Nem is volt szándékukban, hogy elmeneküljenek, csak bambán álldogáltak.
Ekkor vettem észre, hogy a halálos tusakodás közben a földre hullott egy noteszforma füzet. Valaki még rá is taposhatott, mert világosan kirajzolódó cipőnyom látszott a tetején.
Míg a mentőorvos a mozdulatlan testet próbálta újraéleszteni, lopva odamentem, s fölemeltem a füzetet. Nehezen kibetűzhetõ kézírással különféle bejegyzések sorakoztak benne. Az első oldalon pedig ott sötétlett a név: FEKETE PÉTER.
A félhomályban csak épp belelapoztam, aztán zsebre vágtam, hogy majd átadom a hozzátartozóknak, tegyenek vele belátásuk szerint. Végül, miután kihallgatott egy nyomozó, zúgó fejjel hazaindultam...
 
*
 
Még aznap éjszaka figyelmesen végigolvastam a rendhagyó szöveget, s furcsa érzés kerített hatalmába. A bepiszkolódott, itt-ott szamárfüles lapokról olyan érzelmek sütöttek felém, amelyek egészen megzavartak. Az önkínzó őszinteség, a világ ironikus elemzése saját üres, elfecsérelt életemmel is szembesített. Én mindig kíméletes voltam magammal is, embertársaimmal is, ami azonban korántsem segített hozzá, hogy boldog legyek. Ez a fiú homlokegyenest az ellenkezőjét tette – igaz, kamaszfejjel bele is halt.
 
*
 
Ha sok dolgot rosszul látott is, a tekintete azért mindvégig éles maradt... Igaz, egyszer a sártól fekete pocsolyát gyászruhás embernek nézte, mintha a sötét alak hanyatt dőlve heverne az utca közepén. Ehhez hasonló rémlátásokból születtek a metaforái.
 

koldus.jpeg

 
Érdekes módon (már ami a kézzelfogható javakat illeti) rendkívül igénytelen volt: valóságos emberbőrbe bújt öszvér. És ugyanolyan makacs is. Egy szélsőségesen anyagias világban.
Azt akarta, hogy mások is érezzék: nem azért utasította vissza Mephisto ajánlatát, mert valamiféle szent álmodozó, anti-Faust vagy ilyesmi. Épp ellenkezőleg. De később már a pokoli tét sem érdekelte.
Persze aligha lett volna hasznára a bárkinek is, ha a benne dúló indulatok elegendő térhez jutnak. Kamaszos hevességében túl szilárd meggyőződései voltak erkölcsről, politikáról, művészetről. Ráadásul ezek a meggyőződések engesztelhetetlen gyűlölettel párosultak, valahányszor beleütköztek az értetlenség vagy az ellenszenv falába.
Más szóval hiába próbált elrejtőzni a költészet melegében, a hideg valóság mindenütt rátalált, és a csontjáig hatolt.
 
 
9
 
Ne feledjük: egy gyilkosság kiváltotta szorongás csak közönségesebb formája annak a szorongásnak, melyet maga a világmindenség komor, fenyegető létezése vált ki belőlünk.
 
*
 
...Ám az élet ezúttal sem állt meg. Mintha mi sem történt volna, ballagtak tovább az értelmetlen napok.
Ha akkoriban egyedül maradtam, gyakran idéztem föl Pétert, ahogy a kocsma padlóján hever kifordult tagokkal, véres kabátban. Sovány, elszánt arc jelent meg előttem, vonásainak kegyetlen élességét csak sajátos intellektusa enyhítette. Ez tette képessé az élveboncolásra, amit önmagán végzett. Rettenthetetlenségét világosan tükrözte notesza is, mely azokban a zűrzavaros napokban végképp nálam felejtődött.
A temetésre nem mentem el, bár hallomásból tudtam, mikor és hol kerül rá sor. A leghitelesebb nekrológ ott volt a birtokomban. Nem érdekelt holmi felszínes (és bizonnyal hamis) gyászbeszéd. Péter halálpontosan leírta, ki ő, más hiába is kutatta volna a titkot.
 

kaszas.jpg

 
Utóbb mégis kíváncsi lettem legalább a sírjára; egy évvel a tragédiát követően kivillamosoztam hát a F...-i temetőbe, s fárasztó keresgélés után rátaláltam a helyre, ahol nyugszik. Előre faragott sírkő bámult rám, arany betűkkel ez állt rajta: 
 

FEKETE PÉTER JEREMIÁS 

 

élt 

 

1966–1983

 

 
Más semmi. Fénykép sem.
Negyedórát tölthettem a sír szélén. Kilépve a temetőből, megtorpantam, s hosszan meredtem a cipőmre; hősöm feljegyzése jutott eszembe arról, amit láttam. Orrom előtt egy tócsa épp úgy feketéllt a járda közepén, mint egy hanyatt zuhant, sötét ruhás ember. Odébb a járókelők bokáig gázoltak az összecsomósodott avarban. Fölpillantva láttam, hogy a fák kopasz ágain varjak gyászolják a nyarat.
Szeptember vége volt, mint akkor.
Gyalog mentem haza. Kabátom zsebében mindvégig ott lapult a notesz; immár értelmetlen lett volna fölkeresni vele a Fekete szülőket vagy a húgot, Katát.
És amint a temetőből jövet zsebre dugott kézzel baktattam a pesti utcákon, döntöttem el, hogy rövidre fogva megírom e félresiklott életutat.
 
 
10
 
...Évek teltek el. Sok mindent hallottam Péterről, anélkül, hogy eleinte különösebben faggatóztam volna utána. Az általános iskolában, a gimnáziumban, a ferencvárosi kiskocsmákban és másutt mai napig fölemlegetik.
Később beszéltem Schultz Ádámmal és Virágh Andrással is, akárcsak T. Anikóval (aki családnevének elhallgatását kérte) és persze Stein Daniellával. Azonfelül egy rendőr ismerősöm is kezemre játszott a mozaik összeillesztésében. Furcsa, ellentmondó részleteket tudtam meg tőlük Péterről; sokszor ugyanaz a száj dicsérte, amelyik a következő percben csak gyalázni volt képes.
Ezért vetettem papírra a jelen történetet. De mivel más az élet és más az irodalom, akadt, amit elhagytam, s akadt, amit hozzátoldottam.
 

lany2.jpg

 
A hitelesség csalóka abrosz: nem fedi pontosan a valóság asztalát.[*]

 
*
 
Befejezésnek az utolsó oldalon talált, jóformán olvashatatlan költeményt szántam, amelynek értelmét nagyítóval a kezemben bogarásztam ki, majd átmásoltam egy tiszta lapra. 
 
 

ÜVEGDAL 

 

  Üvegfényben láthatatlan jelek. 

  Üvegcseppek hullnak az egekből. 

  Tengerparton alvó homokszemek 

  Istent olvassák ki a szelekből. 

 

  Szilaj raj száll üvegrétek felett. 

  Ősi kertemben kristályvirágok. 

  Távolban csillogó üvegkezek 

  építik már az üvegvilágot. 

 

Üveg a múlt, a jövő, a jelen. 

  Hegyes szilánkok karcolják a mát. 

  A bálványt imádó kéz szertelen, 

  üveggömbből hazudik szebb hazát. 

 

Magam is átlátszó vagyok talán. 

  Üvegtestem pokoli szerkezet. 

  Diadalmaskodott rajtam a sátán, 

  s szétroppantotta üveglelkemet.

 

*
 
Most még valószínűleg írnom kellene ide valami épületeset, de épp búcsúzóul nem jut eszembe semmi frappáns közhely.
Ezért aztán itt a
 
VÉGE
 
 
(1992; átdolgozva: 2005–06 telén)


[*] Talán a főszereplő meg sem halt, s az egész befejezés nem több költői igazságszolgáltatásnál. Sőt tovább megyek. Talán én vagyok elbeszélésem hőse, és húsz év múlva a saját „naplómból” idéztem. (A notesz közreadójának jegyzete.)