Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.27

Lázadó jegyzetek - Negyedik rész / 6-7

  

 
 
6
 
Péter a szakítás után mélyebbre csúszott, mint amilyen állapotban a Daniellával való találkozása előtt volt. Ivott, cigizett, füvet szívott, lopott és verekedett, hogy elfelejtse a lányt. Közben verseket írt, majd elégette őket. Csak a véletlen műve, hogy a „napló” nem jutott hasonló sorsra.
Másfelől azonban megkönnyebbült; lelke mélyén maga is tudta, hogy szerepet játszik: az eltaszított szerelmesét, akinek így eggyel több oka van gyűlölni a világot. Vásári komédia az egész. De ő hiteles alakítást nyújtott. A kiábrándultság és keserűség pedig, amivel szerepét megformálta, vitathatatlanul őszinte volt.
„Ásatag csont vagyok mélyen a föld alatt”, írta. Effajta hasonlatait – hasonlatok ezek egyáltalán? – én sem tudtam már hová tenni, holott egyiket-másikat órák hosszat forgattam lüktető fejemben. Hiába is tagadnám, hogy utolsó bejegyzéseit nehezemre esett ép ésszel fölfogni. Ám a kilátástalanság, ami a tollat fogó kezet vezette, nyilvánvaló. Másutt például azt írta: „Féregrágta koporsónak érzem magam...”
 
*
 
Szülei is haraggal vegyes kétségbeeséssel néztek rá, ha nagy ritkán hazavetődött. Mikor beszélgetni akartak vele, szó nélkül kitért előlük vagy rájuk mordult, hogy hagyják békén. Maga sem tudta ilyenkor, mit is keres otthon. Homályos sejtelmek irányították, de betoppanásait mindig megbánta. Külseje olyan elvadult volt már, szemében annyi indulat égett, hogy madárcsontú anyja nem is igen mert a közelébe menni. Kata pedig mindvégig körmeit rágta a szobájában, mely annyiszor a kínzókamrája volt.
 

lany1.jpg

 
Még apja is tartott kiszámíthatatlan – vagy nagyon is kiszámítható – természetétől és csípős szavaitól.
Családja tagjai bizony föllélegeztek, ha végre elviharzott... 
 

Feljegyzés: „Valahogy minden rohadtul összegubancolódott. Semmi se jött be, hogy a tetű életemen változtassak. Néha úgy éreztem, mintha két lény lennék. Skizofrénia? A Jó és a Rossz szakállas csetepatéja Isten előtt? 

De most már nincs értelme ezen a cécón agyalni. Bár az Isten akár segíthetne is rajtam, ha tényleg van valahol, és nem csak a Mózes tatához hasonlók fejében dekkol...”

 

 

 
*
 
Ebben az állapotban vethette papírra az alábbi költeményt: 
 
 

A VESZTES SZONETTJE

 

 
 Sötét, bizarr verem fenekén élek. 
Nem látom az eget, s valami rém itt 
bolyong mögöttem, kerít, újra rémít. 
A mellemben rég elszáradt a lélek. 
 

Tudtam, így gyilkol meg majd a sors mérge, 

ahogy kell a hülyékkel, lázadókkal, 

álmokat nyűvő örök elbukókkal... 

És én lettem a férgek férge. Mért ne? 

 

 

 

 

 

Tükröm felől majompofa vigyorog 

– senkit se vádolok, nem kell már semmi –, 

nézem csak, hogy a nyál számból kicsorog. 

 

 

 

 

Egyet akarok még: jót inni-enni, 

selyemfiúként henteregni vakon, 

s legvégül kiugrani az ablakon!

 

 

 

 
 
7
 
Öt nappal tizenhetedik születésnapja előtt összehúzódzkodva aludt a Népliget egyik padján. Hajnaltájt különös élményben volt része.
Félálomban hevert az elmúlt este vaktában kiválasztott padon, s makacsul lehunyva tartotta a szemét. E bódulatban lelte kedvét leginkább. Hirtelen vékony gyerekhang szólalt meg benne, s a következő szavakat mormolta, mialatt a távolban soha nem hallott zene csilingelt:
– Üvegfényben láthatatlan jelek...
Péter várt. A zene lágy futamokra bomlott, a dallamok egymásba kapaszkodtak, majd szétrebbentek, hogy fülbemászó akkordokkal kezdődjön újra az egész. Sejtelmes fény szivárgott szét. A hangszerek tovább játszották a bűvös oratóriumot, egyre alább ereszkedve a skálán.
– Üvegcseppek hullnak az egekből...
 

vilagfelfordulas.jpg

 
A fény színes sugarakra bomlott, szivárványos ragyogás lepett be mindent, s egy hirtelen föltáruló panoptikum jól ismert viaszfigurái balettléptekkel táncoltak végig a fiú szemgolyóján.
 
*
 
Mikor Péter felriadt, a virradati fényben fürdő park látványa kijózanította. Mély lélegzetet vett, s csöndesen figyelte, hogyan lengenek az égen a száradó lepedőkre emlékeztető felhők.
Később sötétkék fedelű füzetet halászott elő bő kabátzsebéből. A nadrágszíja mögül kipiszkált ceruzacsonkkal sebesen írni kezdett. Befejezve a verset, egy darabig üldögélt még, majd lábaiból kirázta a zsibbadást, és elindult a legközelebbi ösvényen.
Ez volt élete utolsó ébredése.
 
*
 
 Az egyik bokor tövében két csavargó ásítozott. A testesebbik mellett a letaposott füvön ütött-kopott táskarádió recsegett; arrébb üres palackok hevertek.
– Ma Jeromos és Jeremiás napja van – hallatszott a rádióból.
A csavargók jót röhögtek.
– Micsoda hülye nevek – jegyezte meg a cingárabb.
– Felőlem elmehet a sunyiba minden próféta és szent – mondta aztán elkomoruló képpel a másik, és cihelődni kezdett. – A világmegváltókat mindig keresztre feszítik...
– De kik?
– Azok, komám, akiknek marhára nem áll érdekükben a világ megváltása. Hogy Jeruzsálem vagy Pest, az tökmindegy...
Ekkor Péter kilépett a fák közül, s a város reggeli morajlása elnyomta fülében a két korántsem bibliai hangot. 
 

Feljegyzés: „De talán az a fene nagy igazság mégiscsak több minden link hamisság fonákjánál… Ezzel együtt rém le vagyok lombozva.”