Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.27

Lázadó jegyzetek - Negyedik rész / 4-5

  

 
 
4
 
Péter soha többé nem látta viszont Daniellát. (Egy darabig azzal a makacs önáltatással hitegette magát, hogy nem is kíváncsi rá.) 
 

 

Feljegyzés: „Daniella meghalt... Két bomba jó lehetőséget láttam ekkor magam előtt: vagy meghülyülök, vagy kinyírok egy tagot. Talán mindkét dolog megtörténik. És az egyik következménye lesz a másiknak. A sorrend tökmindegy. Egyáltalán: minden tökmindegy.
Daniella meghalt, és kész! 
Elbaltáztam.”

 

 

 *
 
A lány csak hosszú évekkel később értesült Péter sorsáról. Férjes asszony volt már, családanya, lábán a kezdődő visszerekkel, s első szerelme sem volt már több az emlékezet vizében táncoló roncsdarabnál.
Egyik régi gimnáziumi tanára adta tudtára, mi történt annak idején a fiúval. Az utcán futottak össze, Daniella épp hétvégi bevásárlásait intézte.
– Pedig milyen jó eszű srác volt – sajnálkozott a tanár. – Sokra vihette volna, ha...
– De ő nem akarta sokra vinni – vágott közbe Daniella, maga is elcsodálkozva tiszteletlenségén. – Legalábbis azt hiszem...
– Pszichiátriai eset volt – folytatta most már kendőzetlenül a tanár. – A lázadásnak is megvannak a határai.
– Igen, lehet.
– Beteg volt. Az elméje... túlérzékenység, ilyesmi... Azért kár érte!
– Tudom, hogy csacsiság, de egyszer azt hittem, hogy meg akar ölni – mondta némi csönd után Daniella. – Együtt jártuk pár hétig. A legutolsó találkozásunkkor történt. Rémes érzés volt.
 

tusi.jpg

 
– ...?
– Nem csinált semmit. Talán ő képedt volna el legjobban, ha akkor elmondom, mire gondoltam. De nem láttam többé.
– Nem is kereste?
– Képtelen voltam rá.
– Hát igen, kedvesem. Ez már csak így van... Amúgy merre megy?
– A vásárcsarnok felé.
– Én is oda indultam. – Azzal a tanár gyorsan témát váltott.
 
*
 
A fiatalasszony, miután hazaért, elővette az egyik fiók mélyéből Péter utolsó hozzá írt versét. A többit csak fölolvasta a randevúkon, aztán zsebre gyűrte, ez volt az egyetlen, amelyet neki is adott: 

 

NE ENGEDD!

  

 

Ne engedd, hogy vétkezzem, 

 

 s ne engedd, hogy két kezem 
 saskarmokat növesszen!
 

 

 

Ne engedd, hogy vén legyek,
s ne engedd, hogy vérebek 
rágják szét a szívemet!  
 

 

Ne engedd, hogy szenvedjek,
 s ne engedd, hogy az Isten 
kettőnkön ne segítsen! 
 

 

Ne engedd, hogy elfussak,
s ne engedd, hogy elmúljak 
egy pokoli éjszakán! 
 

Ne engedd! 
 
 
5
  
...Aznap este, mikor szakított Daniellával, hősünk hazarohant, s jobb híján a húgán állt bosszút. Váratlanul benyitva a szobájába, kulcsra zárta az ajtót.
– Térdelj a sarokba!
Kata történetesen az ágyán hasalt, és tanult. Ijedtében szó nélkül engedelmeskedett. Napok óta nem látott bátyjának már a puszta megjelenése, nyersen csattanó hangja is halálra rémítette.
Péter azonban nem érte be ennyivel, szárazbabot hozott a kamrából; szülei szemlátomást nem voltak otthon.
– Állj fel! – parancsolt a húgára.
A földre szórta a babszemeket.
– Térdre!
Kata szófogadóan a babra térdelt, vállait rázta a csöndes sírás. Bátyja ezalatt az ágyra huppant, de kis idő múlva türelmetlenül fölpattant, s kisietett. Valamit szedett a kertben.
Míg kínzója távol volt, hogy találomra felkapkodjon néhány kavicsot a verandához vezető ösvényrõl, addig Kata könnyedén elillanhatott volna a szobájából, menedéket keresve valahol a házban. Mégsem tette.
A fiú visszajött.
– Állj fel!
Hangos koppanások a padlón.
– Térdre!
Ám azon az estén ez sem volt elég Péternek: pár perc múlva a karjánál fogva ráncigálta talpra zokogó húgát. Új parancs dörrent:
– Vetkőzz le!
A lány szipogva vetkőzni kezdett.
– Gyorsabban!
– Nem akarom...
Az első pofon után Kata már hangosan sírt.
– A szoknyát is!
Lekerült a szoknya. Péter a melltartóra bökött.
– Folytasd, te ribanc!
– Ne beszélj velem így – suttogta kétségbeesve a lány, bár a hangjában némi érzéki izgalom is bujkált. – A húgod vagyok...
– Kuss!
Újabb pofon.
A földre eső melltartó almaforma, meglepően kívánatos kebleket fedett föl. Péter vegyes érzelmekkel bámulta őket, de aztán felülkerekedett benne a női nem iránti minden igazságtalan megvetése.
– A bugyit is!
– Hülye vagy?... Azt már nem!
A fiú fenyegetően emelte föl ökölbe szorított kezét.
– Vedd le!
Kata rákvörös arccal lehúzta a bugyiját is, majd lehajtott fejjel, szégyenkezve gyűrögette a kezében. Bátyja egy darabig leánykereskedő módjára nézte a feltárult idomokat.
 

lany4.jpg

 
– Egész jó nő lesz belőled, hugi – mondta a következő percben félig elismerően, félig csúfondárosan; aztán látszólag indokolatlanul dühbe gurult: – Annál rosszabb!
És ezzel a zavaros végszóval faképnél hagyta Katát is, a házat is.
 
*
 
Ám a kertben váratlanul meggondolta magát, visszaosont, s a résnyire nyitott ablakon keresztül belesett dicstelen tettének színhelyére. Látta, hogy húga egész testében reszketve, négykézláb szedegeti össze szétdobált ruháit a padlóról.
Péter elképzelte, hogy a lány egyszerre csak vadmacskaként talpra szökken, az ablakhoz veti magát, kilöki az üvegtáblákat, s körmei megcsikordulnak a párkány bádoglemezén, mikor a kertben gomolygó rettenetes sötétségbe kiáltja:
– Megkeserülöd ezt még, te szemét strici!
Kata azonban némán felhúzta a bugyiját, majd a szoknyáját is. Könnyei elapadtak.
Közben odafent a tornyokba verődött, ólomszürke felhők tömegében hasadék támadt, épp a hold előtt, melynek fénye egy pillanatra beezüstözte a bakfis lány melleit...
 
*
 
Legalábbis a noteszban talált enyhén vadregényes hangulatú szövegtöredék szerint így történt.
Mellesleg ez a leghosszabb bejegyzés.