Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.27

Lázadó jegyzetek - Negyedik rész / 1-3

  

 
 
NEGYEDIK RÉSZ
 

 
„Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
 Hogyha nem kell senkinek,
 hát az ördög veszi meg!”
  
(József Attila: Tiszta szívvel)

 

1
 
Tudom, hogy történetemben sok a homály. A lélekrajz megbocsáthatatlanul hiányos, és a jellemek fejlődése sem kellően indokolt. De hát nem vagyok se hivatásos tollforgató, se műkedvelő lélekbúvár. Sőt még becsületes megtaláló sem vagyok, máskülönben átadtam volna a noteszt azoknak, akiket törvény szerint illet.
 
*
 
...Aligha a bevarrás volt a legnagyobb baj, ami Pétert érte – akárcsak annak idején az apja, ő is megúszta felfüggesztett büntetéssel –, hanem hogy Daniella szülei megtiltották lányuknak, hogy egy ilyen huligán társaságában mutatkozzon.
 

fogda.jpg

 
– Ha nem értesz a szép szóból, jön a szobafogság! – dühöngött az apja.
– Te azelőtt olyan rendes kislány voltál – próbált lelkére beszélni az anyja.
– Úgy látszik, felnőttem – mondta Daniella csöndesen.
Ám az ő bizalma is megrendült, s más szemmel nézett már Péterre. Titokban továbbra is találkozgattak, az igaz, de a korábbi meghittségnek hűlt helye volt. Ráadásul a fiú – sokszor maga sem tudta, miért – mind sűrűbben alázta porig vétlen szerelmét.
– Daniella – suttogta példának okáért egy délután, valamelyik kopott padon ülve. – Stein Daniella... Stein... Stein...
– Mi bajod a nevemmel? – kérdezte évődve a lány.
Ám Péter nem volt enyelgős kedvében. Hirtelen fölkapta a fejét, mint a szagot fogó vadászkutya.
– Nem vagy te zsidó?
Daniella összerezzent.
– Számít ez valamit?
– De még mennyire – tagolta lassan Péter, egyenesen a lány megrebbenő szemébe nézve.
Az vagyok – mondta Daniella.
– Értem – bólintott hősünk, s hosszan, jelentőségteljesen hallgatott.
Daniella is maga elé meredt, mint akit valami arcpirító tetten értek, és most szégyenletes büntetés elé néz. Csak sokára szólalt meg:
– Ha téged zavar ez a dolog, ne találkozzunk többet...
A csönd úgy zúgott körülöttük, mint szünetjel a rádióban.
– Ugyan mért zavarna? – rántott vállat végül Péter. – Fölösleges érzékenykedni... Különben is, a nagyapám szerint a régi zsidók csodálatos emberek voltak.
– Él még a nagyapád? – kérdezte némi hallgatás után, még mindig szemlesütve Daniella.
– Meghalt azelőtt, hogy megszülettem volna.
– Sajnálom.
Én nem, gondolta a fiú. Fennhangon azonban csak annyit mondott:
– És volt még egy zsidó barátom is. Schultz Ádám. Egy ügyvéd fia...
– Mi lett vele?
– Ő is meghalt... – Látva azonban a lány arcán az elborzadást, gyorsan hozzátette: – A számomra...
 
*
 
Péter, amikor magára maradt, sokáig rágódott a fönti beszélgetésen.
Olykor maga is csodálattal adózott a zsidók talpraesettségének. Hogy megélnek a jég hátán is. Máskor ellenben engesztelhetetlenül gyűlölte őket a talpraesettségükért. Azért, hogy a jég hátán is megélnek. Ügyetlen zsidókról pedig sose hallott, hiszen csak az előítéleteket ismerte, a zsidókat nem.
Ám végül rá kellett eszmélnie, hogy szüntelen ingadozása valójában héber hangzású második nevéből fakad, mely ott sötétlik minden hivatalos okmányon, ugyanolyan rákos sejtekhez hasonló gátlásokat burjánoztatva szét benne, mint amilyen gátlások – feltételezése szerint – a született zsidókban is fészkelhetnek.
 
 
2
 
Noteszában az alábbi bejegyzés stílusa ugyan nem vall hősünkre, de a kézírás kétségtelenül az övé.  

 

Feljegyzés: „Magyarországon már az is rázós, ha valakinek németes neve van. Mert akkor vagy sváb, vagy zsidó. Az első a jobb. De Magyarországon svábnak lenni se mázli. Hisz az már semmiképp se német. Csak sváb.
A legfrankóbb megmagyarosodni. Ezt lehet tanácsolni a szlávoknak is. Mert mindegy, mi vagy, csak a színed legyen nemzeti.
Persze ha valakinek nem elég menő a vallása, az rögtön más. Főleg ha nem keresztény. Hanem például zsidó.

Ennél már csak az lehet cikibb, ha egy ipse cigány. Állatira kínos, mert lehet az az ipse bármekkora cimbalmos, lőttek neki...”

 

 

 

 
– Nem csoda, hogy a Dankó Pista annyi lehervasztó nótát írt – mondta Péter egyszer valamelyik ferencvárosi kocsmában egy romának, akit zenésznek nézett.
 

danko.jpg

 
Egész barátságosan mondta, mert épp nem cigánygyűlölő, hanem cigánybarát hangulatban volt.
A másik némán bólintott.
Rendeltek még egy kört, s éjfélig alaposan berúgtak. Mikor pedig a kocsmáros kihajította őket az utcára, az egész környéket fölverték részeg gajdolásukkal.
Csendháborítás, rendőrség, fogda lett a vége – meg ami akkoriban ezzel járt.
 
 
3
 
Péter szerelme lassan átalakult, s bár továbbra is maradt benne gyöngédség Daniella iránt, valami zavaros, hovatovább az utálattal határos érzés sem hagyott neki nyugtot. Gyötörni akarta a lányt, ahogy azelőtt Anikót és Kata húgát is meggyötörte, noha a maga módján szerette őket...
Őszintén szólva nem akart már megmenekülni, ennélfogva (akár a veszett kutya) minden odadörgölőzés után beleharapott a segítő kézbe.
 
*
 
Egyik este épp a Duna-parton sétálgatott Daniellával, fekete bokrok takarásában. Arról beszélgettek, vajon mi lesz velük tíz év múlva. A témát Péter erőltette, s a lány kissé tartózkodó válaszai nyomán mind kínosabban érezte magát. Hirtelen így szólt:
– Ha most beugranánk a Dunába, többé soha senki sem állhatna közénk...
Daniella ijedt pillantást vetett rá.
– Ez butaság. Az életet élni kell, nem eldobni. Én még sok szépre vágyom...
– Nem így értettem – mondta a fiú türelmetlenül. A „butaság” szó amúgy is vérig sértette, s a lány finomkodó modora sem volt ínyére. Szerelmük kezdete óta most először érezte úgy, hogy egy idegennel beszélget. Ha e pillanatban Daniella valami kedveset mond, valamit, ami hízeleg Péter hiúságának, talán még elkerülhető lett volna a szakítás. Ám szomorú szemmel csak annyit jegyzett meg:
– Úgy látom, megint rosszkedvű vagy...
Péter nem felelt. Évek óta hordott magánál egy keskeny pengéjű kést, amely mindig a jobb zsebében lapult, bár még sohasem használta, evéshez sem. Arra tartogatta, ha alkalomadtán egy bicskás kötekedő kerül az útjába. Most mégis megmarkolta a kés nyelét, s féloldalt Daniellára sandított, elõbb az arcára, aztán lejjebb a nyakára, amely fehér volt, puha és védtelen. Épp sötétedett, körös-körül megnyúltak az árnyékok, mintha vadászó farkasok lopakodtak volna a folyóhoz. Amúgy ez a partszakasz meglehetősen kihaltnak rémlett.
Daniellát nyugtalanította a fiú hallgatása, s tétován így szólt:
– Most már menjünk a buszmegálló felé! Megígértem, hogy korán hazaérek...
 

kaszas2.jpg

 
Péter megtorpant, s néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig gondolkodott; sápadt, lesoványodott arca halálfejre emlékeztetett a holdfényben. A lány gyomrát egyetlen pillanatra jeges rémület rántotta görcsbe, de végül is nem történt semmi, ami e hirtelen támadt rémületet indokolta volna.
Péter mindössze a következőt morogta:
– Nekem is dolgom van.
Majd gúnyosan hozzátette még, ajkát lebiggyesztve, torz fintorral:
– Élj csak, ha annyira szeretsz élni!
Azzal sarkon fordult, s egykettőre elnyelte az emberi érzelmek iránt közömbös éjszaka. A következő pillanatban feltámadt a szél, s a metsző hidegben vergődni kezdtek a fűszálak...