Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.26

Lázadó jegyzetek - Második rész / 8-10

  

 
 
8
 
A téli szünet után robbant a bomba.
Péter február végén még második lett egy gimnáziumok közti műveltségi vetélkedőn, de ezt már kudarcként könyvelte el.
Ekkoriban történt, hogy rákapott az ivásra, noha azelőtt megvetette a gajdoló, faltól falig tántorgó részegeket, mert az apját juttatták eszébe.
 
*
 
A gimnáziumban farsangi mulatságot rendeztek, s hősünk a jeles alkalomra becsempészett cseresznyepálinkából itta az első végzetes kortyot. Mivel feldobottnak érezte magát tőle, kért még, majd újra, végül alaposan berúgott. És az elnyomott, ugrásra kész ördög csak erre várt benne, hogy kitörjön, s elképesszen minden szemtanút.
 

farsang.jpg

 
A példás előmenetelű diák, rangos versenyek díjazottja ocsmány szavak kíséretében törni-zúzni kezdett, de hogy mi dühítette föl ennyire, soha nem derült ki. A lányok mindenesetre sikoltozva rebbentek szét az útjából, mert le akarta tépni nagy gonddal varrt jelmezeiket, s közben a világ kezdete óta a női nemre alkalmazott legsértőbb szavakat vagdosta a fejükhöz.
Néhány markosabb legény megpróbálta ugyan lefogni a dühöngőt, de erőfeszítéseiket csak azután koronázta siker, hogy Péter megrongálta a bálteremmé alakított előcsarnok berendezésének tetemes részét. Zúzódások és vérző orrok jelezték az üggyel-bajjal lefogott osztályelső ellenállásának hevességét.
Olyan volt az egész, akár egy rossz burleszk.
Miután sikerült végre legyűrni, Péter elernyedt, s úgy tűnt, mintha az eszméletét is elvesztette volna. Négyen támogatták hazáig, ahol sopánkodó anyja ágyba dugta, hogy kialudja mámorát.
 
 
9
 
Feketéék természetesen megtérítették a gimnáziumnak az okozott kárt, ahol cserébe szemet hunytak kiemelkedő képességű diákjuk randalírozása fölött. Az egészet a túlzott szeszfogyasztás számlájára írták, s mindössze egy rovót véstek Péter ellenőrző könyvébe.
Gonzálesz Anna otthon megígértette fiával, hogy többé egy csepp alkoholt sem iszik.
– Nem elég, amennyit apád vedel?
Tizenötödik születésnapját azonban újra a tilalmas módon ünnepelte, s ezúttal már egy rendőrőrszobán kötött ki (bár hogy miként került oda, arról sejtelme sem volt).
Mint később az őrmestertől megtudta, több járókelőt zaklatott a nyílt utcán, egy férfit meg is ütött, egy negyvenéves családanyát pedig szájon akart csókolni. Ő ebből képtelen volt visszaemlékezni bármire is, ám mivel szavahihető tanúk vallottak ellene, nem látta értelmét a tagadásnak.
Végül ez az ügy is elsimult, a sértettek Feketéék könyörgésére visszavonták a feljelentést a kiskorú elkövető ellen, aki erőt véve magán, bocsánatot kért tőlük, és bűnbánó arccal állta végig az ilyenkor szokásos „szentbeszédeket”. Amikor azonban szüleivel hazament a rendőrségről, olyat rúgott kerítésük betonszegélyébe, hogy – mint utóbb kiderült – eltörött a nagylábujja. 
 

Feljegyzés: „Az emberek a rosszabbik énjüket gyűlölték bennem. Röhejes. Válaszul én a jobbik énemet gyűlöltem bennük.”

 

 
A kerítés előtt toporogva már Gonzálesz Anna is elvesztette a fejét, és rárivallt:
– Mit művelsz, te kis vadállat?! Hát erre neveltünk?! Erre?!
Péter vérfagyasztó némasággal nézett vele farkasszemet, s jóllehet kegyetlenül fájt a lába, egyetlen arcizma se rezdült. A levegő megfagyott a Fekete család körül.
– Felelj! – rázta meg anya a fiát, akihez születésekor olyan nagy reményeket fűzött.
– Vedd le rólam a kezed! – mondta Péter halk, de metszően éles hangon.
Ezt már Fekete Illés sem tűrhette.
– Hogy beszélsz az anyáddal, te hálátlan mocsok?! Hát ezt érdemli tőled?!
– Te ne pofázz bele! – vicsorogta most már Péter is. – Nézz végig magadon! Mire vitted?! Az egész életed egy nagy rakás kutyaszar!... Csak sajnálni tudlak!
Mielőtt férje mozdulhatott volna, hogy puszta kézzel fojtsa bele a szót fájdalmas igazságokat üvöltöző utódába, Gonzálesz Anna – aki még soha nem emelt kezet senkire – hatalmas pofont kevert le Péternek.
Hirtelen zuhant rájuk a csönd. A feszültséget szinte tapintani lehetett; talán a madarak is elnémultak a fák tetején. 
 

Feljegyzés: „Mintha marha nagy űr zúgott volna a fülemben. Teljesen kiborultam. A tárgyak eltűntek, csak valami hülye köd maradt. Éreztem, hogy már nincs megállás, és akkor kimondtam...”

 

 
A szó ostorsuhintásként csattant a levegőben.
A fia és férje között álló, még mindig szép arcú, de megtört asszony elsápadt, mint akiben nyakát szegte az élet.
– Kurva! – sziszegte újra Péter.
Ebben a pillanatban esett neki Fekete Illés, hogy öklével morzsolja ízzé-porrá fia kőszívét, ám csak egyik fogát sikerült kivernie...
 
 
10
 
Bár a családi béke az indulatok csillapultával sem állt helyre, Péter továbbra is ott lakhatott lesenkizett apjával és lekurvázott anyjával (meg agyongyötört húgával) az árnyas zuglói utcában. Igaz, alig szóltak hozzá, s ő is csak a legszükségesebb közlendőkre szorítkozott.
Mivel apja alaposan ellátta a baját, napokig kék-zöld foltok éktelenkedtek a szeme alatt.
 
*
 
Noha a tanárok tapintatosan viselkedtek, Pétert már nem érdekelte az órákon való sziporkázás, egyáltalán semmi, ami az iskolával függött össze. Inkább bölcseleti könyvekbe temetkezett: a francia egzisztencialisták kötötték le érdeklődését. Óraszám rágódott Einstein relativitáselméletén is. Az idő régi fölfogásának sutba vetése megmozgatta képzeletét.
Eljátszott a gondolattal, hogy időutazó lesz, és fantasztikus történeteket kezdett kiagyalni. Papírra is vetette őket, s elvitte egy irodalmi folyóirat szerkesztőségébe, de visszautasították. A rovatvezető, mint fölényes hangon kifejtette, túlságosan mellbevágónak találta az amúgy „jó íráskészségről tanúskodó” novelláit. Tanácsolta, hogy válasszon más témákat, de ő nem választott más témákat, s írásait sem juttatta el többé sehová.
Néha azt gondolta, egy magafajta irodalmi kontárnak nem lett volna szabad tollat fogni a kezébe. Máskor viszont megborzongatta a minden visszaigazolást nélkülöző sejtelem, hogy lángelme, a szavak forradalmára.
 

rimbaud3.jpg

 
Üres óráiban szívesen forgatta Rimbaud és József Attila verseit. Kedvenc regénye a Zabhegyező volt, de szerette A test ördögét is, melyben a szabályos sorokat helyenként széttördelte a szabálytalan szenvedély.
Olvasmányai és hamvába holt írói kísérletei közepette azért bőven jutott ideje a kocsmázásra is. Az alkohol lassanként kioltotta benne a türelem utolsó szikráit éppúgy, mint ahogy kitörölte szívéből az emberséget. Míg mások barátságossá szelídültek, ha a pohár fenekére nézhettek, ő megvadult, s csak az alkalomra lesett, hogy valakibe belekössön. Ilyenkor cinikus volt és hetvenkedő; több megrögzött kocsmatöltelék is kitért az útjából. A mámor ködén át mindez tetszett neki: hatalmasnak, legyőzhetetlennek érezte magát. Annál szörnyűbb volt a kijózanodás, valahányszor zúgó fejjel fölébredt, s belenézett a tükörbe.
Holott még innia sem kellett, hogy kivetkőzzön magából. Elég volt egy csúfondárosnak vélt mosoly vagy egy kutatóan rátapadó tekintet, s máris fölborzolódott benne az a másik, aki folyton résen állt, hogy megbosszuljon a többi halandón valami kimondhatatlan sérelmet.