Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.26

Lázadó jegyzetek - Második rész / 3-5

 

 
 
3
 
Fekete Péter a nyolcadik osztályt ismét új iskolában kezdte el, s az első hetekben komoran magába gubózott. Szemlátomást nem érdekelte senki és semmi. Hogy miféle gondolatok kötötték gúzsba ezalatt, arra bizonyság az alábbi „naplórészlet” (előtte a noteszból több lapot kitépett, s alkalmasint megsemmisített): 
 

Feljegyzés: „... Az álmok voltak a legrosszabbak! Újra és újra visszatértek. Gyakran eltűnődtem, milyen baromi jól is van ez elrendezve. Az ember napközben hazudhat, amennyit nem szégyell, de éjjel nem lehet hazudni... Az álmok a lelkiismeret hóhérai, pallossal a mancsukban. És gennyes alak, aki azt állítja, hogy még soha nem volt bűntudata! 

Hiszen nappal szórakoztatónak tűnhet egy lány gyengesége, de az éjszaka ellenünk dolgozik. Nappal ráparancsolhatunk a húgunkra, hogy levelet írjon és hallgasson, de ha jön az éjszaka, nincs hová elhúzni a csíkot...
 

hoher.jpg

 
A kísértetek óráján cipelnek a bitóra vigyorgó pofájú pribékek. Látom a rohadt fogukon a holdfényben megcsillanó nyálat.”

 

 

 

 
 
4
 
Nem sokkal tizennegyedik születésnapja előtt lelt rá Péter az első igazi barátjára egy bivalyerős, nagydarab és bővérű suhanc személyében, akit Virágh Andrásnak hívtak.
Bandi ugyanabban az iskolában rontotta a levegőt, mint hősünk, szintén a nyolcadikat járta, de egy párhuzamos osztályban. A két fiú között hamar barátság szövődött, ami egyes jellemvonásaik rokonságán, sőt azonosságán alapult. A „Halálduóban” (ahogy magukat kamaszos hetykeséggel nevezték) kétségkívül Péter volt az irányító, afféle szellemi vezér, míg a nagyobb testi erejű Bandinak a végrehajtó szerepe jutott.
– Megtalálta zsák a foltját – mondta egyszer a pedellus, s talán még soha életében nem volt ennyire igaza.
Tagadhatatlan, hogy e barátság egyik fiúnak sem vált javára, mert csak felfokozta azon ártalmas tulajdonságaikat, amelyek külön-külön és kisebb mértékben már korábban kifejlődtek bennük.
Bandi is örömest égetett el számára gyűlöletes dolgokat. Különösen hangyabolyok máglyává változtatásában jeleskedett, de odahaza, sőt egy alkalommal az iskolában is gyújtogatott, elhamvasztva a tanári szoba előtti szemetes kosarat. Ezenfölül kitűnt abban is, hogy vasakaratát olykor a legdurvább módon érvényesítette osztálytársai, valamint két öccse rovására.
Eleinte Péter iránt sem tanúsított nagyobb tiszteletet. Mi több, harciassága hébe-hóba még barátságuk idején sem kímélte a másikat, ha tartósabb véleménykülönbség vert éket közéjük. Ám ilyenkor Péter mindannyiszor ügyesen elsimította az indulat hullámait...
 
 
5
 
Komolyabb nézeteltérés csak egyetlenegyszer támadt közöttük.
Enyhe tavaszi nap volt – iskolaszünet –, s a két jómadár kiballagott az állatkertbe. A ketrecek előtt lődörögve a legéretlenebb tréfákat sütötték el: ijesztgették és kaviccsal hajigálták meg a majmokat, belebokszoltak az egyik teve lekonyuló púpjába, megráncigálták a zebrák hosszú fülét, de lökdösték és sértegették a látogatókat is.
Miután szempillantás alatt kereket oldottak, fölkeresték a nagymacskákat.
 

parduc.jpg

 
Tudták, nem árt sietniük, mert az állatkert dolgozói közül néhányan már valószínűleg a sarkukban vannak, hogy ellássák a bajukat. Péter, akinek a zebrák kifutója előtti jelenet mintha elpárologtatta volna a jókedvét, javasolta is, hogy lépjenek olajra, amíg nem késő, az elemében lévő Bandi azonban hadarva magyarázta cimborájának, hogy a nagy balhé csak most következik.
– A párducok a legoltáribbak, öregem! Gyávák, mint a nyúl. Gyere már! Le fog esni az állad, ha ezt meglátod...
Könyökénél fogva vonszolta oda társát a leopárdok vasrácsához.
– Most figyelj, pávián!
Az effajta megszólítások napirenden voltak közöttük, sőt néha vaskosabbakat is egymás fejéhez vágtak. Péter most sem ezen akadt fönn, hanem Bandi legújabb mókáján, melynek szenvedő alanya egy kedélybetegnek tűnő leopárd lett.
 
*
 
Az állat lomhán elnyúlva hevert ketrece sarkában, láthatólag ügyet sem vetve a két bajkeverőre, s csak koromfekete szemének egy-egy villanása árulta el nyugtalanságát. Nem moccant, csupán oldala emelkedett-süllyedt egyre gyorsabban. Pofáján időnként alig észrevehető, ideges remegés futott végig, s tarkóján kissé fölmeredt a szőr, mikor meglátta, hogy Bandi egy gyufásdobozt vesz elő a zsebéből.
– Nem először csinálom ezt vele. Ő is emlékszik, látod. Megismert a dög, de annál rosszabb neki...
– Ugyan, hagyd a francba!...Tűnjünk el!
– Máris, kisapám.
Azzal Virágh András tizennégy éves tanuló lángra lobbantott egy gyufaszálat, s vihogva bepöccintette a ketrecbe. A párduc abban a pillanatban talpra ugrott, szemében ősi (és újkeletű) riadalom tükröződött, miközben ide-oda dobálta magát, többször is fájdalmasan nekicsapódva a rácsnak...
Bandi még akkor is röhögött, amikor már kisurrantak az állatkertből, s elsodorta őket a Városliget forgataga. 
 

Feljegyzés: „Annak a baromnak semmi se volt szent. Nem mutatott érzéket a méltóság iránt: a leopárd nyomora csak új kihívást jelentett neki. Emlékszem, milyen nagy lett a mellénye. Fuldoklott jókedvében, miután ismét gúnyt űzhetett a természetből. 

Világgyűlölete nem tett különbséget egy klassz leopárd és egy tré teve között. Egyáltalán nem ismert megalkuvást, ha gyűlöletének a kimutatása volt a tét. 

Én aznap égtem mellette, mint a rongy. 

Össze is vesztünk.”