Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.26

Lázadó jegyzetek - Első rész / 4-5

  

 
 
4
 
Peti hatéves volt, mikor egy kutya megharapta.
Mindaddig bizalommal közelített a többi élőlényhez, noha rokonok riogatásából tudott már egyet s mást a törökről-tatárról, és hallomásból ismerte a „fenevadakat” is. Ezeket azonban egytől egyig a mesekönyvek világába száműzte. Lehetetlennek tartotta, hogy előmásszanak a színes, keményfedeles borítók mögül...
Mosolyogva lépett hát oda a barátságos napsütésben a vakító fehér bundájú komondorhoz is, amelyik valami bolt elé volt kikötve, szájkosár nélkül.
 

komondor.jpg

 
A bénító rémületből és fájdalomból csak akkor tért magához, mikor az orvos már összevarrta a metszőfogak tépte sebeket. Ocsúdása után úgy érezte, szégyenletesen viselkedett. Bár igyekezett összeszorítani a száját, amiként az egy nagyfiúhoz illik, föl-fölszisszent minden tűszúrásra; tetejébe még a könnye is kicsordult.
 
*
 
Pár héttel később azonban már nem menekült meg a kórháztól.
Történt ugyanis, hogy apja – aki a vállalati teherautóval a házuk előtt szokott parkolni – egy nap úgy ült volánhoz, hogy előtte alaposan felöntött a garatra.
A kerítésükig ugyan nem volt több néhány méternél az út, de Peti, aki épp a kertben játszott, meghallva a teherautó ismerős zúgását, kirohant a kapun, hogy apját üdvözölje. Ekkor történt a baj. A teherautó billegve elfordult, fölszaladt a járdára, és hanyatt vágta a gyereket, aki csak annyit látott, hogy az óriási abroncsok el akarják taposni. Majd rettenetes ütést érzett, s elvesztette az eszméletét...
Egy kórházi ágyon tért magához; anyja ott ült mellette, s mintha valami szárnyaszegett madarat dajkálna, úgy fogta a kezét. Később az apja is bejött, bűnbánó arccal, de kölcsönösen nem tudtak mit mondani egymásnak.
(Fekete Illés jogosítványát azonnal bevonták, s a hatóság eljárást indított ellene, ám végül megúszta felfüggesztett büntetéssel. Később még a jogosítványát is visszakapta.)
Petit pár nap múlva megoperálták. A műtét sikerült, az orvosok csupa biztatót mondtak, kint újra sütött a nap; csak bent nem akart kisütni...
Lassan-lassan mégis talpra állt, csontjai is összeforrtak, s egy nap kiengedték a kórházból.
– Kutya bajod már – nevetett rá a főorvos. – Bár valóságos csoda, hogy így össze tudtunk foltozni... – Aztán eszébe villant, hogy talán mégsem kellene ilyesmiket mondania egy hatéves gyereknek, és sietve barackot nyomott a fejére. – No, eredj!
Anyja már várta a kórterem előtt. Furcsa volt kilépnie az utcára, a ragyogó égbolt alá; noha a friss szél elfújta kórházszagát, idegenül pillantott szét; mindenütt emberek tolongtak, kutyák ugattak, teherautók dübörögtek.
Aztán egyszer csak átlépte a küszöbüket, s meglátta apját a konyhaasztal mellett, orra előtt egy palack borral...
Mindez örök életre szóló lecke volt számára, egyúttal valaminek a kiindulópontja is.
 
*
 
A testi-lelki szenvedéssel járó megrázkódtatás tudniillik nem együttérzést váltott ki belőle mások szenvedése iránt, hanem épp ellenkezőleg: már kisdiák korában rendszeresen kínozta az állatokat. Főképp a macskákban telt öröme. A legváltozatosabb módszereket eszelte ki. Az izgatta, hogyan tudna minél több rosszat okozni, ám anélkül, hogy mesterkedésének látható nyoma maradjon. Elpusztítani, de még elrútítani sem akarta ugyanis az állatokat, mivel az életet – paradox módon – nagyra becsülte.
Nemcsak a háziállatok tartoztak azonban a kisfiú áldozatai közé, hanem két évvel fiatalabb húga, Kata is, akit hovatovább ördögi ravaszsággal gyötört. Mivel félő volt, hogy a lányka beárulja, úgy intézte a dolgot, hogy arca, hangja mindvégig felismerhetetlen legyen.
Többnyire a bútorok mögött lapulva ijesztgette húgát, s az oroszlánüvöltéseknek, farkasvonításoknak, melyeket ügyesen utánzott, valamint a filmekből eltanult sátáni kacajoknak meg is lett a hatása. Kata mindannyiszor sikoltozva szaladt el. Máskor este – a ház egy sötétebb szögletében – rontott a kislányra, száját betapasztotta, karját hátracsavarta, s csak hosszú, néma dulakodás után eresztette szabadon, majd elillant. Ám a legfélelmetesebb az volt, hogy jószerével hipnotikus hatást gyakorolt gyönge akaratú húgára, aki vakon hitt neki, elhitte, hogy ártó szellemek és vérszomjas szörnyek garázdálkodnak a lakásban, bármit is mondjanak a felnőttek. 
 

Feljegyzés: „Kata egy kényeskedő, buta nebáncsvirág volt. Piszokul azt kapta, amit megérdemelt. Sőt még hálás is lehet nekem, meg minden. Hisz én csak felhívtam rá a figyelmét, hogy az emberiség milyen tetű, és milyen baromira kiszolgáltatott az élet szorításában.

 

 
 
5
 
Feketepéter az iskolában is hasonlóképp viselte magát. A gyengébbeket testi fölényével és rémtörténeteivel tartotta sakkban. Az erősebbek eszén fondorlatosságával járt túl, sűrűn ugrasztva egymásnak a kakaskodásra mindig kapható izomagyúakat.
Egyik osztálytársát csaknem két évig zsarolta holmi jelentéktelen aprósággal, amelyet ő színezett ki és nagyított fel olyanformán, hogy „takargatnivalóját” a másik is elismerte, s zsebpénzével, tízóraijával fizette meg a kis gengszter hallgatását.
Padszomszédai ez idő tájt hónapról hónapra változtak, mert nem szenvedhették Péter zsarnokoskodását. Nem járt jobban az előtte ülő kislány sem, akinek hátát az órák alatt tűhegyes ceruzájával döfködte Egy másiknak a szünetekben cibálta meg hosszú, vörös copfját, ügyet sem vetve az iskolafolyosót betöltő sikolyokra; a hajhúzást rendszerint csak akkor hagyta abba, ha felbukkant valamelyik utált tanító.
 

szamarpad.jpg

 
Nem csoda, hogy hamarosan külön padban találta magát, mindenkitől távol, az osztályterem legeldugottabb sarkában. Ám nem esett kétségbe: éretlenségében szinte hízelgett neki, hogy ilyen veszedelmes bajkeverőnek tartják. Számkivetettségéből is előnyt kovácsolt, s úgy trónolt a félreeső zugban, mint valami törzsfőnök; ajka lebiggyedt, tenyérbe mászó ábrázatán csúfondáros vigyor ült. Ha pedig ahhoz kerekedett kedve, krétacsonkokat gyűjtött világháborús érdemrenddel földíszített iskolaköpenye zsebébe, s a tanár zümmögő magyarázata alatt célra dobálással mulattatta magát.
Hiába volt se szeri, se száma a figyelmeztetésnek, panasznak, fenyegetőzésnek, hiába követték egymást ellenőrző könyvében a legmeghökkentőbb esetekről tudósító bejegyzések, hiába beszélgetett el a jóindulatú igazgató magával Fekete Illéssel és feleségével – semmi sem használt.
Mivel ekkorra már meggyűlölte a korlátokat, s lekopott róla minden köntörfalazás, reménytelennek tűnt, hogy akár az iskolában, akár otthon hatni lehessen rá.
 
*
 
Szülei számára örök titok maradt, hol rontották el a nevelését.
Feketééknél eleinte nem volt szokásban a verés, mert a tanítónő anya a legkorszerűbb nevelési eredmények szellemében bábáskodott csemetéi körül. A szőke, tengerkék szemű, szünös-szüntelen magoló Katából igazi mintagyerek is vált, akivel büszkélkedni lehetett a szájtáti szomszédok előtt. Hanem a báttyából a környék szégyene lett.
Fekete Illés azt gyanította, hogy fia rossz vért örökölt, de soha nem tudott fényt deríteni rá, hogy melyik ágról: mind a felesége, mind a saját családjában több nemzedékre visszanyomozva sem akadt ahhoz fogható himpellér, amilyen ez a fiú volt. A férfi végül oda lyukadt ki, hogy Péter nem is az ő húsa-vére, s ez az arcpirító nevelési csőd valójában kikapós asszonya félrelépésének isteni büntetése. Ennek azonban ellentmondott, hogy a fiú, külsejét tekintve, apja tükörképe volt, kivált orra, szeme, szemöldöke és magas, boltozatos homloka emlékeztetett rá. Ráadásul Feketéné is váltig tagadott.
Az iskolai panaszok kezdetén Fekete Illés fejében még az motoszkált, hogy a tanítók túlozzák el a gyerek egészséges élénkségét, hiszen odahaza mindaddig nem okozott különösebb felfordulást. Később bizonyos jelek alapján kénytelen volt megváltoztatni vélekedését, mivel ráébredt, hogy fia csak agyafúrt módon leplezi csínyeit – amelyek időközben egyre hajmeresztőbbek lettek...