Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.26

Lázadó jegyzetek - Első rész / 1-3

  

 
 
ELSŐ RÉSZ
 
                                         
  
                                           „Számítok rá, hogy sok szemrehányásban lesz részem.
De tehetek én róla?”

(Raymond Radiguet: A test ördöge)
 
 
1
  
Részlet a zsebben talált feljegyzésekből: „Bűn-e, ha a perverzió nehezékével tartjuk földközelben magunkat? Ha farkasszemet nézünk a tudatalattinkba gyömöszölt rémségekkel? Ha ingerküszöbünk már-már magasabb egy hegynél? Isten tudja. Vagy ha ő sem, akkor nagy zűr van...” 
 
*
 
Az 1966-os év egyik éjszakáján Fekete Illés teherautó-sofőrnek fia született.
A gyerek csak hosszú tusakodás után volt hajlandó világra jönni, mintha már ezzel is jelezni akarta volna ritka konokságát; de az is lehet, hogy a rá váró élet tartotta vissza. Mikor végre-valahára megszületett, mennydörögni kezdett az ég, ami abban a pillanatban úgy hangzott, mint az istenkáromlás.
Miután meghallotta, hogy gyermeke fölsír, Fekete Illésné tanítónő (született Gonzálesz Anna) elgyötört, verítékes arccal ernyedt el a kórházi ágyon. A szülészorvos is letörölte homlokát, s holtfáradtan meredt maga elé.
Az orvos igazán nem tehetett arról, ami később történt – nyilván el se jutottak fülébe a hírek –, miként az ápolónő, aki a kisfiút fölmutatta az anyának, sem gyaníthatta, hogy a keze között torkaszakadtából üvöltő teremtményből szörnyeteg válik. 
 

Feljegyzés: „Röhejes elképzelnem, hogy akinek a bőrén megcsillant a szülőszoba vacak körtéinek fénye, én voltam. Mégis el kell fogadnom, annál is inkább, mert néha titkos vágyat érzek a gondolattalanság iránt, ami akkor jellemzett, pontosabban jellemezte azt a magam elé képzelt, link valamit...” 
 
Egyéb említésre méltó dolog nem is történt e csapnivaló éjszakán, hacsak az nem, hogy Fekete Illés hajnalig rótta az esőtől síkos pesti utcákat, kocsmáról kocsmára bolyongva, s a csípős nyelvű szomszédasszony szerint nem a saját lábán érkezett haza. Alighanem ez volt az egyetlen öröme abból, hogy fia született.
 
 
2
 
Fekete Illést egy ízben – néhány hónappal apává válása előtt – hasonszőrű cimborái elcipelték magukkal egy vadnyugati filmre; ám a moziban váratlanul műsorváltozás történt. A cseh újhullám neves képviselőjének alkotása – böngészték bosszankodva a sebtében kiplakátolt szöveget. Azért mégiscsak beültek; és noha a vetítés javarészét átbóbiskolta – hébe-hóba hortyogott is –, a cím furcsamód megragadt Fekete Illés elméjében.
Így esett, hogy utóbb e Forman-filmre, valamint kölyökkora kártyacsatáira emlékezve adott nevet elsőszülöttjének. Megtoldva persze a Bibliából, hogy méltóságot kölcsönözzön az amúgy szinte pimaszul csengő névnek (hiszen őt is prófétáról nevezte el az apja, aki titkolt szombatos volt, s aki a legváratlanabb pillanatokban is tudott idézni az Ótestamentumból.)
 

jeremias.jpg

 
...Nem csoda hát, hogy a pap rosszallóan dünnyögte el néhányszor a három szót, mert nem fűlött hozzá a foga, hogy bárhová is leírja őket: – Fekete... Péter... Jeremiás... – Még szemöldökét is összerántotta, mintha ezzel útját állhatta volna valami homályos veszedelemnek; s csak azután keresztelte meg vonakodva a vasvillaszemekkel rámeredő, halottfehér csecsemőt.
 
 
3
 
A gyermek tehát a keresztségben a Péter Jeremiás neveket kapta, de az utóbbit sose használta, mi több, szíve mélyén engesztelhetetlen gyűlölet élt e név iránt. Így aztán Péternek szólították, mert amióta eszét tudta, a becézést sem tűrte senkitől; ha valahol mégis megütötte a fülét Jeremiás próféta neve, éktelen dühbe gurult. Ez mindenekelőtt szülei, valamint a megszállott ős, a Szentírás-faló nagyapa, Fekete Mózes ellen irányult, aki szerint a régi zsidók a földkerekség legderekabb emberei voltak; az öregember ábrázatát mellesleg csak régi, repedezett szélű fotográfiákról ismerte.
Legfőként az bosszantotta, hogy második neve hallatán zsidónak nézhetik, s ezt sehogy sem tudta volna elviselni idejekorán megvastagodó székely gőgje. Apja csakhamar megbánta, hogy estelente Attila hunjairól és Csaba királyfiról mesélt neki, mert a gyerek egy alkalommal darabokra szaggatta a Mózes tatától örökölt Bibliát...
 
*
 
Feketéék tágas, hodályforma családi házban laktak Zuglónak a Rákos-patak mentén elnyúló, lepusztulófélben lévő részén. (A villaszerű épület több nemzedék óta a Gonzálesz família tulajdonában volt, akik közt a világháború előtt még minisztériumi hivatalnok is akadt.) Utcájuk fölött – tavasztól őszig – zöld boltívvé fonódtak össze a fakoronák. A kertek kavicsain macskák fenték karmaikat, verebek pörlekedtek szakadatlanul, s baljós csend sötétlett az ereszcsatornákban.
Itt nőtt fel Fekete Péter.
A gyerek másságának egyik legelső megnyilvánulása az volt, hogy suttyomban összegyűjtötte a nagyapját ábrázoló valamennyi fotót, kivitte a kertbe, s a ribizlibokor tövében elégette őket.
 
Feljegyzés: „Mikor a láng a képekbe harapott, beleborzongtam. Tényleg. Az egyikről nagyapám lába tűnt el először, a másikról a karja, a harmadikról a feje. Figyeltem a nyavalyás tüzet, hogyan rágja szét Mózes tatát, mielőtt végleg fölfalná. Nem volt bennem semmiféle klassz gondolat, nem gyártottam ideológiát a tettemhez. Négyéves voltam, fütyültem az elméletekre. Egyetlen érzés volt csak bennem: örökre megszabadulni a vén szivar árnyékától.”
 
Hősünk piromániája – ő tűzimádatnak nevezi – eddig az esetig nyomozható vissza. Legelső emléke azonban korábbról való: talán kétesztendős lehet, apja izmoktól dagadó karjában van, testhelyzete vízszintes, ami sajátos, elferdült látószöget biztosít számára. Apja cipeli valahová egy félhomályos, huzatos folyosón, de az úti cél már soha nem derül ki...
 
*
 
Jóval figyelemreméltóbb az alábbi epizód:
A kis Feketepéter – nevét később ilyenformán írta – ötéves fejjel élte át először a halálfélelmet. Az elmúlás tényétmár azelőtt is fölfogta, de mindaddig, amíg nem az ő életéről volt szó, ügyet sem vetett a kaszás alvilági mesterkedéseire. Ám egyszer anyja a nagymosást követően a kádban felejtette a piszkos vizet. A kisfiú pedig merő kíváncsiságból – miután szétpukkasztotta körmével az apró buborék-koponyákat –, belekortyolt a vízbe, majd megkérdezte, hogy a mosószer mérgező-e.
– Igen – felelte gyanútlanul az anya.
– Halálosan?
– Halálosan... Eszedbe ne jusson megkóstolni!
 

kaszas3.jpg

 
Petike a válasz hallatán elsápadt, leszegett fejjel kioldalgott a kertbe, s a fűbe rogyott. Egy teljes órán át fülelte makacsul a halál lépteit. Először hason feküdt, orrát egy vakondtúrásba fúrva, aztán az oldalán, görcsösen összekucorodva, végül hanyatt, a magasban elhúzó felhőket bámulva. Persze semmi sem történt, csak az ég borult be, és az eső eredt el.[*]
 


*] A rettegés paroxizmusának megtapasztalása azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott e fiatal személyiségen, bár korántsem magyarázza meg maradéktalanul a későbbi torzulásokat. (A notesz közreadójának jegyzete.)