Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

KALENDÁRIUMI OLVASMÁNY

 

 

1

 

Kezdetben az alábbi „regének”, melyet névtelenül juttattak el levelesládánkba, tudálékosabb címet szánt öreg főszerkesztőm: A fogadó prehistóriája. Ám az elbeszélt események hangulata gyanúsan XIX. századi; így végül egy agyonkoptatott, a magyar fül számára egyszerűbben csengő cím mellett döntött: Kísértetjárta ház. (Ez persze paradoxon, tekintve elődeink latinos műveltségét, nekem azonban régtől fogva rokonszenvesek a fejtörők, aforizmák és ellentmondások.)

A szöveg a következő:

 

„A Kárpátok északnyugati lábánál különös legenda övez egy országúti vendégfogadót. S mivel több felvidéki lapban foglalkoztak már e mendemondával, rászolgált, hogy a híres Lőcsei Kalendáriumban is napvilágot lásson.

Az említett fogadó terméskőből rakott, hosszan elnyúló épület: folyosók, rejtekajtók és padlásszobák útvesztője. Annak idején kastélyutánzatként emelték, félig-meddig a kelta udvarházak stílusában. A környékbeliek még élénken emlékeznek arra a Skóciából elszármazott nemesre,* aki ősi tervrajzok, molyrágta fóliánsok alapján építtette, agyonhajszolva a tót kőműveseket.

Nos, mikor már álltak a falak, a különc McGregor is beköltözött bútoraival, könyveivel, térképeivel, több láda irományával és népes állatseregletével… Még abban a hónapban egy habarcskeverő legény (nagyszál, piros arcú, sértődékeny fajta) egyik éjszaka majomügyességgel bemászott a kastélytorony nyitott ablakán. Mihelyt pedig rálelt, kiszorította a Mikszáth tollára kívánkozó uraságból a lélegzetet.

Másnap a lévai detektív és a törvényszéki orvos, akik rendszerint kedvenc krimihőseik nevével ugratták egymást – s akiket a holtra vált bejárónő lármázott föl –, iszonyú romhalmazt találtak. A tetem a könyvtárszobában hevert, nyakán lilásfekete folttal. Jobbjában egy divatjamúlt gótikus regényt szorongatott, mely épp a tizenharmadik fejezetnél nyílt ki. A detektív fölemelte a könyvet, majd jó darabig mintha a levegőben kavargó porszemeket számolta volna; végül − csipetnyi tubák felszippantása után − fahangon kimondta a gyilkos nevét.

– Ragyogó, kedves Holmes – dünnyögte a doktorforma alak (legalábbis a tanúk esküsznek rá).

– Well, Watson – biccentett flegmatikusan a másik, s rezzenéstelen arccal, angol hidegvérrel várakozott.

A tettest még aznap fülön csípték, s (hiába volt minden bírósági szószaporítás) látványos huzavona után halálra ítélték. Mellesleg – érthetetlen módon – a »várúr« versenyagarával is elbánt, pedig az elkényeztetett eb a légynek sem vétett; hogy miért tette, sose derült ki, még a bitófa alatt sem...

Azóta együtt kísért a vendégfogadóvá alakított kastélyban McGregor, a legény és az agyonütött kutya szelleme. Az első torkára tapasztott tenyérrel, a második haragtól vörös ábrázattal, míg az utolsó panaszos vonítással.

Fegyelmezett kísértetek: pontban éjfélkor kelnek útra...”

 

 

2 

 

Egy alkalommal jómagam is betértem ebbe a fogadóba (öreg főszerkesztőm szabadságra küldött). Épp a harmadik kancsó bort szopogattam, az ivó tölgyfa asztalánál darvadozva, mikor a falióra elkongatta az éjfélt.

A fogadós, aki addig szóval tartott, falfehér arccal bukott a kőpadlóra. A következő szempillantásban skót szoknyás férfi libbent elő a konyhába vezető folyosó sötétjéből. Nyomában rabruhás legény, nyakán kötélhurok, tekintetében gyűlölet. Elkerekedett szemmel bámultam a jelenést, ám a java még hátra volt: a sort tudniillik kiálló bordájú, csont-bőr kutya zárta.

 

kisertet.jpeg

 

 

    A jobbomon ülő vendég, akivel poharazgatás közben kötöttem életre szóló barátságot, s aki egy levitézlett grófi család sarjaként mutatkozott be – bár egy megveszekedett vasa sem volt –, tétovázás nélkül asztalunkhoz hívta a szellemeket. Ott nagyúri modorban, fesztelenül és elfogulatlanul kezdett társalogni velük. (Kétségkívül olyan ember benyomását keltette, mint aki famíliájának hagyományai révén a hazajáró lelkekkel bizalmas viszonyt ápol.)
    – Egyetlen elkerülhetetlen dolog van az életben – mondta a grófnak mély meggyőződéssel a skót szoknyás kísértet. – A halál.
    És színpadias szünetet tartott.
    Noha más esetben kifej
tettem volna álláspontomat,
burkoltan célozva a filozófiatörténet nagyjainak aranyköpéseire is, most túlságosan megilletődött voltam, semhogy vitába szálljak e közhely hallatán.

 

*

 

Végezetül a gróf kieszközölte, hogy McGregor kezet fogjon szálfatermetű gyilkosával, mire a siralmas állapotban lévő agár szőre is kifényesedett − majd a három szellemalak lassan halványulva köddé vált.

A rémült fogadós, feltápászkodva a földről, nem győzött hálálkodni...

 

 

3

 

Soha többé nem tettem lábamat abba az elátkozott fogadóba, sőt – Isten a tanúm – a környékét is messze elkerültem, mely erőfeszítésemet csak olyasvalaki méltányolhatja, aki tudja: mind a mai napig szerfölött kedvelem a sztrapacskát, a tüzes bort és a jó társaságot.

 

(1996)

 

* Mert a borzalom feketeleveséből nem hiányozhat az egzotikum fűszere sem. (Az ismeretlen beküldő széljegyzete.)