Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

JÉGKORSZAK AZ ÉDENKERTBEN

 

 

1 

 

Az idegen egy kora tavaszi nap vetődött partra nálunk.

Hosszú hányódás nyomait viselő lélekvesztőjét darabokra törte az öböl bejáratát őrző istenarcú kőszikla, amelyhez hozzácsapták a hullámok. Testére, melyet sebek és zúzódások éktelenítettek el, hajnalban bukkant rá két borissza rákász; akkor már alig volt benne élet. Csodálatos felépülését egyes-egyedül annak köszönhette, hogy idejekorán sikerült föllármázni a falu orvosát, Manuel doktort.

A vén kirurgus hálósipkával a fején vette kezelésbe az első kakasszó előtt fedele alá cipelt félhalottat. Az idegen keze-lába petyhüdten lógott le a rendelő ódivatú, roskatag kerevetéről, ahová a rákászok hajították. Ők mesélték a kocsmában, hogy Manuel doktor mindvégig csészeszám itta a méregerős feketekávét, melyet házvezetőnője töltögetett kortyonként a szájába, hisz két keze foglalt volt a szikéktől, csipeszektől, varrótűktől és egyéb pálinkában fertőtlenített sebészalkalmatosságoktól.

Azóta sem vonta kétségbe senki, hogy Manuel mentette meg a jövevény életét. A doktor persze váltig állította: ő csak a természetnek inaskodott, amely betegét vasszervezettel áldotta meg. A sebeken kívül – fűzte hozzá –, melyeket az öbölbeli szikla kiszögellései ütöttek, valami rejtelmes kór is ludas abban, hogy az idegen, partjaink helyett, hajszál híján a másvilágon kötött ki.

Ez a kór okozta, hogy nem térhetett vissza szülőföldjére a fiatal halász, aki (mint csakhamar kitudódott) egy párás izlandi fjordból vágott neki a tengernek. Néhány óra alatt úgy legyöngült, hogy eszméletlenül borult az evezőpadra... 

 

* 

 

Egyikőnk se tudta volna megmondani, miféle örvények és áramlatok játékszereként sodródott épp ide, az isten háta mögé, noha az ilyesmi nem ment ritkaságszámba a szigeten. Fennmaradt az emléke, hogy ugyanott, ahol a két kapatos rákász fölfedezése megesett, valaha rézbőrű emberek tetemét vetette partra a hullámverés. Mindez még a Santa Maria nevezetes útja előtt történt, s a hírek Columbus fülébe is eljutottak...

(Soha nem mulasztottam el megemlíteni tanítványaimnak e különös, hátborzongató anekdotát a helyi iskolában, ahol én voltam az egyetlen nő; tanítói oklevelem már harmadik éve lógott bekeretezve a szobám falán.) 

 

 

2 

 

A vakáció kezdetére üres óráim megszaporodtak, így több figyelmet szentelhettem az idegennek is, aki addigra csaknem teljesen visszanyerte egészségét. Ki-kijárt a doktor házából, eleinte bicegve, majd egyre délcegebben, s nemegyszer láttam az öböl partján üldögélni, kavicsokat dobálva a szelíden gyűrűző vízbe.

 

azori.jpeg

  

Mesébe illően magas, vörösesszőke hajú, égszínkék szemű dalia volt. Bozontosan gubancolódó körszakállát vasárnaponként ollóval zabolázta meg; izmai nyugtalanítóan dagadtak vászoninge alatt. Be kell vallanom, hogy merőben elütött a mi vékonyalkotású, borotvált képű férfijainktól, akik nem is szívelték. Annál kedveltebb volt a fehércselédek körében: egyik-másik szemérmetlen lány nem átallt nyíltan kacérkodni vele, ha nehéz lépteivel fölbukkant a parton. Még férjes asszonyok is meregették rá a szemüket.

Kezdetben néma főhajtással fogadta az emberek köszönését. Utóbb már felelgetett is, zengő luzitán nyelven, melyet hihetetlenül rövid idő alatt lesett el; enyhe északi kiejtése lágy ritmust kölcsönzött beszédének. (Egyébként ő is megtanította egypár normann szóra Manuel doktort és az orvos házában rendszeresen tiszteletét tevő Ruíz padrét.)

Tengerikígyó hosszúságú nevét senki sem volt képes megjegyezni, pedig kérlelésünkre számtalanszor papírra vetette, sőt egy ízben botot ragadott, s beleírta a homokba is. A mi ajkunk számára kimondhatatlannak bizonyult. Csak arra emlékszem, hogy -sonra végződött, amiként jobbára a skandináv nevek; ámde nálunk Északfinak hívta boldog-boldogtalan, s ez láthatólag neki se volt ellenére.

Nemcsak külseje és neve, hanem egész észjárása is különbözött a miénktől. Amikor az azori emberek – férfiak és nők, aggastyánok és gyerekek – a napon heverésztek, s a vadon termő gyümölcsöket ették, Északfi akkor is horgokat hajlított, hálót font, prémbéléses ruhát varrt. Hovatovább sosem pihent a keze.

Kérdeztük is, miért nem nyugszik már, és sütkérezik dologtalanul a nyári verőfényben, ahogy mi tesszük valamennyien. Ám ő csak busa fejét rázta, és a jégkorszakról mondott valamit (vagy inkább dünnyögött hófehér fogai közt), a borzalmas hidegről, ami ha eljön, a felismerhetetlenségig megváltoztatja a Föld arcát. Mikor arról faggattam ingerkedve, hogy kitől hallotta ezt, ártatlan tekintettel kijelentette, hogy a reykjavíki iskolamester mondta neki, s ő mindörökre elméjébe véste az intő szavakat.

 

jegkor.jpeg

  

Kinevettük persze, még hogy jégkorszak, micsoda badarság, hisz a legutolsó is az ősi világban volt, ha volt egyáltalán – és csak nevettünk, nevettünk, ahogy a torkunkon kifért... Nagy gyerek ez az idegen, gondoltuk. Ő azonban szelíden mosolygott – a szeme, a szája, egész szakállas ábrázata –, s csöppet se vette zokon, hogy a bolondját járatjuk vele.

Holott nem volt faragatlan tökfilkó: a vallás dolgaiban egyszerű halász létére is bámulatos műveltségről tett tanúságot. Ezt még Ruíz padre is elismerte, aki órák hosszat vitatkozott vele a szentháromságról, Lutherről és egyebekről, s az idegen nemritkán sarokba szorította. Megesett, hogy a padre dúlva-fúlva hagyta faképnél, de hamarosan kiengesztelődött, s térítő buzgalommal fogott bele új, még nyakatekertebb magyarázataiba.

Mikor egy alkalommal Északfi engem kérdezett a teremtés titkairól, csak szó nélkül vállat vontam.

– No?

– Az ilyesmi a teológusokra tartozik – évődtem a fák alatt. – Mint ahogy a jégkorszakot is unalmas tudósok fundálták ki, akik fél életükben a könyvtárak mélyén kuksolnak...

– Ha maga mondja, senhorita – felelte erre ő, és mosolygott; szép, férfias mosolya volt.

Lesütöttem a szememet, s éreztem, hogy elpirulok.

Később mesélni kezdett: gleccserekről, pipáló tűzhányókról és hóborította sziklasüvegekről; ködgomolyokról, síró bálnákról és színezüstté málló jéghegyekről. Mesélt az északi fényről, az északi földről – meg az északi leányokról is. A pálmák árnyékában megelevenedtek a sagák, az Edda, s Vörös Erik vikingjei újra fölfedezték Grönlandot az eszkimókkal...

Beszélt az otthonáról is.

– A tanyámon csak én vagyok, meg a természet – dörmögte. – Mégsem érzem magam egyedül. Ha esténként kiállok a csillagok alá, velem van az egész mindenség... 

 

* 

 

Ám az élet szűkmarkúan méri a regényes fordulatokat.

A nyár egykettőre véget ért, kezdetét vette a tanítás, és egy szeptemberi hajnalon a fölgyógyult idegen is vitorlát bontott; csónakját az egyik halásztól kapta ajándék gyanánt. (Ez a halász forróvérű feleségét féltette tőle, s a képzelt vetélytársat mihamarabb a szemhatár mögött akarta tudni.)

A falu apraja-nagyja ott volt, egymás sarkát taposva, mikor a csónak az evezőket forgató Északfival kisiklott az öbölből. A hajadonok és asszonyok, de még a bakfisok és matrónák is színes kendőjüket lobogtatták, s olykor-olykor töröltek egyet csillogó szemükön. Ruíz padre magasba emelte a nyakában csüngő rézkeresztet, Manuel doktor pedig elfogódva intett istenhozzádot, mint aki halni készülő fiát búcsúztatja.

Komoran tekintett áldozata után a tavaszi hajótörést bevégző kőszikla is... 

 

azori2.jpeg

  

3 

 

Fél évszázad telt el azóta. Hazajutott-e az idegenből lett barát vagy a tengerbe veszett, sose tudtam meg. Csak remélhetem, hogy elkerülte a hullámsírt, megházasodott, gyermekei születtek... Ami bizonyos, hogy nálunk a szigeteken egész legendája támadt, s példája nyomán dologszeretőbbek lettek az emberek: azok is, akik sohasem találkoztak vele, és azok is, akik annak idején kinevették. Már nem tűnik képtelenségnek senki szemében, hogy egy nap dermesztő sarkvidéki szél zúdulhat a tájra, s elfagyhat a narancsfák levele.

Én pedig ősz fejjel, a Ponta Delgada-i menhelyen élve is úgy hiszem, hogy szívem egy részét vitte magával az a csónak, benne a jégkorszakra készülődő és a teremtés titkain töprengő, nagyra nőtt kölyökkel...

 

(1998)