Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.15

Jáfet lencséje - XXVI / És végül az Írás szavai


 
XXVI / És végül az Írás szavai

 

Ha nem vártam volna olyan sokáig, megkímélhettem volna magam ettől a gnózistól, s továbbra is hihetném: merő képzelődés az egész, hagymázas káprázat.[*] De ma már tudom, hogy a toronyszoba ablaka egy régi-új világba nyíló kapu volt, ahol szűkebb a tér és lassúbb az idő, s ahol Titusz az univerzum eldugott zugait remélte megtalálni.
Érthetővé vált számomra: vallás- és irodalomkutató rokonom annak szentelte utolsó éveit, hogy az emberi történelem hajnalán kieszelt rémalakok hús-vér voltát bebizonyítsa; maga sem sejthette, hogy célkitűzésénél jóval messzebbre hatol majd, s olyasvalamire bukkan, amire soha, legtúlzóbb álmában se gondolt. A transzcendencia Kolumbusz Kristófja ő, s csak bizakodhatom benne, hogy nem a vértanúja.[**]
A Jáfet-lencse, mely akár az Ararátról is származhatott, elcsavarható volt sajátos keretében, s nem volt alávetve a természet törvényeinek (kivéve, hogy iránya a földgolyó tengely körüli forgásával változott). Való igaz: ha nem zúzom darabjaira, hanyagságommal és kíváncsiságommal akaratlanul is a diabolikus antikozmosz veszedelmeit szabadíthattam volna az emberiségre. Azét az antikozmoszét, melyet a Sátán teremtményei népesítenek be, hogy képzeletszülte szörnyekként tükröződjenek vissza a mi világunkban, részévé válva fajtánk – irodalomba és művészetbe vetített – legbensőbb álmainak; ahogy talán Isten teremtményei is visszatükröződnek valamiképp az ördögi világ egyik-másik lakójában, kölcsönhatást, szellemi anyagcserét gerjesztve a két valóság között…
 
* 
 

Miután nagy sokára magamhoz tértem, s vadul lüktető artériákkal letámolyogtam a toronyszobából, eszembe jutott, hogy szombat van. A következő pillanatban eszembe jutottak az Írás szavai is: „Mert hat napon át teremté az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt...”
 

teremtes.jpeg

 
A földszinten – nem tudom, miért – bekapcsoltam a pókhálós rádiót. Dávid az ölembe ugrott, összegömbölyödött, s amíg valami katonainduló harsogott, nem hagyta abba a nyávogást. Utána a hírolvasó recsegő szavaiból kihámozhattam, hogy a nácik rátámadtak Oroszországra.
Kikapcsoltam a rádiót, s hátradőltem a hintaszékben, a Voinea–Maiorescu bojárcsalád címerével díszített vakablak mellett.
Hogy meg-megránduló ujjaimnak munkát adjak, szórakozottan lapozgatni kezdtem a The Strange Case of Dr. Jekyll and Mr. Hyde-ot, egyikét annak a kevés könyvnek, melyet elmulasztottam becsomagolni. „Két rém élethalálharca?” – írtam szinte közömbösen valamelyik margóra. Majd becsuktam a könyvet, s visszadobtam a vakablak kőpárkányára, történetesen a legutoljára vásárolt lugosi újság mellé. (Ezt csak azért hoztam magammal és őriztem meg, mert Az örömlány bánata címmel érzelgős cikket közölt Doina szegényes temetéséről.)
A hegyekből kopácsolás hallatszott, talán favágók fejszéje. Nem jártam végére a dolognak; túlságosan elcsigázott és megrendült voltam, semhogy kimenjek a kastélyból, de még ahhoz is, hogy az ajtóhoz lépjek. A hang erősbödött, s egy idő múlva olyan érzésem támadt, mintha valahol a mindenség koporsójára szögeznének irdatlan fedelet...
 
 
(2001; átdolgozva: 2005)

 

 [*] Azóta a helyemet nem találom sehol, noha tucatnyi faluban és városban akartam gyökeret verni, családot sem alapítottam, s bizony „nyári verőfényben is jeges nemere zúg a fejemben”. (H. Zs. megjegyzése.)

 
[**] Haller Titusz Farkas – a kórboncnoki jelentés szerint – természetes halált halt. E jelentés azonban a háború után évtizedekig lappangott, s csak nemrégiben került elő. Több formai hiányosság is arra enged következtetni, hogy hamisítvány. (A kézirat anonim megtalálójának jegyzete.)