Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.15

Jáfet lencséje - XXV / Az ellenvilág faunája


 
XXV / Az ellenvilág faunája

 

 
 
Kavargó gondolatokkal bámultam az ablak mögött (?) kirajzolódó tájat. Úgy rémlett, van rajta élet, olyannyira, hogy kis idő múlva egyik szörnyalakot a másik után ismertem föl (a mitológiai tárgyú kiadványok nyomán): a homokban lomhán elnyúló szfinxet; az egyetlen szemét meresztő, óriás termetű küklopszot; az oroszlánfejét forgató, kecskelábain ugráló, kígyófarkát tekergető kimérát. A Püthón-gyík hatalmas hátán csillogó fényből azt is megállapíthattam, hogy nem sokkal napnyugta előtt jár az idő, bár napot továbbra sem láttam. Néma csönd honolt mindenfelé.
Riadt tekintetem a legcsekélyebb mértékben se zavarta meg a „sivatag” teremtményeit: a szfinx nem moccant; a küklopsz és a Püthón elmászott (találóbb híján használom ezt az igét); a kiméra oldalán egy másik kiméra tűnt fel, majd belemart az első szügyébe. A láthatatlan nap közben lejjebb szállt, sötétaranyra színezve a dűnék sorát, amelyek mögött, mint abnormális foltok, griffmadarak gyülekeztek a pusztaság peremén.
 

griffmadar2.jpeg

 
Ekkor az egyik legtekintélyesebb üreg – helyesebben jókora barlang – torkában fölbukkantak a sárkányok is. Felfoghatatlan látvány volt, ahogy az egy-, három-, sőt hétfejű szörnyetegek (akár holmi európai és kínai elemeket vegyítő mesében) előimbolyogtak a fekete sziklatorokból; tisztán hallottam egzotikus morgásukat, melyet annak idején elefánthörgésnek, mamutfújtatásnak véltem. Sejtelmem sincs, mennyi ideig tarthatott, míg az eleven dombok kivonultak a sűrűsödő alkonyba...
Gyermekként talán hinni tudtam volna a szememnek, így azonban bizonyosra vettem, hogy megőrültem vagy meghaltam.
De a káprázat korántsem ért véget: alig vesztek bele a sárkányok a szürkületbe, mikor újabb „valami” jelent meg; majomforma teremtés volt, bőre durva, szinte kérges, szeme és füle természetellenesen nagy; tagjai hallatlan testi erőről árulkodtak. Enkidu a Gilgamesből? (Vagy annak pokolbéli mása?) Mindenesetre egyenest a szemem közé nézett, bizonyítva, hogy tudomása van rólam, s azt is, hogy értelmes agy rejtőzik boltozatos homloka mögött. Ám mielőtt felkiálthattam volna a döbbenettől, éppúgy kámforrá vált – a körébe gyűlő griffekkel együtt –, ahogyan kámforrá vált a szfinx és a két marakodó kiméra is; vagy mint az a bikafejű, embertörzsű, kimondhatatlan szomorúságot árasztó rém, mely baloldalt bukkant föl, s néhány pillanatig a lencse középpontja felé cammogott: a Minótaurosz.
Ekkor végleg elenyészett a fény.
Mintha csak egy laterna magica ernyőjét bámulnám, a „sivatag” is eltűnt, másfajta tájnak adva át a helyét, melyet már egyetlen csillag sem világított meg. Én azért láttam a Styx fekete hullámait, Kháron ladikját és az emberiséget megtestesítő Halott szájában az obulust.
És abban a másodpercben (ha volt még egyáltalán idő) fölfedte kilétét a szemem elé táruló ellenvilág megalkotója is...
 
*
 
Nem csillant szarv; nem dobbant pata; kénszag se terjengett; más szóval a gyermeteg attribútumok egyike sem volt jelen, amelyekkel pedig oly régóta felruházták az eleven tagadást. Mégis könnyűszerrel kitalálhattam a mérhetetlen szorongásból, mely hatalmába kerített, hogy ki közelít árnyként a földöntúli tájon át, ki mögött sorakoznak fel a hírhedt Physiologus meg a többi bestiárium „szereplői”. Mert valamennyi ott nyüzsgött a háttérben. Faunok, szirének, unikornisok és agyaras behemótok. Kentaurok, hárpiák, lidércek és kígyóhajú Gorgók. Szalamandrák, leviathánok, baziliszkuszok, denevérszárnyú vámpírok és fűrészes szarvú hidrák. Olyan volt az egész, mintha egy középkori székesegyház homlokzatának életre kelt faragványai akarták volna rám vetni magukat. A borzadály teljesen úrrá lett mind az öt érzékemen, s úgy elzsibbasztott, megdermesztett és lealacsonyított, hogy jó darabig moccanni, sőt levegőt venni sem tudtam.
 

satanael.jpeg

 
Ám azt hiszem, mégse voltam tisztában a rám leselkedő veszély nagyságával, mert amennyire az iszony és a kábulat engedte, feszült figyelemmel kémleltem a jelenést. Csak amikor a Lény már eltakarta az egész alvilági tájat, s az optika felé hömpölygött – mi több, az optikán keresztül –, borított el a pánik...
Emlékszem, legyűrve a félelmet, mely ereimben kásává sűrítette a vért, lerántottam vasalt talpú lábbelimet,[*] s teljes erővel belehajítottam a lencsébe; egyidejűleg eszembe jutottak unokabátyámnak a csillag megsemmisítésére vonatkozó gyakori utalásai is; suta mozdulattal kinyújtottam hát karomat a padlón, s ahogy haldokló tapogatódzik maga körül, izzadt tenyeremmel eltöröltem az ábra egy részét.
Még hallani véltem a csörömpölést, melyet a cserepekre hulló üveg okozott, majd mély sötétségbe zuhantam...
 


[*] A toronyszobát sose fűtöttem. Valahányszor fölmentem oda, papucs helyett túracipőt vagy hegymászó bakancsot húztam. (H. Zs. megjegyzése.)