Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.15

Jáfet lencséje - XXIII / Simon bar Joháj csillaga

 

  
XXIII / Simon bar Joháj csillaga
 
 
Bajosan szereztem volna tudomást a csillag formájú ábráról, ha egy véletlen föl nem hívja rá a figyelmemet. Rokonom rendszerint azt írta, hogy az ábrát „megszerkesztette”, „eltörölte” stb.[*] De ez semmit se mondott számomra, ami valószínűleg így is marad, ha egyik nap meg nem pillantom a toronyszoba padlójára hulló fényben a halvány jeleket, melyek egy boszorkányszög körvonalainak tűntek. Korábban aligha láthattam a padlónak azt a részét, mert jókora torontáli szőnyeg födte el; mikor azonban a Fehérvárra szállítandó könyveket csomagoltam, a szőnyeg félrecsúszott, s a jelek egy része előbukkant; ámde még akkor se tudatosodott bennem, hogy e talányos minták csillagot formálnak – mindaddig, amíg be nem fejeztem a fárasztó és hálátlan munkát...
Nyomban ingujjra vetkőztem, majd egyetlen mozdulattal elrántottam a torontálit a padló ablak felőli oldaláról.
Most láttam csak, hogy egy díszítőelemekkel és (héber vagy föníciai?) betűkkel ékesített, pentagrammátidéző ötágú csillag van ott, épp elég nagy ahhoz, hogy a belsejében kuporogva lehessen megrajzolni. Ekkor ébredtem rá, mire szolgál az a sok csonkig koptatott kréta, amelyeket a párkányon rendetlenül szétszórva találtam, s amelyekről korábban fogalmam se volt, mit kereshetnek unokabátyám kedvenc szobájában.
Könyveket, papirosokat félrelökve tüstént fölkaptam egy darabka krétát, s nekiláttam, hogy vastagon kihúzzam a rajzot – összes cirádájával és kacskaringójával együtt. Világos volt, hogy valamilyen kabbalisztikus jelkép, már csak a keleties betűk után ítélve is (egy orfikus szimbólumot felismertem volna a görög ábécé alapján). Ugyanilyen bizonyos volt, hogy a merész, sőt istenkísértő rajzolónak a csillag középpontjában kellett ülnie, különben óhatatlanul elvéti az arányokat.
 

csillag3.jpg

 
Akkor jutott eszembe, hogy unokabátyám valahol leírta: a boszorkányszöghöz hasonló ábrát a Zóhárból másolta ki, és Simon bar Joháj[**] csillagának nevezik. (Meglepő, hogy egy Haller – aki beszélgetéseink során egyszer sem adott hangot filoszemita érzelmeinek –, milyen felfokozott érdeklődést tanúsított a zsidó misztika iránt, mellőzve a keresztényt.)
Szerencsére halványan emlékeztem rá, hogy a Széfer Ha-Zóhár egyik ronggyá olvasott példányát az utolsó előtti ládába csomagoltam, így aztán sikerült megtalálnom, sőt az említett csillagot is fölleltem az illusztrációk között. Őszintén szólva a vaskos kötet épp ott nyílt ki, s ez nem is csoda, ismerve unokafivérem cédulázó-jegyzetelő módszerét.
Ám különös dologra derült fény, ahogy tüzetesebben szemügyre vettem a Simon rabbinak tulajdonított csillagot. Összehasonlítva a toronyszoba padlóján lévő rajzzal, láttam, hogy Titusz az eredeti ábrát hieroglifákkal és (talán) iráni jelekkel egészítette ki. Nyilvánvaló volt: nem félt ötvözni a zsidó hagyományt néhány óegyiptomi és perzsa elemmel. Más szóval, a hittudósok által annyit kárhoztatott szinkretizmus „vétkébe” esett.
Valójában nem is hatágú csillagról, hanem két olyan háromszögről volt szó, amelyeket mértani pontossággal kellett egymásra helyezni, úgy, hogy az egyik fölfelé, a másik lefelé nézzen, mintha összecsúszott tükörképek lennének. A cifrázatot és a betűket már említettem.
Befejezve a rajzot – a gyakori rekonstrukciók következtében megmaradt nyomok szerint –, ott ültem az aprólékos gonddal kidolgozott ábra kellős közepén. Természetesen arra számítottam, hogy valami történni fog. (Még mindig nyugtalanított, amit unokabátyám a csillag megsemmisítéséről írt, mihelyt veszélyben érezte magát, mert – amennyire a kabbaláról hallottakra visszaemlékeztem – az efféle ábrák tönkretétele a szellemek támadását nem föltartóztatni, hanem épp előidézni szokta.)
De nem történt az égvilágon semmi.
 


[*] A rövidség kedvéért nem közöltem a „napló” minden sorát. (H. Zs. megjegyzése.)
[**] Erről az ókori talmudistáról még én is hallottam Eliade bukaresti előadásain. (H. Zs. megjegyzése.)