Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.15

Jáfet lencséje - XVII / Gyász a vöröslámpás házban

 

 
 
XVII / Gyász a vöröslámpás házban

 

Mialatt unokafivérem irományait tanulmányoztam, időnként ki-kimozdultam a kastélyból is. Nem tagadom: szükségem volt arra, hogy vizsgálódásaim közben egy kis friss levegőt szívjak. Puskalövésnyinél messzebbre azonban ritkán távolodtam.
Hamisítatlan hegyvidéki mizantróp vált belőlem, mert bár szívesen kikértem volna a véleményét, a bőbeszédű vándorkereskedő, a miszticizmusban jártas Stein se kocsizott arra többé.
   …Csupán egyszer vállalkoztam nagyobb útra, mikor (megint csak gyalogszerrel) utoljára mentem végig Lugos utcáin. Ezen a kirándulásomon hallottam fél füllel rebesgetni, hogy a város legszebb prostituáltja öngyilkos lett. Tudtam, hogy Doinát tekintették annak. Először a szatócs erősítette meg a hírt, később Madame Petrescu is.
  

borbely1.jpg

  
   – Egy marék pirulát vett be az ostoba, és felvágta az ereit – mondta a bordélyház szalonjában a madám, kerülve a tekintetemet.
– Úgy hallottam, lúgot is ivott.
– Lehet. Én képtelen voltam megnézni – sopánkodott Madame Petrescu, majd tűnődő modorban hozzátette: – Bolond lány. Pedig hogy’ szerették a férfiak... – Aztán vérbeli üzletasszonyként hangot váltott: – Válasszon egy másikat, uram! A régiek nagyon kedvelik ám magát. Mindig féltékenyek voltak Doinára… De friss áru is érkezett faluról.
Sarkon fordultam, és csak a vállam fölött köszöntem el.
 
*
 
Visszafelé jövet két pásztorforma, szálfatermetű oláh baktatott az erdei ösvényen szemközt; egyikük kezében szekerce villant. Jómagam fegyvertelen voltam. Most végem van, gondoltam váratlanul, de nem történt semmi; némán tovább ballagtak, épp csak tüskés tekintetüket akasztották belém.
Miután hazaértem, bezárkóztam, majd bekapcsoltam az öreg tranzisztoros rádiót; valamilyen dalművet közvetítettek a bukaresti Operából; időbe telt, míg ráismertem Verdi Aidájára. Rosszkedvemen azonban mit sem enyhítettek a szárnyaló áriák, sőt inkább (isten tudja, miért) fokozták halálfélelmemet. Dávid sem kuporodott az ölembe, ahogyan máskor szokta. A kandalló előtti szőnyegen fente hosszú karmait. Jócskán fölötte a falon pedig történetesen az egykori tulajdonos, Octavian Voinea portréja függött, akinek ecsettel megörökített, vesébe látó tekintetét ezúttal különösen ellenségesnek éreztem.
A közvetítés után gyászos hangon szólalt meg a hírolvasó; így értesültem róla, hogy az épp Bécsben pöffeszkedő Führer és minden hájjal megkent tanácsadói a magyaroknak ítélték Észak-Erdélyt... Csak elképzelni tudtam, mekkora vihart kavarhatott e felemás döntés a nemzetgyűlés padsoraiban. (Most először derengett föl bennem az emléke annak, hogy a tágabb Haller atyafiság egy bukaresti szenátorral is büszkélkedhet.)
Én itt délen változatlanul a román király alattvalója maradtam; de míg eddig (nénikémet és a lugosi örömlányokat kivéve) úgyszólván a kutya sem törődött vele, mit csinálok a hegyek között, a mai naptól nyilván veszélyes bajkeverő lettem, kém vagy annál is rosszabb – s nemcsak a Vasgárda szemében. Eszembe jutott az erdei ösvényen ballagó pásztorok pillantása... a szekerce élén megcsillanó napfény...