Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.15

Jáfet lencséje - XVI / Fekete karácsony

 


 
XVI / Fekete karácsony

 

 
 
Kár lenne tagadni: az önvallomássá összeálló, szabatosan, sőt néhol novellisztikusan fogalmazott, de egyre komorabb hangvételű feljegyzések böngészése alatt szorongás, majd növekvő riadalom vett erőt rajtam. Ez testi tünetekben is megnyilvánult. Éjszakánként verítékben úszva ébredtem, hasogató fő- és nyakszirtfájás gyötört, s ütőerem a rendesnél jóval gyorsabban vert. Miután pedig kétségtelenné vált számomra, hogy unokafivérem – az őrület határán – emberlétünk legsarkalatosabb kérdéseivel viaskodott, megszaporodtak kísérteties álmaim. Elromlott az étvágyam is.
Nem javult a helyzet a toronyszoba felől időről időre megismétlődő, hol kaparászást, hol morgást, kacajt vagy zihálást imitáló hangok lidércnyomásától sem.
Félelmeim és rossz közérzetem már-már arra ösztönöztek, hogy a vajdahunyadi kutyavásáron drága pénzért beszerezzek egy szelindeket, ám végül győzött takarékos természetem, s a kastély továbbra is házőrző nélkül maradt. (E döntésnek a folyvást keservesen miákoló Dávid legalább annyira volt haszonélvezője, mint a föltételezett bestiák és hazajáró lelkek.)
 
*
 
A jegyzetek később kezdtek csapongóvá válni, ami arra vallott, hogy Titusz az idő múlásával hangulatainak rabja lett. Azonfelül téveszméi és kényszerképzetei is egyre riasztóbbá nőttek.
Korábban úgy gondoltam, hogy unokabátyámat (a tudomány emberét) elsősorban a vallástörténet lélektani oldala érdekli, s nem annak hitbéli mondanivalója. Ám most hüledezve kellett belátnom, hogy a természetfölötti tartalmak, a túlvilág vagy a kanti értelemben vett Ding an sich kikémlelése bilincselte le – és az e foglalatosságot körüllengő rejtelem.
 
   ’36. okt. 13.
Enkidu, a „majomember” képzete éppolyan plátói idea, mint Frankeinsteiné. Ahogy az alvilági vándor figurájának is megvan a maga előképe. (A legrégibb alak nyilvánvalóan Gilgames.) 
[...] 
Mérget vennék rá, hogy a sumérok ugyanúgy ismerték a sátáni teremtést, akár Platón vagy Mrs. Shelley.
   

gilgames.jpg

 
’36. nov. 4.
Mi hát e gyászos ablakszem? Az ébrenlétet az álom világával összekötő folyosó? Szűk mezsgye élők és holtak országa mentén? Vagy bejárat a szellemek birodalmába? 
Netán a tudat és a tudatalatti falába ékelt ajtó? 
[...]
   Időnkint antropomorf lények is láthatók. Nemegyszer Jekyll doktornak érezhettem magam, aki megannyi Hyde-dal került szembe. Persze, ez is légből kapott, mint minden irodalmi hasonlat: ha sose olvasom Stevenson regényét, a fönti mondatot sem írom le.
 
   ’36. nov. 15.
   Éjszaka döbbenetes élményben volt részem. (Máskor elővigyázatosabbnak kell lennem.)
Megszerkesztettem a csillagot, s elmondtam a szavakat: ...[*] Abban a pillanatban egy sárkány bukkant föl az optika előterében. Nem kihalt őshüllő volt, hanem egy tőrőlmetszett háromfejű szörny. Észrevett, s hirtelen előrelendült, egyenest a lencse irányába. Még a zihálását is hallottam. Lélekjelenlétemnek köszönhetően sikerült időben megtörni a csillagot.
Ennek ellenére továbbra sem akarok hinni a tulajdon szememnek. 
 
   ’37. jan. 8.
Hetekig nem mentem a lencse közelébe. Már-már azon voltam, hogy egy pöröllyel darabokra zúzom, de valami minduntalan visszatartott. 
Időközben új év vette kezdetét, ami persze mit sem javított felemás helyzetemen: nyugtalanságom nőttön-nő. 
[...] 
A fekete karácsony és szilveszter után továbbra is késlekedik a hóesés. 
[...]
   Hamarosan újabb kísérletet teszek.


 


[*] Ezeket nem kívánom idézni. (H. Zs. megjegyzése.)