Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.15

Jáfet lencséje - XIII / Doina

 

  

XIII / Doina

 

 
Épp aznap fogytam ki végleg néhány alapvető holmiból, mikor a küklopsz pillantásáról olvastam, így újra ellátogattam Lugosra, mégpedig gyalog, kerülve a feltűnést. (Automobilomat a kocsiszínnek nyilvánított, lelakatolt melléképületben hagytam.) Ott a szatócsbolttól – megrögzött férfiszokás szerint – a bordélyházhoz vezetett az utam…
– Mi történt a kocsiddal? – kérdezte Doina az ágyban.
Meglepődve azon, hogy az anyanyelvemen szól hozzám (általában románul beszélgettünk), én is magyarul válaszoltam:
– Nincs rá szükségem.
– Már nem vagy akkora úr?
Az évődő hang ágyékomba kergette a vért.
– Sose voltam.
És a következő pillanattól ölelni, csókolni kezdtem. Üzekedő állatok módjára szeretkeztünk: révülten harapdáltam a nyakát, telt vállát, két hegyes bimbójú mellét. A felejteni akarás féktelensége hatalmasodott el rajtam, s én épp azt kedveltem Doinában, hogy ő is felejteni akart valamit, amiről sose beszélt, de ami miatt minden alkalommal kapható volt az önkívületre; mert amikor velem töltötte az éjszakát, nem csak pénzt keresett, hanem fejvesztve menekült a saját démonai elől. Ezek talán kevésbé körvonalazottak, ám legalább annyira jelenvalók voltak az életében, mint Titusz unokabátyám démonai az ő életében (és most már az enyémben is).
Később cigarettára gyújtottunk, s Doina váratlanul megkérdezte:
– Valami baj van?
– Ugyan már! – legyintettem, és kifújtam a füstöt. – Miből gondolod, szépségem?
– Látom rajtad. – Azzal megcsókolt a halántékomon. – Nem vagy te olyan szent ember. Miért ásod el magad a hegyekben, mint egy remete?
– Amiért te egy bordélyházban élsz…
– Biztos, hogy nem akarod elmondani, mi bánt? – kérdezte kis szünet után a forróvérű Doina, ezúttal minden érzékiség nélkül.
 

doina.jpeg

 
Várakozásteljes csönd támadt, ám én konokságomban képtelen voltam okosan viselkedni.
– Biztos – feleltem, elszalasztva az utolsó lehetőségét annak, hogy egy asszony a szavak apró, mégis sebészi pontosságú kalapácsütéseivel széttörje a rám kövült magányt.
Elnyomtuk a tövig szívott cigarettákat. Megint szeretkeztünk, lélektelenül tépve egymás testét; majd elernyedtünk, és hosszan hallgattuk a közénk ékelődő némaságot.
 
*
 
Reggel szó nélkül jöttem el, zajtalanul bújva bele dugig tömött hátizsákomba, mert Doina sokáig szeretett aludni, és nem volt ínyére, ha felköltötték.