Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.12

Jáfet lencséje - VI / A lencse fonákja

 

 
 
VI / A lencse fonákja

 

 
 
E rejtélyes eseménysor talán ítéletnapig sem ér véget, ha egy este a fullasztó hőség miatt ki nem nyitom a toronyszobához vezető ajtót. Akkor újból hallottam a kaparászást, s ráeszméltem, hogy a hang nem a homlokzat, hanem az unokabátyám által Jáfet lencséjének nevezett ablak felől jön.
Gyertyát gyújtottam, s némi tétovázás után fölsettenkedtem a szúette lépcsőn. Közben az járt a fejemben, hogy meglehetősen különös macska lehet, amelyik nem rest a magasba fölmászni, s a tejüveg ablakon kérni bebocsátást, mely kívülről az egyetlen nyílás a toronyszobába... Mivel azonban az ablak (nagy meglepetésemre) nem volt nyitható, a fehér derengésen kívül semmit se láttam, bár jó darabig ott rostokoltam, s továbbra is hallottam a kaparászást, közvetlenül a tojásdad üveg túloldaláról.
Lerohantam a lépcsőn, a gyertyát elfújtam, majd a kézilámpást és a csőre töltött puskát megragadva kiléptem a nyári éjszakába. A fénysugarat egyenesen a Jáfet-lencsére irányítottam. Ám addigra a hang elhalt, és nem látszott semmi gyanús, se a sima falon, se a hasonlóképp sima ablakon – mely kívül éppolyan koromfekete volt, amilyen hófehér belül...
 
*
 
Tudatlanságban maradhattam volna – gyakran azt gondolom, úgy lett volna a legjobb –, de végül is minden másformán történt.
 
*
 
Ez idő tájt kaptam udvarhelyi nénikémtől egy Dávidnak nevezett kandúrt, amely két éve a kedvencem volt. Nénikémet nyugtalanította, hogy mindenáron magamban akarok élni, akárcsak szerencsétlen sorsú unokafivérem – s elküldte nekem egyik macskáját a tucatnyi közül.[*] Dávid időközben kinőtte a nevét, Góliátnak kellett volna hívni, mert nagyságban és súlyban tetemesen gyarapodott, mióta utoljára láttam.
 

kandur.jpeg

 
Bár a macska dorombolva dörgölődzött a lábikrámhoz, új otthonával nem tudott megbarátkozni. Hol összegömbölyödve szunyókált a kandalló szomszédságában, hol panaszos nyávogással adta tudtomra, hogy eresszem ki az ajtón. S mihelyt a titokzatos kaparászás vagy zihálás hallatszott, szinte megveszett a dühtől és a félelemtől; késedelem nélkül ki kellett engednem a szabadba; ilyenkor ahhoz a melléképülethez iszkolt, amelyik Titusz unokabátyám átalakításai során érintetlen maradt, s ott töltötte az éjszakát. Csak hajnalban bújt elő, mikor az éhség visszakergette a kastélyba. A toronyszoba magas küszöbét pedig egyetlenegyszer sem volt hajlandó átugrani.
 
 


[*] Az öreg hölgy korábban szombatos hírébe keveredett, s a pásztorból lett zsidó király elfogult tisztelője volt. (H. Zs. megjegyzése.)