Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.08

Jáfet lencséje - IV / A bagolyfészek melege


 
 
IV / A bagolyfészek melege

 

 
 
Ahogy már említettem, néhány dolgot lehoztam a kastély földszintjére, közöttük egy igen szép, kissé ódivatú karosszéket, ám valami arra késztetett, hogy idővel visszavigyem. Egyfajta kényszer hatására azt képzeltem, hogy a széket, amelyben először olyan pompás ülés esett, másvalakinek – az enyémtől különböző – alakjára szabták, s így kényelmetlen a számomra; vagy hogy a világítás odalenn gyöngébb, mint fenn; ugyancsak ezért vittem vissza a toronyszobába a könyveket és följegyzéseket is.
Kétségtelen, a helyiség szöges ellentétben állt az épület többi részével. Unokabátyám földszinti otthona sok szempontból olyan prózai volt, amilyen párizsi szállása lehetett a Quartier Latin negyedben: bár minden kényelemmel el volt látva, nemigen viselte a gyakori használat nyomait (leszámítva a félig-meddig laboratóriumnak is berendezett konyhát).
Ezzel szemben a toronyszoba másként tűnt kényelmesnek; utánozhatatlan, noha kissé aggasztó lakályosság benyomását keltette. Nehéz szavakba foglalni, de azért kísérletet teszek rá, hogy megmagyarázzam. Olyan volt, akár egy kunyhó, melyet tulajdonosa szemlátomást magának épített, ám mintha számos, különféle jellemű és vérmérsékletű vendég használta volna; mindegyik itt hagyott magából valamit a falak repedéseiben és a levegő molekuláiban – anélkül, hogy megnyugtatóan azonosítani lehetett volna e nyomokat.
Tudtam, hogy Titusz a halála előtti években visszavonultan élt; a gyulafehérvári könyvtárba tett meglepetésszerű látogatásain kívül nem járt sehová; látogatókat sem hívott, s ha nagyritkán betoppantam hozzá – mint hegymászó el-elvetődtem a környékre –, bár kifogástalanul udvarias volt, lerítt az ábrázatáról, hogy csak a távozásomra vár, s így egy-két óránál tovább sose maradtam...
 
*
 
Őszintén szólva a toronyszoba baljóslatú atmoszférája meggyöngítette kezdeti elszántságomat. A földszint megfelelt céljaimnak: elfogadható otthont nyújtott, s nem volt nehéz a mennyezet fölötti világot kiverni a fejemből; az egész ügyet későbbre halasztottam, míg végül túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy időt fecséreljek rá.
 

kastelybelso.jpeg

 
Különben is: gyakorta napokon át távol voltam, és semmi sem sürgetett, hogy bármit is kezdjek a kastéllyal. Útközben egyébként kerültem az ismerkedést; nővel is csak Lugoson akadt dolgom. (Mi tagadás, a tüzes Doina öle továbbra is vissza-visszavonzott a városba.) Amikor pedig „odahaza” tartózkodtam, a vakablak melletti hintaszékben lógattam a lábamat, vagy pedig egy Genfben nyomtatott alpinista kézikönyvet fordítgattam, pirulva nyelvtudásom hiányosságain. Fél füllel a rádiót is hallgattam; így tudtam meg, hogy a román király kénytelen-kelletlen átengedte az oroszoknak Besszarábiát... Egyszóval, unokabátyám végakarata teljesült: a kastély gazdára lelt, s birtokomat senki sem vitatta el tőlem.
Minden rendben lett volna – miután már alig törődtem a toronyszobával és a vele kapcsolatos megvalósíthatatlan terveimmel –, ha nem történik néhány kisebb-nagyobb esemény, mely alaposan felkavart. Kezdetben elenyésző dolgok voltak, semmitmondó, szinte észrevehetetlen jelenségek. Az első alig másfél hónappal a beköltözésem után történt, s hetekig eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a későbbi tragikus eseményekkel.