Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.08

Jáfet lencséje - II / Az architektúra furcsaságai

 


  
II / Az architektúra furcsaságai

 

Jómagam természetesen nem voltam tisztában e változások méreteivel, amíg személyesen birtokba nem vettem az ódon házat. Ekkor fedeztem föl, hogy unokabátyám a kastélynak csupán egyik szárnyát kímélte meg, a másik oldalt és a homlokzatot teljesen átépíttette (korábban csak annyit észleltem, hogy a déli szárnyon egy őrtoronyfélét rakatott a földszint „nyakába”).
A kastély eredetileg tágas, de alacsony, mindössze kétszintes épület volt, hatalmas padlástérrel, ahol Erdély falusi életének sajátságos kellékeit tárolták. Itt-ott lenyűgöző fenyőgerendákból épült. Ezekből Titusz a rá jellemző gondossággal (ami különös ellentétben állt vakmerőségre hajló természetével) megőrzött néhányat, így bizonyítva, mennyire tisztelte a régi ácsok keze nyomát.
Egyébként a Haller család szóban forgó ága már évszázadok óta élt Hunyad vármegyében, mikor unokabátyám elhatározta, hogy felhagy utazásaival, s szülőföldje legeldugottabb sarkában telepszik le. Alig öt esztendeje volt még hátra. Én 1940 nyarán vettem birtokomba a kastélyt, testamentumának megfelelően; épp aznap, amikor a németek harc nélkül bevonultak Párizsba, egykori tanulmányainak színhelyére...
Az épület hajszálpontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, merőben idegen az erdélyi tájtól, mert – noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandalló fölött ágaskodó kémény megőrizte archaikus jellegét – úgy megváltozott, hogy joggal tűnt több nemzedék alkotásának. (Sajátos módon csak egyetlen kandalló szerénykedett az egész kastélyban.)
Bár az átalakítások szemmel láthatólag unokafivérem kényelmét szolgálták, volt egy változtatás, amely már akkor meghökkentett, mikor Titusz végrehajtotta, s amelyre sohasem adott elfogadható magyarázatot. Toronyszobájának keleti falába jókora, tojásdad ablakféleséget épített be – alighanem tejüvegből csiszolták –, melyről csak annyit árult el, hogy ősrégi. Talán ázsiai bolyongásai során bukkant rá. Egyszer Jáfet lencséjének titulálta – sose tudtam meg, miért nevezte így –, s hozzáfűzte, hogy „föltehetőleg az Ararátról származik”. Mindez számomra teljességgel érdektelen volt; az igazat megvallva, unokabátyám rögeszméi akkoriban még nem foglalkoztattak eléggé ahhoz, hogy fürkésszem a titkot.
Utólag viszont azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alig rendezkedtem be a kastélyban, fölfedeztem, hogy különc rokonom élete nem a földszinten zajlott, hanem a toronyszobában. Ott tartotta pipagyűjteményét, több száz tudományos és egyéb könyvét, valamint feljegyzéseinek, töredékben maradt cikkeinek paksamétáit, s ott dolgozott a tanulmányain is, melyekhez a gyulafehérvári főiskola könyvtárában gyűjtött anyagot, míg öröklött tüdőbaja ágynak nem döntötte...*]

 
*
 
Tudtam, hogy a kettőnk eltérő életmódja miatt néhány módosítást kell majd végrehajtanom – jól felfogott érdekemben. (Ide kívánkozik, hogy Bukarestben én se szégyelltem beülni Eliade vallástörténeti előadásaira – már csak a korszellem okán is –, de attól tartok, összehasonlíthatatlanul kevésbé hatott rám e tudományág, mint tehetségesebb unokabátyámra.)
 

mandala1.jpeg

 
Mivel nem akartam túlságosan nyomasztónak érezni a világtól való elszigeteltségemet, még a legelején beszereztem egy tűrhető állapotú tranzisztoros rádiót, amelyen keresztül figyelemmel kísérhettem a háború fejleményeit.
Ezután habozás nélkül visszaköltöztettem az életet a földszintre. Vagyis – izmaimra büszkén – magam cipeltem le néhány fényűző bútordarabot a toronyszobából, mely iránt kezdettől különös viszolygást éreztem. Részint azért, mert túl élénken idézte emlékezetembe a halott szófűzését és taglejtéseit (őt, aki sohasem foglalhatja el többé meghitt zugát a kastélyban), részint azért, mert az egész helyiség természetellenesen csúfnak, hűvösnek és szomorúnak tűnt, s valami megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez talán abból eredt, hogy a szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy soha nem értettem igazából Titusz unokabátyámat sem.
A tervbe vett változtatásokat mégse volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem az első napok derűlátása közepette, mert hamarosan ráébredtem, hogy a „bagolyfészek” az egész kastélyra árnyékot vet. Egy misztikus bölcselő szerint a házak elkerülhetetlenül falaikba építik gazdájuk jellemét... Ha viseltek is magukon valamit a régi falak a Voinea–Maiorescu bojárcsaládból, bizonyos volt, hogy ezt rokonom megsemmisítette, mihelyt átépíttette a kastélyt, mert az most Haller Titusz Farkas jelenlétéről tanúskodott – néha szívszorító elevenséggel.
Unos-untalan az a kínos érzés vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül, megfigyelnek, ellenőrzés alatt tartanak. Ám hogy kik, honnan és miért, azt még jó darabig homály fedte...
Talán a kastély tökéletes magányossága volt az oka, de úgy rémlett, mintha unokafivérem kedvenc szobája valamiképp élne, lesné a visszatértét, akár egy állat, amely nem tudja, hogy közbeszólt a halál, s gazdája, akire türelmetlenül vár, többé nem tér haza. E képzet miatt szentelhettem a toronyszobának a megérdemeltnél nagyobb figyelmet.


 


[*] Munkásságán ettől kezdve mindjobban érződött, hogy tudósi szenvedélye mellé felzárkózott egy okkult – szellem- és halottidézés iránti – hajlam. Már nem csak az apokrif szövegek és a népi vallásosság vizsgálatában mélyedt el, de megszállottan tanulmányozott kísértethistóriákat, spiritiszta leírásokat, teozófiai eszmefuttatásokat is. (H. Zs. megjegyzése.)