Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

ÍTÉLETIDŐ

  

 

... A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai. [...]

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját... 

(Vörösmarty Mihály) 

 

 

Dohány vagy dinnye?

Csapatostul keringtek a hollók a szentiványi puszta fölött. A költő hajlott háttal állt a tiszti lak előtti poros, dudva feszegette kövezeten. Kétholdnyi kert. Mintha még nem vette volna számba elégszer nyomorúságos birodalmát, úgy bámulta maga előtt az anyaföld tenyérvonalszerű barázdáit.

Adassa ki a Három regét Pesten? Vagy a Leart fordítsa inkább? Hangulatához, mostanság rá-rátörő borzongásaihoz illenék is a vén kelta tébolya... Lába körül, a kőkockák repedéseiben gyászszínű hangyák tülekedtek. Moccanatlan állott tovább, s a számkivetettek szemrehányó indulatával bámulta a napszálltát.

A költő aggastyán volt már, jóllehet nem látott többet ötven tavasznál. De micsoda félszáz esztendő volt az! Micsoda titánok szónokoltak az országgyűléseken – mennybe néző, ámde pokolra szánt, csillagok után nyúló férfi valahány –, micsoda eszmék tartották fogva a lelkeket! Lomha századok során nem mozdult annyit előre az ország szekere, mint akkor néhány lázas, nyughatatlan év alatt.

  

learkiraly.jpeg

  

Dohány és dinnye. Igen. És Lear király. No meg három rege – előszóstul. Mert vigasz kell a népnek, hit magában és a jövőben... neked pedig betevő falat. Szégyen vagy nem, lásd be valahára, ami – jószerivel alamizsnaként – az akadémia pénzesládikájából csurran-cseppen, biz’ édes kevés...

Az örök enyészet terített dús asztalt Baracska tőszomszédságában. Elmúlásról sugdosott a keleti szél. Az eget szürke felhők hályogja vakította meg: ítéletidő volt készülőben. A menny mögötti titokzatos jelenlét csüggedten nézett vissza a rövidlátón, fátyolos szemmel magasba hunyorgó öregemberre.

Előtte való éjszaka már óraszám dühöngött a hóvihar: a tájat vigasztalan fehér takaró födte... Holttetemekre szokás ilyesfajta rongyot dobni. Halotti lepel, mondják a papok, mintha bizony lenne menedék gondosan megválogatott szavainkban a fájdalom elől... Nagyot legyintett erre a vézna, pennaszorongatásban elmerevült kéz.

– Ó, de hisz régtől fogva dőre ideák adnak mankót végigbicegni az élet útján... – mormogta válaszképpen a szederjesre kékült száj, mintha pörlekedni akarna.

A szentiványi puszta pedig hallgatott. Néma volt az egész határ, mint a bűnös, akinek kimetszették rágalmazó nyelvét. Elbújtak a hollók. A hangyáknak is nyomuk veszett. Oldalvást Szent Elmo tüze úgy világított egy százados tölgyóriás ormán, akár az ördöglámpás. A szikkadt lapályon viperaformájú kígyó tekergőzött át, pikkelyei foszforeszkáltak az aláhulló lidércfényben.

Az első istennyila jóformán kiszúrta a költő szemét. Mellkasát alattomos erő rántotta görcsbe; megtántorodott, de összeszedte magát. A szívszélhűdés lehet ilyen ostobán nevetséges.

Egyik lánykája már halott. Nem is láthatta a kinyújtóztatott pici testet. Fölfoghatatlanul parányi koporsó maradt csak belőle a kísértetjárta temetőben. Odabenn pedig az asszony – istenem, milyen fiatal még! – és a gondviselés meghagyta két gyerek. S a fullasztó ínség. Tátogó, éhes szájak a rogyadozó gerendák nyaktilói alatt...

Midőn a förgeteg kitört, egész csillagrendszerek hánykódtak idegei hálójában. Az első villámok után öklömnyi csöppekben eredt el az eső, s habár hajadonfőtt volt, nem húzódott az eresz alá.

Minden végre új kezdet köszönt, bömböli a kevély logika. De jöhet-e még kezdet ilyen vég után? Több mint egy éve már, hogy Görgey letette a fegyvert a muszka ármádia előtt... 

Egyetlen pillanat alatt állt feje tetejére a világ. Iszonyú orkánná dagadt az imént még gyönge fuvalom. Egy rángó képű, sakálmód vonító eszelős ábrázatát öltötte az égbolt, s a szélrohamok hamarost akkorákat rúgtak a tiszti lakhoz ragasztott csűrbe, hogy hovatovább mindent elborított a rettentő recsegés-ropogás...

A zivatar a házba űzte. Bakfisforma teremtés jött elébe. A tudatlan vendég – ki csak úgy bezörget, hogy éjszakai szállást kérjen s kapjon – kutyafuttában akár az öregember eladó lányának is vélhette volna. Fürtjei loknikba csavarva sötétlettek fehér homloka körül.

Mi lelte, Mihály?

Mily koszlott a szoknyája...

Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán egy szalmazsák sem jut...

– Hozzám beszél, barátom?... Olyan különös ma az arca. Nem hűlt meg odakint?

A vályogfalakon tovább erősbödött a zápor csapkodása.

A nagy egyetem túl hatalmas, nem emberre szabott dünnyögte a férfi csak úgy magamagának. Ábrándképünk a jóról nem több az őrület céda öncsalásánál... Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek...

Künn az elemek még mindig tombolva csatáztak, mikor lerogyott ütött-kopott íróasztalához. Reszkető ujjakkal simította maga elé a zörgő papirost. Egy mennydörgés mintha a földet is megrendítette volna széke alatt: jobbkézt hunyorgó gyertyája hajszál híján ellobbant.

 

vorosmarty.jpeg

  

Végre-valahára belemártotta tollát a kalamárisba. Várt egy szemhunyásnyit, aztán hüvelykjének baljós rándulásai közepette, dolgával siető hivatalnok módjára, ámde feszítő, vad nyugtalansággal körmölni kezdett:

 

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég...”

 

(1998)