Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

ÍRÓI BABÉR

 

 

Nyár dereka volt.

A kültelki vagány együtt borozgatott a költővel a sarki kiskocsmában. A dohányfüstben legyek kóvályogtak; olykor egy-egy éles sikoly hallatszott a szemközt düledező bérkaszárnyából.

– Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a vagány.

– Könyveket írok – felelte a költő.

– Aha...

Rendeltek még egy kört. Kihívóan kurta szoknyájában térült-fordult a pincérlány; ők a formás lábakat követték vérágas, sárga szemükkel, majd az asztallapon koppanó teli flaskóra bámultak.

 

kocsma.jpeg

 

– No és micsoda könyvek azok? – A vagány cigarettákat sodort, s azon tűnődött, megkínálja-e a másikat.

– Elbeszélések... versek... ilyesmi... – mondta rekedt hangon a költő. – De csak egy istenigazából jó könyvet írtam. Az remekmű. A többi fabatkát se ér.

Mohón ittak. A bor olyan volt, mint késelés után a tüdősebből szivárgó friss, habos vér.

– Szokott olvasni?

– Nem én – vetette oda foghegyről a vagány.

– Vagy úgy – mormolta a költő, s megkönnyebbültnek látszott.

Sok volt a légy, piaci sereglet, azokat hajkurászták egy darabig, majd (mint akik elfáradtak ennyi mozgástól) újra magukba roskadtak. Bár a torkukat gyilkos hőség fojtogatta, odakinn úgy lógtak a felhők a kémények fölött, akár a megfagyott füst. Délelőtt tíz óra lehetett, nem több.

– És annak a remek... műnek...

– No?

– ...mi a címe? – bökte ki a vagány.

A költő szélesen elvigyorodott, a hadvezér vagy a hamiskártyás vigyorával, és kék szeme, mint az üveggolyó, nagyot csillant.

– Biblia – mondta halkan.

– Biblia... Biblia – visszhangozták a falak.

Egy ideig csönd honolt az agyonfarigcsált asztal felett, az áhítat csöndje, ahogy a templomban szokás.

– Erről a könyvről még én is hallottam – dörmögte a vagány, táguló tisztelettel a szemében. Épp elkészült az utolsó cigarettával. – Kér?

– Mindjárt gondoltam, öregem – felelte szerénytelenül a költő; sápadt ábrázatán kigyúltak, fölizzottak a szeplők. – Nem bánom, adhat egy szálat...

– Olyan nagy, vastag könyv.

– Vastag... jó vastag. És nehéz.

– Tüzet?

– Köszönöm. – Majd egypár szippantás után: – Jó dohány.

Megint elszaporodtak a legyek, zümmögő glóriát rajzolva a koponyájuk köré, de ők már rájuk sem hederítve fújták a füstöt.

– Maga nagyon híres ember lehet – nyögte végül a vagány alázatos hangon.

– Az vagyok – mondta a költő fényes, túlvilági tekintettel, s mint öngyilkos a mérget, fölhajtotta az utolsó pohár vörösbort.

 

(1994)