Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

HAJÓTÖRÉS A SZÖVEGTENGEREN[1]

 

 

„Ütött az órája, señores, hogy tisztára mossuk a széphistória műfaját, egyszersmind fejet hajtsunk a ponyvaregény előtt, a magas irodalom esetében is visszahelyezve jogaiba az érdekfeszítő, sőt szívdobogtató cselekményt. Így talán elvész a »magas« jelző, de legalább a dagály leemeli zátonyáról az irodalom lógó vitorlájú hajóját.

Ezt a nagyrealizmust vadromantikával tüzesítő, friss szeleket támasztó tollforgatást nevezem én pop-klasszicizmusnak, amelyben majd szalonképessé válik a horror, s nem megy ritkaságszámba a kalózok kincse sem. Az álomszerűség pedig természetes könnyedséggel, groteszk fintorral vagy abszurd csavarral fordul át bűnügyi történetbe (alkalomadtán a bűnbeesés történetébe).

...[2]

Mintakép szép számmal akad a két féltekén. Egyrészt a szenvedélytől izzó hősköltemények és a reneszánsz bővérű, szókimondó novellái, melyekben az eszmeiséget bizony »útszéli« kalandokkal ellenpontozták a régi szerzők. Másrészt mindaz az avantgárd kísérlet, melyekre nem lehet fütyülni a XXI. században se (ám hogy barikádok helyett ugródeszkák legyenek, be kell szerezni egy gyalut).

Vegyük végre tudomásul: ma a »hivatalosan« egekig magasztalt kortárs nagyságok művei szent borzadálynál többet aligha váltanak ki. A szappanoperákért hevülők joggal csömörlöttek meg a mondanivaló iszapjától zavaros, érthetetlenül áradó betűözön láttán.

   Hol van már a különb receptet használó Cervantes ideje? Hol a sokáig zsinórmértékül szolgáló Don Quijote dicsősége?... Vagy talán századunk írófejedelmei egymásnak róják rejtjeleiket?

  

donqijote2.jpeg

   

   Mindez már rég nem befogadói nehézség kérdése, señores; ami ugyanis csak a formákkal való szemfényvesztés, nyelvrontás és képzavar, azt a legnagyobb odaadással (hovatovább esztétikai önsanyargatással) sem lehet befogadni.

Változtatnunk kell a csapnivaló helyzeten, hisz néhány betűkerülő nemzedék − mondhatni − a bibliotékák lapsuhogásának és finom porrétegének megvetésével nőtt fel. Arra is bélyeget sütöttek, aki a zsebében detektívregényt dugdosott. Ne várjuk meg, míg a következők szemében hasonlóképp utálatos lesz a szavaktól feketéllő papír, és vörös posztó minden könyvkirakat, valahányszor bikaként róják az utcákat.

...

Pergő olvasmányok kellenek hát, melyek a történelmi témákban is a mai élet vagy az egyetemes létezés nagy, székhez szögező tanulságait tükrözik vissza.

Összefoglalva: izgalmas cselekményszövés, továbbá »jól fésült« korszerűség – íme, señores, a pop-klasszicista irodalom két tartópillére.

A többi már a mindenkori tollforgatók tehetségén múlik…”

 

(1998; kiegészítve: 2003)



[1] E kézirat („pop-klasszicista kiáltványtöredék”) még a mágikus realizmus divatja előtt keletkezett, de csak később vált hozzáférhetővé. Az egyik világszerte olvasott latin-amerikai író halála után került elő az asztalfiókból, s maga a fiatal, élni vágyó özvegy tette közzé… Tagadhatatlan, hogy a művei alapján mindaddig mértéktartónak elkönyvelt szerző nem rejtette véka alá megrökönyödését, s kíméletlensége kisebb vihart kavart irodalmi körökben. Néhány kritikus halkan a fogát csikorgatta. A spanyol nyelvű eredetiről pár hónapon belül angol, francia és német fordítás készült. Az itt közölt magyar változat névtelen bértollnok munkája, aki több helyütt az ezredforduló viszonyaihoz igazította a tartalmat, „nagyvonalúan” eltekintve a szöveghűségtől. – A szerk.

[2] A kuszának és átgondolatlannak ítélt részek közlését más kiadók is mellőzték. – A szerk.