Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.16

A flibusztírek kincse - 1. rész / VI. Partraszállás Henua Nuin

 

 
 
VI. fejezet
 
Partraszállás Henua Nuin[1]
 
1
 
A nagy Ta Aroa teremtette a többi istent, akik közül Tane és Rongo a legkiválóbb. Tane a fény ura, s a földanyával való szerelmes ölelkezéséből születtek meg a növények. Rongo a termés istene, aki oltalmazza a növényeket és gondoskodik a bőséges esőkről. A természet szépségének láttán maga Tane teremtette az első embert, Hinát is, aki idővel a hold istennőjévé emelkedett. Ez a Hina tanította meg a földi asszonyokat a gyékényfonásra, a hálókötésre és a ruhának való faháncs tilolására.
Így mondták a papok a nevelőkunyhók hűvösében, s jaj volt annak a mihaszna, nehézfejű tanítványnak, aki később elvétette az istenek szent nevét és viselt dolgait.
Tudnivaló volt az is, hogy míg az első nőt Tane, a fény ura teremtette, addig az első férfi teremtése a harc ura, Tu nevéhez fűződik.
 
*
 
Ám se Tu, se Tane istenre nem gondolt az a bennszülött fiú, aki kora délután inaszakadtából rohant be a faluba, s élénk kurjongatással és még élénkebb taglejtésekkel igyekezett fölhívni magára a figyelmet. Visítva rebbentek szét útjából a malacok.
A csónakok körül épp idősebb férfiak foglalatoskodtak, s nem győztek csodálkozni a legénykén, aki ujjával a lagúna irányába bökdösött, sebesen forgó nyelvvel adva hírt egy mérhetetlen úszó házról (meg a rajta érkezett idegenekről). Hadonászása szempillantás alatt asszonyokat és gyerekeket csalt a fövenyre. Végül egy harminc év körüli, tetovált bőrű, méltóságteljes férfi lépett oda, fél tucat kérdést tett föl a ziháló fiúnak, majd a válaszok birtokában sarkon fordult. A többiek néma alázattal nyitottak utat neki.
Ő volt Keave Iti, az ariki[2] elsőszülöttje.
 
 
2
 
Három óra tájban a Darlingról vízre eresztették a long-boatokat,[3] amelyekben tucatnyi matrózon kívül a főkormányos, a másodtiszt és maga a kapitány kuporgott. Stevens távollétének idejére Cooper vette át a hajó parancsnokságát.
A csónakok rövidesen megfeneklettek a szélvédett öböl partján, s miután utasaik fürgén kiugráltak belőlük, mindhármat feljebb taszigálták a fövenyen.
 

part5.jpeg

 
Jobbra hosszan elnyúló homoksáv csillogott, melyet elöl a lagúna, hátul buja erdőség határolt; sokhelyütt közvetlenül a dagály határvonaláig értek a fák. Balra ellenben eltakarta a kilátást az a csupasz, magas szirtfok, amely felől a hajó megközelítette az öblöt. A fok és a csónakok között szélesedett ki a folyótorkolat: vize bámulatosan áttetsző volt, akár az üveg, s elmosódás nélkül tárta fel a meder ívét.
Mivel fövenycsík sárgállt a folyó és az erdő között is, lassanként valamennyi szem Stevensre szegeződött. Kimondatlanul is az volt a kérdés, hogy a lagúna partján induljanak-e el keletnek, vagy pedig a folyó mentén északnak.
Terra firma[4] – tudálékoskodott Smollett, de most senkit sem érdekelt a klasszikus műveltség.
Stevens szeméhez emelte a távcsövet. Úgy látta, hogy a lagúnapartot harmadfél mérföldnyire egy másik folyó deltája szeli ketté, miközben a legkisebb rés sem nyílik az erdőben, amelyen át a sziget belsejébe lehetne hatolni.
– A folyóparton megyünk tovább – mondta végül, összecsukva a messzelátót.
– No de úgy hová lyukadunk ki?
– Alkalmasint a hegyhez, Mr. Kingston.
Nem volt több kérdés. A maroknyi csapat nekivágott a tölcsértorkolatú folyó mellékének. Stevens föltételezte, hogy a forrásvidék azon a gúla alakú hegyen van, amely piramisként emelkedik ki az erdőségből, s amelynek orma messze a legmagasabb pont az egész szigeten. Ha nem téved, madártávlatból vehetik majd szemügyre a tájat.
Bár a folyó mentén kényelmes járás esett, lassan haladtak. Szakadatlanul az erdőt kémlelték, nehogy váratlan meglepetés érje őket: ragadozó állatok is lapulhattak a sűrű mélyén. És noha ez idáig egyetlen nyom se vallott bennszülöttek, kalózok vagy hajótöröttek jelenlétére, nem zárhatták ki annak lehetőségét, hogy a sziget lakott. Ők mindenesetre még a Darling fedélzetén állig fölfegyverkeztek, a vadállatokkal éppúgy számot vetve, mint a rosszindulatú szigetlakókkal.
A folyó medre eleinte nyílegyenesen északnyugatnak húzódott, majd (szinte mértanilag szabályos ívvel) északkelet felé fordult. A kanyarulat után a talaj érezhetően emelkedett, s már bizonyosak voltak benne, hogy a forrás a piramis formájú hegyen fakad...
A sziget belsejébe hatolva a folyópart elvékonyodott, s a szűk úton már csak ketten-hárman fértek el egymás mellett.

Minél messzebbre bolyongtak el, Stevens annál figyelmesebben fürkészte az erdőt, s arra a következtetésre jutott, hogy a növény- és állatvilág éppúgy rokona a dél-amerikainak, mint a polinéziainak. A dzsungelnek is beillő rengetegben tudniillik viaszpálmák keveredtek kakaófákkal, melyeket liánok indázó füzérei fojtogattak. A folyó tükre fölött kolibrik cikáztak föl-alá, a sűrűből pedig arapapagájok rikoltozását sodorta a szél.[5]

 

dzsungel3.jpeg

 
 
A tengerészeket lassanként kezdte megnyugtatni a bibliai édent idéző táj: már nem szorongatták olyan görcsös elszánással a puskát.
De egyszerre csak sziszegő hang ütötte meg a fülüket, s mielőtt első meglepetésükből fölocsúdhattak volna, jókora kígyó vágódott ki a homokot fölváltó kő- és kavicshordalék közül. Mindaddig három-négy lapos gránitdarab alatt tanyázott, s alighanem sütkérezni tekeredett elő, mikor a közeledő léptek támadásra ingerelték. Smollett került hozzá legközelebb, így feléje csapott háromszög alakú fejével. A főkormányos azonban résen volt: megfordította puskáját, s gyors egymásutánban háromszor is lesújtott; első ütése a kígyó gerincét, a második és harmadik a fejét roncsolta szét.
– Ez alapos munka volt – jegyezte meg Kingston kétértelműen.
– Rosszabbul is végződhetett volna – morogta Stevens, aki lehajolt, hogy megvizsgálja az ismeretlen fajtájú csúszómászót. – Nem volt veszélytelen – mutatott a méregfogra.
A kígyó tetemét végül is otthagyták a kavicsokon, s folytatták útjukat; rövidesen kibújtak az őserdő szorításából. Az utolsó, csenevész, alig embermagasságú fák között járva, melyek csak tengődtek a köves talajon, egy sziklapárkányt pillantottak meg; ez a folyótól nem messze vetett árnyékot a hegyoldalra. Tűrhető kilátóhelynek tűnt. Fölkaptattak hát a meredek emelkedőn, majd kifulladva álltak meg a párkány peremén túl, helyenként bokáig gázolva abban a fekete homokban, mely tulajdonképp porrá morzsolódott vulkáni sziklatörmelék volt. A vártnál jóval pazarabb látnivaló tárult elébük; szinte olyan volt az egész, akár egy ragyogó festmény; s mivel már korábban tervbe vették, hogy térképet rajzolnak a szigetről, úgy vélték, itt az alkalom.
Kingston hozott is a hajóról irónt, papirost és fatáblát. Miután leült egy kőre, térdére fektette a táblát a kisimított árkussal, majd megkísérelte fölvázolni a déli partokat. Néhányan a háta mögött topogva lesték az irón bakugrásait, a többiek pedig a párkányon széledtek szét.
– Elegendő lesz egy egyszerű sketch[6] is, Mr. Kingston – szólt Stevens.
Az árkuson szélsebesen bontakoztak ki a lagúna és a benne fészkelő kisebb sziget körvonalai. Azután Kingston fölpattant, s közölte, hogy a hegy túlsó felére kell mennie, mert innét nem látja be teljesen a szárazföld északi oldalát.
Valamennyien nekilódultak.
 
 
3
 
A deres hajú, ám még mindig szálfatermetű Tupia ariki előbb riadalommal, majd növekvő bosszúvággyal hallgatta fia beszámolóját, amelynek nyomán felrémlett benne a két emberöltővel korábbi „nagy vérfürdő” emléke.
...Kölyök volt még akkoriban, s bár a hagyomány számon tartott gyilkos viszályokat, melyek valaha Henua Nui[7] földjén megestek, e szörnyűségeket a gyermeki ész alig fogta föl.
Azután felvirradt a nap, mikor az idegenek hideg könyörtelenséggel kioltották több tucat ártatlan törzsbeli életét.
A lagúnában ugyanis homokbőrű férfiak bukkantak fel hébe-hóba egy úszó alkotmánnyal, melyhez foghatót addig az iviből[8] senki sem látott. Réges-rég már jártak a szigeten hasonló emberek, akik egy istenfiúról, a túlvilág uráról és az őt szolgáló királyról, valamint egy hatalmas tengerentúli birodalomról hoztak hírt. Idővel azonban elmaradtak, s hovatovább emlékük is elenyészett...
Az új jövevények másfajták voltak, nem beszéltek se istenről, se királyról, partra lépve pedig csupa rejtelmes dolgot vittek véghez Henua Nui belsejében. Első érkezésük az ő, Tupia születését is megelőzte, s azután egy-két évenként fölkeresték a szigetet. Nem derült ki, honnan vetődtek ide, s az sem, miért kötöttek ki újra meg újra.
Kezdetben nyájasságot színleltek, de hamarosan kiütközött, hogy végtelenül mohók, irigyek és élvetegek. Mindent maguknak követeltek, cserébe alig adtak valamit, noha a törzs férfijai testvériesen megosztották velük a halat, a kókuszdiót és a kenyérfa gyümölcsét éppúgy, mint a szerelmes természetű vahinékat.[9]
Egy alkalommal, amikor már gyanakvás, ellenszenv, sőt rosszakarat mérgezte a levegőt, az idegenek soha nem látott mészárlást rendeztek. Hamis ígéretekkel a lagúna partjára csalogatták a törzset, élükön a papokkal – s akkor feldörögtek a messziről villámló fegyverek!
Hasztalan iszkoltak az utolsó szálig – halálfélelmükben jajveszékelve – az erdő felé, sok férfi, asszony, gyermek és öreg maradt holtan a fövenyen; vérük sötétre festette a fehér homokot. A halottak között volt az ő szép és ifjú édesanyja, a nagy főnök, Keave Nui első felesége is.
Ennek utána a később ezerszer megátkozott idegenek elkotródtak a szigetről...
„Most újra itt vannak” – vélte az ariki olyan ábrázattal, amilyet a szent kőszobroknak faragtak őseik, és az indulattól egész teste megfeszült.
 
 
4
 
– Kész! – mondta Kingston, s a hevenyészett térképet átnyújtotta Stevensnek.
Stevens böngészni kezdte a papirost. Időnként felpillantott a tájra – már hosszú percek óta a hegy északi lejtőjén rostokoltak –, s helyeslően meg-megbiccentette a fejét.
– Csinos munka – jelentette ki végül. – Nincs más hátra, mint a domborzatot is feltüntetni.
 

piramishegy.jpeg

 
A szigeten három valamirevaló kiemelkedés magaslott a dzsungel fölé. A legtekintélyesebbnek kétségkívül az számított, amelyen a Darling tengerészei is tartózkodtak, s amelynek legtetején egy krátertó tükre csillogott. A másik kettő jóval alacsonyabb volt: egyik sem szolgált rá a hegy névre. Kingston könnyű mozdulatokkal jelölte be mindhármat.
– Ha nem csalódom, a kis szigeten is van egy hegy – emlékezett fennhangon Stevens.
A másodtiszt berajzolta a térképre a negyedik magaslatot is.
– Remek – bólintott a kapitány, majd hangosan megköszörülte a torkát. Mihelyt valamennyi szem rászegeződött, a következőket mondta: – Emberek! A régi nagy felfedezőkhöz hasonlóan jogunk van nevet adni a földnek, amelyet őfelsége, Viktória királynő nevében ezennel brit tulajdonná nyilvánítok. Javaslom, hogy Mr. William Makepeace Hoggarty emlékére a szigetet őróla nevezzük el... Aki egyetért, emelje föl a kezét!
A szavazás egyhangú volt. A meglepett matrózok rokonszenvesnek találták Stevens szerénységét is, hiszen az új földeket jobbára a felfedező kapitányokról szokták elnevezni. Kingston nem is teketóriázott sokat, s javasolta, hogy a lagúnabeli szigetecske már Stevens nevét viselje. A tengerészek – Smollett-tel az élen – ezt is megszavazták. Mi több, ellenállhatatlannak bizonyuló névadó kedvükben úgy határoztak, hogy minden talpalatnyi helyet, amit csak lehetséges a szigeten (és kisded társán), sebtében elkeresztelnek.
Legelőször is a vulkánhegy került sorra, amelyet kilátóhelyül használtak; megegyeztek benne, hogy ezentúl Piramis-hegynek nevezzék.[10]
Tőlük keletre az északi parton egy álló hengert idéző szirtfok meredt a magasba, kőcsipkékkel a tetején. Vaskos alakja olyan jellegzetes volt, hogy nemsokára már a Bástya-fok nevet viselte.
A matrózok gyerek módra tolongtak a földön kuporgó Kingston körül, hogy egy-egy pillantást vethessenek a térképre: azokat a zugokat sem akarták névtelenségben hagyni, melyeket eltakart előlük a Piramis-hegy. Stevens, aki a fedélzeten a vasfegyelem híve volt, ezúttal bölcsen szemet hunyt az ártalmatlan rendbontás fölött. Így lett a hajó horgonyzóhelyéből Darling-öböl, a tőszomszédságában emelkedő, keskeny csúcsú szirtből pedig Tű-fok.
Kingston egymás után körmölte a térképre az újsütetű geográfiai fogalmakat, mint ahogy odapingálta a folyót is, amelynek partján a hegy lábához érkeztek. Ez tisztán csillogó vize miatt a Kristály-folyó nevet kapta.
A Hoggarty-föld két végén elvékonyodó egy-egy sziklás nyúlványt – az égtájaknak megfelelően – Keleti- és Nyugati-földnyelvnek keresztelték.
Annak a dombpárnak azonban, melynek mindkét tagja jóval alacsonyabb volt a Piramis-hegynél, sokáig nem sikerült nevet adni. Alakjuk olyan semmitmondó, jellegtelen és hétköznapi volt, hogy nemigen lehetett találó címkét ragasztani rájuk. Végül Smollett – aki gyerekfejjel egy iszákos paptól eltanult néhány latin mondást és szitokszót – indítványozta, hogy jelöljék őket római számmal: a hozzájuk közelebb esőt hívják I., a távolabbit II. magaslatnak.
Kingston minden nevet lejegyzett, végül a térképet Stevens kezébe nyomta, aki így szólt:
– Ideje visszatérnünk a hajóra.
– Útközben vadászhatunk, uram? – kérdezte vigyorogva Smollett, a matrózok titkos vágyának adva hangot.
– Eszébe ne jusson senkinek! Elegendő élelmünk van... és a lövöldözéssel még bajt hozhatnánk a fejünkre.
A főkormányos ugyan ferde szájjal hallgatott, de Kingston azért csak kibökte:
– Nem túlzott elővigyázatosság ez? A sziget minden jel szerint lakatlan.
– Ne fogadjon rá, Mr. Kingston! – felelte kimérten a kapitány.
 
*
 
Mivel kavicsgörgetegek és borotvaéles kövek nehezítették a járást, időbe telt, amíg visszabotladoztak a Piramis-hegy déli oldalára. Ott azonban megtorpantak – lábuk úgyszólván gyökeret eresztett –, s hitetlenkedve bámulták a Darling-öböl mélyben csillogó víztükrét.
Noha a messzelátó lencséjén keresztül mindent hajszálpontosan kivehetett, sokáig maga Stevens sem akart hinni a szemének. Hogyan történhetett a katasztrófa? Kik tették és miért? Merre vetette a sors Coopert és a többieket?… Csupa megválaszolatlan kérdés kavargott a fejében.
Stevens kapitány bizonyosan csak egyvalamit tudott: a Darlingot ismeretlen kezek a lagúna fenekére süllyesztették!


 


[1] Nagy-földön. (polinéz)
[2] Főnök. (polinéz)
[3] Hosszú hajócsónakokat. (angol)
[4] Szilárd talaj. (latin)
[5] Ezeket a madarakat (és más állatokat is) bizonyára XVI. századi spanyol hajósok hozták magukkal Peru felől, s eresztették szélnek a szigeten. (A szerző jegyzete.)
[6] Vázlat. (angol)
[7] E nevet azok a honalapító elődök adhatták a szigetnek, akik hajdan más földről érkeztek ide a tenger hullámain. (A szerző feltevése.)
[8] Törzsből, népből. (polinéz)
[9] Nőket. (polinéz)
[10] Maga a tűzhányó, melynek kürtőjét a krátertó fedte el, valószínűleg már régen kialudt. (A kiadó jegyzete.)