Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.16

A flibusztírek kincse - 1. rész / V. A föld, amely nem létezik

 

 
 
V. fejezet
 

A föld, amely nem létezik

 

 1
 
A vihar mintegy húsz órán át dühöngött. Ezalatt csak az első éjszakán forgott komoly veszélyben a hajó. A rákövetkező nap csökkent a szél szilajsága, alábbhagyott a heves hullámzás, elállt az eső is, alkonyatra pedig végképp megszelídültek az elemek. A tenger kifeszített ponyvaként simult el, s tökéletes szélcsend támadt.
Már korábban nyilvánvalóvá vált, hogy szőrén-szálán eltűnt a Darlingról két ember: William Hoggarty, a klipper tulajdonosa és a fedélzetmester, Abel Snowe. Alighanem valamelyik toronymagas hullám sodorta őket az óceánba – mindezt Smith matróz beszámolójára alapozták, aki váltig állította, hogy látta Mr. Hoggartyt a tengerbe zuhanni. Snowe-t is hasonló sors érhette, vélekedtek fennhangon a matrózok.
Egyedül Bretton hallgatott a karót nyeltek némaságával.
 
*
 
Másnap Stevens úgy döntött, hogy meglátogatja Mrs. Hoggartyt, aki nem hagyta el kabinját, mióta a kapitány a tőle telhető legnagyobb tapintattal közölte vele férje halálhírét, majd társalkodónője gondjaira bízta. A halk zörgetésre ezúttal is a virrasztástól elcsigázott Miss Evans nyitott ajtót.
– Beszélni szeretnék az asszonyával – mondta Stevens.
Mrs. Hoggarty fekete, twillből[1] varrt ruhában ült az egyik ágyon, arca a szokásosnál is sápadtabb és áttetszőbb volt; csak kisírt szeme vöröslött.
– Asszonyom! – fogott bele Stevens, miután másodszor is részvétét nyilvánította. – Kötelességem megkérdezni, ragaszkodik-e hozzá, hogy visszaforduljunk Sydneybe?
– Nem – felelte szokatlan határozottsággal az özvegy, mint aki már eleget rágódott ezen. – Folytassuk csak az utat, kapitány úr! Williamnek az volt az elve, hogy egy kereskedőnek semmi szín alatt sem szabad cserbenhagyni a megrendelőit. És Valparaísóban számítanak erre a rakomány gyapjúra. – Hosszabb szünetet tartott, a beszéd kimerítette. – Merre tartunk most?
– Keletnek. Nem akartam irányt változtatni, amíg nem beszéltem önnel.
– Helyesen tette, monsieur… Azt szeretném, ha mihamarabb Valparaísóba érnénk!
 
*
 
A part egy hét múlva bukkant föl.
Roderick Thomson, az árbockosárban gubbasztó matróz déltájt vette észre. Ám mielőtt jelzett volna, meg akart győződni afelől, hogy amit lát, valóság-e vagy káprázat; kisvártatva már kétsége sem lehetett. Északkeleten magányos sziget körvonalai bontakoztak ki, s mivel épp szélirányban feküdt, jelenlétét az is mutatta, hogy fokozatosan elsimultak az óceán hajnal óta garázdálkodó hullámai.
– Föld a láthatáron!
 

fold-a-lathataron2.jpg

 
A fedélzet azonnal megelevenedett; matrózok gyűltek a főárboc tövébe, s hol a terebre[2] bámultak fel, hol a párás messzeséget fürkészték.
– Merre?! – kérdezték aztán, nyakukat nyújtogatva.
– Hát szél iránt, vak koldusok! – kurjantotta Thomson, s ujjával a levegőbe bökött.
Stevens épp a hídon állt, fejében egymást kergették a gondolatok. Alig három órája végezte el a helymeghatározást, s a térképen úgy látta, hogy a közelükben még egy valamirevaló sziklapad sem akad...
Nyomban a navigációs kajütbe sietett. Az előzőnél is alaposabban, egyetlen gombostűfejnyi jelzést sem tévesztve szem elől tanulmányozta át a hajózási atlasz megfelelő oldalát. Mikor újra a fedélzetre lépett, arckifejezése értetlenséggel vegyes ámulatot tükrözött. Gyanakodni kezdett, hogy talán ő vétette el a helymeghatározást, bár ilyesmi évek óta nem esett meg vele; mindazonáltal a távcsővel együtt a szextánst[3] is magával hozta.
A hídra érve tekintete végigsiklott az északkeleti horizonton, majd szeméhez illesztette a messzelátót… Ferdén előttük valóban sziget feküdt, tisztán kivette a parton megtörő hullámok tajtékcsíkját, mögötte pedig a növényzet méregzöldjét.
Elvégezte a szükséges méréseket is, azután a navigációs kajütben – a hajóóra segítségével – befejezte számításait. Az eredmény meglepő volt: kétségkívül olyan szigetre bukkantak, melyet nem jelölt a hajózási atlasz, noha az a legkisebb ismert homokzátonyt vagy sziklapadot is feltüntette. Egy teljes percen át rezzenetlenül kuporgott a térképasztal előtti széken, majd tétova mozdulattal helyére tolta a szextánst. A hajónaplóért nyúlt. Előpiszkált egy lúdtollat is, belemártotta a kalamárisba, és a soron következő üres oldal tetejére följegyezte az időpontot:
 

1855. július 13. 
 
Néhányszor a tintára fújt, közben azon törte a fejét, miképp folytassa; végül ezt a mondatot körmölte a dátum alá:
 
A mai napon, közvetlenül gongütés előtt, ismeretlen szigetet fedeztünk föl a Nagy-óceánban ott, ahol a … nyugati hosszúság és a … déli szélesség metszi egymást.[4]
 
Még írni akart valamit, de hirtelen meggondolta magát. „Később is lesz rá idő” – vélte, s kilépett a helyiségből. „Horgonyt kell vetnünk” – forgatta fejében a gondolatot, mialatt a folyosón Mrs. Hoggarty kabinja felé talpalt. Akárcsak korábban, most is Miss Evans nyitott ajtót.
A következő pillanatban Stevens lezökkent egy székre – az özveggyel szemközt –, majd röviden elmondta, mi történt.
– Bizonyos benne, kapitány úr? – kérdezte Mrs. Hoggarty.
– Kétszer is ellenőriztem a koordinátákat, asszonyom.
– Hisz ez csodálatos! – lelkendezett bakfis módra Miss Evans. – Azt jelenti, hogy fölfedezők lettünk, mint a legendás Cook kapitány.[5]
Mindhárman ízlelgették egy darabig a váratlan fordulatot.
– És most mi a szándéka, barátom? – faggatózott bizalmasan az özvegy, akinek jólesett, hogy ez a sziget-história valamelyest elvonta figyelmét a rászakadt szerencsétlenségről.
– Amennyiben nincs akadálya, partra teszek egy csónakot. Néhány adatot be kell még szereznem, hogy alkalomadtán jelenthessük őket az Admiralitásnak.[6]
– Természetesen, monsieur – helyeselt buzgón az özvegy.
– Tartozunk ennyivel Viktória őfelségének[7] – tette hozzá áhítatosan Miss Evans is, az ifjú alattvaló.
 
 
2
 
A patkóforma tisztást három oldalról fák, a negyedikről egy folyó vize határolta; partján hosszú sorban halászcsónakok voltak a homokra húzva.
A bennszülöttek réges-rég fölismerték a hely kedvező fekvését, s már a honfoglaló ősök is ide építették első kunyhóikat. Igaz, hamarosan a lagúna partján és a másik folyó völgyében elszórva is emeltek pár kunyhócsoportot, de ezek sem érdemelték ki a falu nevet.
 

polinezfalu2.jpg

 
…Mikor azonban sok-sok emberöltővel később a homokbőrű gyilkosok eltakarodtak a szigetről, a túlélők új kunyhót építettek maguknak az említett tisztáson, vagy megerősítették ott a nemzedékek óta családjuk birtokában lévő régit.
Így született meg a falu. Lakói többé nem is költöztek szét, s a másutt lévő, elhagyott kísértethajlékok, melyeket vihar után senki se javított ki, hamarosan nyomtalanul eltűntek, mintha a polinéz betelepülők kezdettől fogva egyetlen (jól védhető) helyen vertek volna tanyát...
A szellős kunyhók java része a tisztás közepén, néhány pedig hátrább vagy oldalt, az umuk[8] szomszédságában emelkedett. Téglalap alakúak voltak, s pálmalevelekből rakott sátorszerű tetejüket három, egymással párhuzamos oszlopsor tartotta. Padlójukon gyékényszőnyeg foszladozott. Némelyik közelében meghagytak egy-egy kókuszpálmát, hogy legyen, ami elöl árnyékot ad; itt néhány simára csiszolt kőtábla is feküdt, tornácfélét képezve, melyet kétfelől kisebb-nagyobb kavicsok, koralldarabok és faszobrok ékesítettek. A legtöbb művészien faragott szobrocska magát Ta Aroát ábrázolta, akiben a szigetlakók a mindenség teremtőjét tisztelték.
...Időtlen idők óta létezett Ta Aroa isten, aki önmagából született, és sem atyja, sem anyja nem volt; sötét burokban kuporgott, s e burok ott forgott a végtelen térben. Legalábbis így beszélték a papok, akik egyben tanítók, orvosok, varázslók is voltak.
Akkor még nem feszült ég a föld fölé, a nap, a hold és a csillagok sem világítottak; koromfekete volt az űr. Ta Aroa végül is feltörte burkát, s megteremtette a világot, benne a tengereket és szigeteket, állatokat és embereket...
 
 
3
 
Miután újra megjelent a fedélzeten, Stevens kapitány egykettőre a kormányállásban termett. Ekkor már szabad szemmel is látni lehetett a sziget kiszögellésekkel tarkított partjait.
– Irány: északkelet! – adta ki érces hangon az utasítást Stevens, hogy az egész legénység fültanúja legyen.
– Parancsára, uram! – rikkantotta Hugh Smollett, a főkormányos, miközben egész testével nekifeszült a rézveretű keréknek; a Darling orrát díszítő sellőfaragvány az addig tartott irányból lassanként északkelet felé fordult.
Ezután Stevens az előfedélzetre ment, egyenest oda, ahol a kidőlt árboc csonkja körül Cooper és a bebugyolált vállú Ballantyne sétálgatott.
– A sziget szűz – jelentette ki hajósnyelven. – Az atlasz nem jelöli, így ki kell kötnünk valahol.
Mielőtt a két tiszt megnyikkanhatott volna, a máskor oly kimért és megfontolt Stevens már faképnél is hagyta őket, hogy a hajóorrban ácsorgó Kingstonnal is közölje az újságot.
– Az időjárás szeszélye nélkül bajosan akadtunk volna rá – fűzte hozzá magyarázatul. – Az orkán sodort el bennünket az eredeti útvonalról.
– De vajon ki tudunk-e kötni? – aggodalmaskodott Kingston, miután túljutott az első meglepetésen. – Pokolian sziklás a part! 
A hajó fokozatosan közelített a sziget felé. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy ez félkörben nagy lagúnát fog közre, melyet addig eltakart szem elől a szárazföld délnyugati nyúlványa. A víztükör szikrázott a napsütésben, s a hajósnép csakhamar elégedetten állapította meg, hogy több horgonyvetésre alkalmas öböl mutatkozik.
A lagúna közepén egy kisebb sziget is domborodott. Partszegélye részint sziklás, részint homokos volt, beljebb sűrű erdő nőtt, amelyből kucsmaszerű hegyorom emelkedett ki. Nyugati végét elkeskenyülő földnyelv alkotta, rajta népes csapatokban tanyáztak a szulák és sirályok, s mivel fészekrakás ideje volt, kiáltozásukat messzire sodorta a szél.
– Oda nézzetek, boys![9] – rikoltotta madárhangon Jackson. – Mennyi szopogatni való szárnyacska!
– És lágy tojás a javából! – így Spencer.
– No meg záptojás a képedbe!
A matrózok vásott kölykök módjára bökdösték oldalba egymást; volt, aki vigyorogva nyalta körül sovány arcában az ajkát vagy örökösen korgó, horpadt hasát püffesztette.
A Darling időközben megközelítette a nagyobbik sziget délnyugati csúcsát. Ezalatt egy kijelölt tengerész – az orrfedélzet palánkjánál hajlongva – állandóan mérte a mélységet, nehogy zátonyra fussanak.
Szemközt egy darabon megszakadt a korallgyűrű,[10] és Stevens látta, hogy csak itt van olyasfajta átjáró, amelyen át a kikötőhelyül kínálkozó öblökhöz férkőzhetnek. Nem sokkal később a kormány mellől személyesen irányította a hajó útját a szorosban…
 

part2.jpeg

 
Mikor már a lagúna vizét szelték, távcsövezni kezdte a partot, hogy kiválassza a horgonyzóhelyet; az első öblöcskét meglehetősen sekélynek találta; annál alkalmasabb volt a következő, melyet nyugatról egy meztelen szirtfok oltalmazott. Smollett nyögve dőlt a kormánykerékbe. A hajó a fok után bal kéz felé fordult, s méltóságteljesen siklott be a kiszemelt öbölbe, amelynek vizét egy folyó is táplálta.
A matrózok közben bevonták a vitorlákat, majomügyességgel kúszva-mászva a magasban. Néhányan készen álltak a vasmacska leeresztésére is, s csak a kapitány intését lesték. Stevens összecsípett szemmel méregette a hínártól kócos, homokkal és kagylóval borított, több mint tíz öl mélységű vízfeneket; végül jelt adott a karjával.
– Macskát le! – vezényelt Kingston, aki (mint szolgálatos tiszt) helyettesítette a tengerbe veszett fedélzetmestert.
A horgonylánc zörögve tekeredett alá.


 


[1] Bordázott szövetből. (angol)
[2] Árbockosárra.
[3] Szögmérő eszközt.
[4] A koordinátákat azért kénytelen elhallgatni a kiadó, mert könnyen lehet, hogy mindmáig található a szigeten kalózkodásból származó kincs. (A londoni Admiralitás irattárában őrzött eredeti hajónapló természetesen nemcsak a fokokat, hanem a perceket és másodperceket is tartalmazza.)
[5] James Cook (1728–79): a leghíresebb angol tengerész, földrajzi felfedező. Útleírásai is példaértékűek.
[6] A Brit Tengernagyi Hivatalnak.
[7] Az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia), valamint a gyarmatbirodalom (Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália, Új-Zéland stb.) királynője (ur. 1837–1901). A viktoriánus korszak volt Anglia virágkora.
[8] Földkemencék. (polinéz)
[9] Fiúk. (angol)
[10] Valójában nem teljes gyűrűről van szó, hanem egy ún. korallsáncról. Ez mindmáig a nyílt tenger felől védi a sziget lagúnáját. (A kiadó jegyzete.)