Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.16

A flibusztírek kincse - 1. rész / IV. Egy egérrágta testamentum

 

 
 
IV. fejezet
 
Egy egérrágta testamentum
 
 
Fokvárosban is zivatar kerekedett. Este a sivatag felől sötét felhők másztak a házak fölé, s percek múlva már szél fütyült a zegzugos utcákban, ahol az épületek lépten-nyomon a holland gyarmatosítás emlékét őrizték.
Németalföldi jegyeket viselt magán a Morgan-ház is, mely a kikötő szomszédságában magaslott. Rácsos homlokzatú, csúcsos tetejű, ódon épület volt; valaha egy búr[1] kereskedő lakta. A groot trek[2] után üresen maradt kufártanyát potom pénzért vásárolta meg annak idején a Morgan família.
 
*
 
Harold nem sokkal az égiháború kitörése után érkezett haza a kórházból. Leráncigálta felöltőjét, a néger szobalány kezébe nyomta, fönn az emeleten kikapott egy égő viaszgyertyát az első útjába akadó gyertyatartóból, s száguldott tovább.
A padlás küszöbén zihálva állt egy darabig, vészesen ugrált kezében a láng. Alig karnyújtásnyira tőle avítt kacatok hevertek egymás hegyén-hátán; végül is beljebb merészkedett, de minden lépésére vigyáznia kellett, mert körös-körül korhadt ládák, nyalábokba tornyozott régi gazette-ek[3] és magazine-ek[4] borították a padlót. Néha motoszkálást is hallott: a lomok közt rágcsálók bolyongtak.
Kinn megeredt a zápor, egyhangún dobolt a ház tetején, mialatt Harold hasztalan rótta keresztül-kasul a padlást, s gyertyája lassan csonkig égett. Le kellett robognia, hogy újat kerítsen; mihelyt visszatért, megszállottan kutatott tovább, de még jó ideig nem lelte az utazókosarat; keserű szájjal rogyott le egy ládára, s a gyertyát maga mellé téve, tenyerébe hajtotta az arcát. Ajkai meg-megrándultak, ahogyan nem csekély erőfeszítéssel gondolkodni próbált.
„Szépen lóvá tett az öreg – morfondírozott magában. – Sohasem akarta a javamat. A pártfogását is csak megjátszotta.”
– Persze, aligha meglepő – mondta fennhangon, s keze ökölbe szorult a haragtól. – Mindig is utált. A nyomorult...
Ekkor kusza emléktöredékek jutottak eszébe a múltból, melyek (némi nyakatekert okoskodással fűszerezve) azt látszottak bizonyítani, hogy nagybátyja valóban gyűlölte.
– De megkeserüli még a zsugori fráter!
Az eszelős kiáltásra hatalmasat csattanó mennydörgés felelt, amelytől megkoccant a padlásablak, s bőregerek váltak ki a homályból.
– Pokolba veletek! – nyüszítette Harold, ám időbe telt, míg a denevérek újra elcsöndesedtek.
E pillanatban vette észre az utazókosarat: féloldalt feküdt, néhány megsárgult, pókhálós és penészszagú újságköteg gyűrűjében. Úgy ugrott oda, mint akinek az élete függ tőle; hiába volt bizonyos a dolgában, szíve kalapálni, ujjai reszketni kezdtek.
Ahogy nagybátyja is említette, a kosárnak hiányzott a födele. Mikor letérdelt, s mohón közelebb húzta magához, látta, hogy siralmas állapotban van; egyébként molyette ruhákkal volt telitömködve. A pantallókból, zubbonyokból és köpönyegekből áporodott, orrfacsaró bűz áradt. Sietve emelt ki minden darabot; tüzetesen végigkutatta őket; tapogatódzó ujjai egyetlen zsebet sem kerültek el, mégsem ezekben bukkant rá arra, amit keresett.
 

unionjack.jpeg

 
A testamentum a kosár fenekén lapult, egy szakadozott zászlóba csavarva – de nem a halálfejes-lábszárcsontos Jolly Roger[5] volt az, hanem az Union Jack[6] György-keresztes lobogója. Két megsárgult papirosból állt az egész (amelyeket legfölül holmi rozsdás zsákvarró tű tartott össze): a tulajdonképpeni végrendeletből és egy kézzel pingált térképből. Miután a tűt ügyetlenül kihúzta, Harold zsebre vágta a térképet, s az első lap böngészésébe fogott. Ezen rendezett sorokban és arányosan kanyarított betűkkel lejegyzett szöveg volt olvasható; az árkus tetején pedig – csupa cikornyás nagybetűvel – a következő pöffeszkedett: 
 

ALLAN PERCIVAL MORGAN TESTAMENTUMA

 

 
A gyertya ekkor utolsót lobbant. Harold néhány pillanatig meglepetten guggolt a kosár mellett, majd tapogatózva lebotorkált a padlásról. A nappaliba nyitott, magára zárta az ajtót – noha ilyet azelőtt sose tett –, fölkapott egy lobogó gyertyaszálat, s az egyik karosszékbe kuporodott.
Nyugtalanító csönd honolt a tágas szobában. Most döbbent csak rá, hogy sohasem szívelte ezt az otrombabútorokkal agyonzsúfolt helyiséget, mint ahogy egész kedélyállapotára nyomasztóan hatott a komor ház.
„Egykettőre továbbállok innen” – gondolta a gőg és az űzöttség keverékével, s a gyertyát az asztalra állította.
Előhalászta jól szabott vászonnadrágja zsebéből a két megfakult papirost – s rövidesen megfeledkezett a szobáról, a Morgan-házról, egész Fokvárosról…
A szokatlan végrendelet a következőképp hangzott: 
 

Szeretett atyámfiai! 

 

Én, Allan Percival Morgan kalmár, tengerész és fölfedező utolsó órám közeledtét érezve, tiszta elmével kijelentem: minden ingó javam, mely csinos summára rúg, benneteket illet. 

Ámde tudnotok kell, szeretett atyámfiai, hogy vagyonom nincs vélem, ennélfogva az alábbi utasításaim szerint kell cselekednetek: 

Szereljetek föl egy erős, viharálló hajót, és késedelem nélkül bontsatok vitorlát. Holland India felé keljetek útra, mert a Tűzföld elátkozott vidék, kivált tavaszi jégzajlás idején. A ... hosszúsági és a ... szélességi fok metszéspontján fekszik egy sziget, amelyet még Őfelsége tengernagyi térképei sem jelölnek – ide tartsatok! 

Krisztusra esküszöm néktek, hogy ez a hely létezik. Magam fedeztem föl 1789 húsvétján vagy pünkösdjén, már nem emlékszem pontosan. Ám azt bízvást állíthatom, hogy se spanyolok, se angolok nem gyanítják a hollétét. Bajtársaim pedig már az utolsó szálig halottak, mert... (Egérfogak nyoma.) Egyszóval itt ástam el azt a kincset, melyet hosszú esztendők véres verítékével gyűjtöttem.
Tudnotok kell még, hogy a szigeten vademberek tanyáznak. Ez a népség kezdetben barátságot színlelt, mikor üveggyöngyöket és haszonnövényeket ajándékoztunk a rongyos királyuknak, de utolsó alkalommal kénytelenek voltunk néhányat... (Törlés és hosszanti szakadás.)
A szigetről rajzoltam egy térképet is. A kék karika a vadak faluját jelöli, a piros kereszt pedig a rejtekhelyet. Egy nagy kőszikla van a közelben. A sziklától hatodfél yardnyira déli irányban szúrjátok földbe az ásót! Higgyetek nékem, és akkor mesés kincs gazdájává teszlek benneteket, ami – üdvösségemre mondom – legmerészebb álmaitokat is fölülmúlja. 
A Mindenható kegyelme legyen véletek, szeretett atyámfiai!
 

 

 

 

 

A. P. Morgan 

 

Kelt az Úr 1812-ik esztendejének karácsonyán

 

 
Alatta pedig ez a versezet feketéllt: 
 

Bárha kötél leng koponyád felett, 

s vigyora borzaszt rémes bakónak, 

azért, cimbora, el sose feledd: 

nincs párja, hej, a halálhajónak!

 

 

 

 

 
Harold Morgan kétszer is végigolvasta a testamentumot, majd hosszan bámult maga elé: a dédnagybátyja jellemén töprengett. Végrendeletének tanúsága szerint Allan bácsi korántsem volt bárdolatlan, mint azt egy flibusztírről gondolni szokták a nyárspolgárok. Öregkorára választékos stílust és tűrhető helyesírást sajátított el, ami arra engedett következtetni, hogy becsülte a könyveket, s ha módjában állt, forgatta is őket. Vajon miféle féktelenség bírhatta rá ezt az embert, hogy kalózkodásra adja a fejét?
 

jollyroger.jpeg

 
Ám Harold bölcselkedő természetét egyéb hajlamok ellensúlyozták: a pénzéhség, nagyravágyás és lobbanékonyság. Most is, miután abbahagyta a dédnagybátyjáról való tűnődést, nyomban saját (homokra épített) tervei kezdték foglalkoztatni, s szétsimította térdén a testamentumhoz rögtönzött térképet.
A vázlatféleség (melynek csak két szélét rágták meg az egerek) egy sarló alakú szigetet ábrázolt. A sziget partvonalába több öböl is horpadt, a szárazföld belsejében pedig különböző magaslatok emelkedtek, amelyeket Allan bácsi gondosan bejelölt, s szálkás betűivel mindegyik mellé odaírta: hegy. Harold a lépték alapján úgy vélte, hogy a háromból csupán egy lehet igazi hegy, a másik kettő legföljebb jókora domb.
Tovább szimatolva látta, hogy a szigetet (mely egy lagúnát ölel körül) sűrű növénytakaró borítja; Allan bácsi ferde vonalkákkal jelezte a vegetáció helyét, s melléje körmölte: erdő. A térképen patak, tó, sőt két folyó is szerepelt. A patak egy szigetecskén kanyargott, amely a lagúnában feküdt – nagysága hozzávetőleg a másik földdarab egytizedének felelt meg –, s amelynek közepén újabb hegy terpeszkedett.
A kék karika és a piros kereszt a fő szigeten volt feltüntetve; a karika történetesen az egyik folyó partján, mely deltatorkolattal ömlött a lagúnába. „Itt a vadak faluja... Remek!” – állapította meg kipirulva Harold, s a keresztre pillantott; ezt Allan bácsi a tó déli szegélyére biggyesztette.
Harold Morgan alig néhány percet töltött a térkép tanulmányozásával, majd elégedett képet vágva dőlt hátra a karosszékben. Rövid fontolgatás után határozott. Előbb azonban a mennyezetig érő könyvespolcról leemelt egy vaskos atlaszt Defoe[7] ronggyá olvasott Robinsonja, valamint A vihar mellől (Shakespeare[8] drámáját kétségkívül kevesebb buzgalommal forgatta). Annál az oldalnál nyitotta ki, melyen dédnagybátyja szigeteinek kellett volna lenniük, de a megadott koordinátákon még egy sziklazátony sem árválkodott.
– Minden egybevág – suttogta erre sajátos észjárással.


 


[1] A búrok túlnyomórészt holland bevándorlók leszármazottaiból kialakult nép Dél-Afrikában. Nyelvük az afrikaans. Az angol–búr ellentét később több háborúhoz is vezetett a történelem során.
[2] Nagy vándorlás. (afrikaans) – Így nevezték el az 1830-as években kezdődött búr kirajzást az angol birtokká vált Fokföldről.
[3] Hírlapok. (angol)
[4] Folyóiratok. (angol)
[5] A hagyományos kalózlobogó gúnyneve.
[6] A brit zászló közszájon forgó elnevezése.
[7] Daniel Defoe (1660–1731): angol regényíró, a robinzonád műfajának megteremtője.
8] William Shakespeare (1564–1616): angol költő és drámaíró, a világirodalom egyik óriása.