Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.16

A flibusztírek kincse - 1. rész / III. Háborgó hullámok

 

 
 
III. fejezet
 
Háborgó hullámok
 
 
A mennydörgés lassú elhalása után a szél fölélénkült, s ijesztő szilajsággal rontott a ponyváknak. A levegő hirtelen lehűlt: a tengerészek sietve felöltötték köpönyegüket, és szorosan fejükbe húzták gyűrött viharsapkájukat.
Stevens kapitány utasítására rövidesen bevonták a kipúposodó vitorlák jó részét, s csak a legszükségesebbeket hagyták az árbocokon: a hajó sebessége szemlátomást csökkent.
Másodszor is fölmorajlott az ég, miközben a szél tovább erősödött, s végigszántotta, majd fölkorbácsolta az óceánt. A hullámok mind magasabbak és hegyesebbek lettek, s kegyetlenül megcsapkodták a Darling bordázatát. Fönn az árbocok ormán lidérctüzek gyúltak; úgy égtek, mint holmi túlvilági lámpások; nem csoda, hogy a matrózok babonás rémülettel bámulták őket.
Mint viharos időben szinte mindig, Stevens most is benyúlt uniformisának felső zsebébe, amelynek mélyén a halott menyasszonyát ábrázoló utolsó dagerrotípiát[1] őrizte. (A kép a lány huszadik születésnapján készült.) Nem vette azonban elő, csak megérintette, s ezt suttogta:
– Emily... hol vagy?
Válasz helyett óriási dörej hallatszott; egyetlen pillanatra úgy rémlett, hogy az égzengés betölti az egész világmindenséget.
A hullámok még meredekebbek lettek, kíméletlenül dobálták a hajót, ám a matrózok minden mozdíthatót rögzítettek, ami csak a kezük ügyébe akadt, s mihelyt kitört a förgeteg, derekuk köré is biztosítókötelet hurkoltak.
 

viharostenger3.jpg

 
Olykor-olykor villámok cikáztak keresztül az égen, megmutatva, hogy a nemrég békés óceán képe – szinte egyik pillanatról a másikra – milyen drámaian megváltozott. „Add, Uram, hogy ép bőrrel kerüljünk ki innét!” – fohászkodott Ballantyne, aki élete során most nézett szembe először nyílt tengeri viharral.
Hovatovább egymást érték a mennydörgések. A szél üvöltve nyargalt a víz felett, cibálta a Darling köteleit – melyek folyondárként röpködtek ide-oda –, s egy szerencsétlen pillanatban kettéhasította a hajó alsó keresztderék-vitorláját is.
– Sérült ponyvát bevonni! – kiáltotta Stevens, lerázva fájó emlékeit.
– ...bevonni! – szajkózta Cooper a főfedélzeten.
– Igenis! – süvítette tüstént Snowe, majd a közelében csimpaszkodó Brettonra rivallt: – Árbocra föl! Szedd a lábad, nyavalyás!
– Istenverte idő! – szitkozódott Bretton.
– Pokolba veled! A kezed járjon, ne a szád!
Néhány perccel később csak az elő-, nagy- és farvitorla, a belső orrvitorla, valamint három tarcsvitorla maradt kifeszítve. A hajótest azonban egyre őrültebb táncba kezdett. Miközben a matrózok a ponyvákat göngyölítették fel, a vitorlarudak faágakként hajladoztak alattuk, a párkányzat fölött pedig vízfüggönyök csaptak át, s a hideg permet esőként záporozott a fedélzetre.
– ...Szivattyúkat munkába állítani! – harsogta tovább a kapitány parancsát Cooper.
Végezetül Snowe hatalmasat ordított:
– Nyolc ember a szivattyúkhoz! Gyerünk, gyerünk! Fürgébben, ha mondom, a hétszentségit neki!
Nyolc matróz a már korábban készenlétbe helyezett szivattyúkhoz botladozott.
– Marokra! – bömbölte túl Snowe a vihart.
De a szivattyúzás csak ideig-óráig segített rajtuk, annál is inkább, mivel az egyik szerkezet hamarosan csütörtököt mondott, s az ítéletidőben képtelenek voltak megjavítani.
 
*
 
Bár szokatlanul későn eredt meg az eső – több mint két órával a vihar kitörése után –, annál hevesebb zápor kerekedett.
Snowe új tengerészeket rendelt a szivattyúkhoz. Valamennyien erejüket megfeszítve dolgoztak. Egyidejűleg az eső- és tengervíz patakokban hömpölygött a fedélzeten, nekiugrott az útjába akadó tárgyaknak, s a Darling vad dülöngélésével párhuzamosan rohant egyik irányból a másikba. Órákba telt, míg sikerült valamelyest úrrá lenni a helyzeten. Akkorra már alábbhagyott az özönvízszerű felhőszakadás is...
Éjfélre járt, mikor a zöldfülű Ballantyne-nal hajmeresztő dolog történt; a kapitányon kívül egyedül ő tartózkodott a hídon. Stevens már hosszú percek óta nem nézett rá. Ilyenformán azt sem láthatta, hogy Ballantyne a derekára csavart kötél másik végét szabálytalanul csomózta a palánkhoz, s a bog lassan kezd kibomlani. Ahogy múlt az idő, már egy kisebb rántás is elegendő lett volna. Hamarosan pedig minden addigit felülmúló hullámhegy tornyosult a farkosár fölé, s a következő szempillantásban szökőárként söpört végig a hajón.
– Megkapaszkodni!… – figyelmeztetett valaki a sötétből, de kiáltása alig hallatszott az orkán tombolásában.
 

hajoviharban.jpg

 
Ballantyne a hirtelen lökéstől elveszítette egyensúlyát. Megadóan várta, hogy a biztosítókötél ránduljon egyet a derekán, ám hitetlenkedve kellett tapasztalnia, hogy a hullám tollpihe módjára átemeli a híd korlátja fölött. Gyomrát görcsbe rántotta a félelem, s vaktában kapálódzott. Baljába bele is akadt a kötélzet egyik darabja, melyet sikerült megragadnia, majd jobb kezével is a fonatba csimpaszkodott, de nemsokára úgy érezte, hogy képtelen tovább tartani magát.
Ekkor az ár fojtogatása csodálatos módon megszűnt.
„Élek” – gondolta, azután éles fájdalom hasított a jobb vállába. Egész teste sajgott, s úgy rázta a hideg, hogy összekoccantak a fogai, a fájdalom pedig beleszúrt a nyakszirtjébe is.
Amennyire meg tudta állapítani, valahol a Darling orrában lehetett. A legközelebbi, veszettül himbálódzó hajólámpa fényénél látta, hogy alkalmasint az előtörzs-tarcskötélben sikerült megkapaszkodnia, melyet továbbra is két marokkal szorongatott.
Ebben a pillanatban emberi hangokat hallott közeledni, s előbb Jackson, majd Spencer matróz szó szerint viharvert arca hajolt fölé…
 
*
 
A két tengerész ráfektette Ballantyne a kabinjában lévő ágyra. A fiatalember felnyögött, mikor válla a derékaljhoz nyomódott, s érezte, hogy szeme könnybe lábad; rettenetesen szégyellte magát.
– Szólok Mr. Kingstonnak – mondta sietve Jackson. – Ő majd segíteni fog. Spencer addig itt marad.
A matróz kilépett a kabinfolyosóra, s kisvártatva bezörgetett a másodtiszthez.
– Ki az? – hallatszott odabentről.
– Phytias Jackson.
– Nos?
– Arra kérem a másodtiszt urat – körülményeskedett Jackson –, hogy legyen szíves velem jönni Mr. Ballantyne-hoz, mert megsérült!
A kajütajtó kicsapódott.
– Súlyos az állapota? – kérdezte Kingston, aki a csillapuló zápor láttán vonult vissza a fedélzetről.
– Tán csak eltört valamije.
– Hol van most?
– A szállásán.
Hosszú léptekkel indultak el. A folyosó hintázása miatt kifordított tenyérrel a falhoz kellett támaszkodniuk, nehogy orra bukjanak.
Így értek Ballantyne kabinja elé, ahol Kingston rögtön megragadta a kilincset, de aztán mást gondolt, s Jacksonra nézett.
– Hívja ide Miss Evanst is! Ha nem csalódom, a kisasszony szerzett némi tapasztalatot az apácák ispotályában... No, szedje a lábát!
A matróz sarkon fordult, s már el is tűnt a folyosó mélyén, amikor Kingston belépett pórul járt tiszttársához.
Ballantyne kimerülten feküdt az ágyon, lányos képe holtsápadt volt. Féloldalt tőle annak a biztosítókötélnek a maradványai kuszálódtak, melyet Damon Spencer vágott le késével a derekáról.
How do you do,[2] Jim? – köszönt Kingston.
Nemsokára Spencer engedelmet kért a távozásra, majd kiimbolygott a helyiségből.
Ballantyne úgy kókadozott a fekhelyén, mint akit főbe kólintott a vitorlarúd, csak szeme volt eleven a fájdalomtól; Kingston villámgyorsan leült mellé az ágyra, mert a padló szakadatlanul ingott alattuk.
– Hol érez fájdalmat, James?
A válasz után közelebb hajolt, s fürge, erős ujjaival tapogatni kezdte Ballantyne vállát.[3]
E pillanatban kopogtattak.
– Tessék! – mondta szórakozottan a másodtiszt.
Az ajtó kinyílt, és egy húsz év körüli lány lépett a helyiségbe: inkább walesi, semmint angol szépség. Arca keskeny volt, de vonzó; nagy kék szeme megcsillant a kabinlámpa fényében; dereka feltűnően karcsú volt, s amikor közelebb ment, elragadó kecsességgel mozgott. Testhezálló szürke úti kosztümöt viselt, melyen látszott, hogy csak nemrég öltötte magára. Miután megállt, támasztékot keresve Ballantyne ágyába kapaszkodott.
– Üdvözlöm, Evans kisasszony! – fogadta Mrs. Hoggarty társalkodónőjét Kingston, s bocsánatkérő arckifejezéssel nézett rá. – Sajnálom, hogy ilyenkor kellett háborgatnom.
– Ne mentegetőzzék, uram! – felelte a lány a romantikus hősnők modorában, akikről kedvenc regényeiben olvasott. – Szívesen segítek, ha módomban áll. Rendelkezzék velem!
– Mr. Ballantyne-t baleset érte. Amennyire meg tudtam állapítani, a kulcscsontja tört el. Talán néhány bordája is... Nos, arra szeretném kérni, kisasszony, vegye gondjaiba a tiszt urat! Nekem most a fedélzeten van dolgom.
– Rám bízhatja Mr. Ballantyne-t, uram. A zárdában, ahol nevelkedtem, volt alkalmam belekóstolni a betegápolásba. Minden tőlem telhetőt el fogok követni.
Kingston elégedetten biccentett, és távozott.
Miután magukra maradtak, a lány kedves mosollyal a harmadik tiszt felé fordult, akinek máris úgy rémlett, hogy sokkalta jobban érzi magát.
 
*
 
Hajnali egy óra tájt William Makepeace Hoggarty elhagyta szűk kajütjét. A vesztét okozó hullám épp abban a pillanatban ágaskodott föl a Darling tatja mögött, mikor a szabadba lépett; hatalmasabb volt még annál is, amelyik Ballantyne-t sodorta le a hídról.
A hullám a hajóra omlott, s irtóztató erővel söpört végig a fedélzeten. Hoggarty alig néhány yardra[4] Jeremiah Smith matróztól zuhant a kavargó tengerbe.
 

viharostenger5.jpg

 
– Ember a vízben! – kiáltotta teli torokkal Smith, de hangját elnyelte a megújuló zivatar.
…Valamivel hajnali egy után Kingston tántorgott föl a Darling hídjára. Szélsebesen derekára hurkolt egy kötelet, majd Stevens kapitányra nézett, ám az szemlátomást ügyet sem vetett rá.[5]
Most, hogy Ballantyne-t biztonságban tudta, Stevens gondolatai visszakanyarodtak menyasszonya emlékéhez. A lány halálának éjjelén ugyanilyen veszett förgeteg tombolt Sydneyben – azóta valahányszor viharba került, fel-felrémlett előtte Emily cserepes ajka és a család orvosának lesütött szeme…
 
*
 
Fél három tájban kidőlt az előárboc is.
Mivel a koromsötét éjszakában a hajólámpások alig pislákoltak, csak annyit lehetett látni, hogy egy hórihorgas, fekete árny zuhan a mélybe. Az előfedélzeten lévő matrózok szekercéket ragadtak, s az árbocnál termettek, mely közben a Darling oldalát verdeste, kitörve a mellvéd egy részét is. A szekercecsapások jóvoltából egymás után pattantak szét a csarnakok és más feszítőkötelek; néhány perc múlva az árboc sudarát a háborgó óceán nyelte el…
Kingston utóbb lement, hogy ellenőrizze Ballantyne állapotát; a kabinfolyosón már bokáig kellett gázolnia a beszivárgó vízben.
A hajó hintázása miatt Ballantyne tíz körömmel a fekhelye peremébe kapaszkodott, nehogy lepottyanjon a padlóra, s még jobban összetörje magát. Miss Evans időről időre megitatta egy kevés groggal[6] (a java kárba veszett), vagy letörölte homlokáról a kiütköző verítéket, szórakoztatásul pedig Pál apostol[7] leveleiből olvasott föl neki, bár néha úgy ugrált kezében a Biblia, hogy inkább emlékezetből mondta a nevezetes sorokat.
Amikor a másodtiszt betoppant, várakozó pillantást vetettek rá.
– Mi folyik odakinn?
– Csillapodik a vihar – füllentette Kingston. – Azt hiszem, Noé[8] bajosabban boldogulhatott nálunk.
Feleletül a mélyen vallásos Miss Charlotte Evans némán keresztet vetett.
Az ítéletidő ekkor érte el tetőpontját, ám az orkán még órák hosszat tombolt, változatlan hevességgel, ahogyan csak a Déli-tenger vizein tud tombolni, Tahititól keletre...


 


[1] A dagerrotípia a mai fénykép őse. Feltalálója Louis Daguerre (1789–1851) francia festő volt.
[2] Hogy vagy? (angol) – Köszönésként használt kifejezés.
[3] Michael Kingston valaha orvosi tanulmányokat folytatott Londonban, és a sebészi pályát hagyta oda a tengerészet kedvéért. (A szerző jegyzete.)
[4] A regényben előforduló mértékegységek jegyzékét lásd a Függelékben.
[5] Ahogyan már szó esett róla, mind a hadi- mind a kereskedelmi hajókon a parancsnok élet és halál ura volt. Az ő jóváhagyásával nagyrészt a tisztek végezték az őrség beosztását, a büntetések kiszabását, továbbá az élelemkészlet adagolását. (Kabinjaik a tatfedélzeten kaptak helyet, ahonnan a kormányállást ugyanúgy szemmel tarthatták, mint a legénységet.) Ennek az elkülönülő „vezérkarnak” az utasításait az altisztek közvetítették az egyszerű tengerészek felé. Közülük a fedélzetmesternek gyűlöletes híre volt: ő korbácsolta meg a vétkes matrózokat. Nagyobb vízkiszorítású hajókon csónakmestert is alkalmaztak, aki éppolyan közutálatnak örvendett… Sok tengerészt egyébként – különösen az angol fregattok esetében – erőszakkal fogdostak össze, míg az önkéntesek nemegyszer a tömlöc vagy a fegyenctelep elől menekültek. Efféle társaság önszántából aligha merészelt volna lázadásba kezdeni a világtengereken, ahol az Admiralitás megbízásából keresztül-kasul cirkáltak a Királyi Flotta hadihajói. A Bounty híres-hírhedt esete a kivételek közé tartozik. (A szerző jegyzete.)
[6] Forró vízzel kevert cukrozott rummal.
[7] Szent Pál (10 körül–67): keresztény vértanú. Jézus követőinek üldözőjéből lett az új vallás legsikeresebb terjesztője (pálfordulás). Az Újszövetségben 13 levele található.
[8] Az özönvízről szóló ószövetségi történet főalakja.