Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.16

A flibusztírek kincse - 1. rész / II. A vérmes látogató

 


 
II. fejezet
 
A vérmes látogató
 
 
Ugyanaznap egy Cape Town-i[1] hospital[2] folyosóján huszonöt év körüli fiatalember várakozott. Néhány percig nyugtalanul üldögélt a fal mellett húzódó hosszú fapadon, azután fölpattant, s föl-alá kezdett járkálni.
Telepesek utóda volt: magas, inas és szikár. Miközben a visszhangzó kőkockákon jött-ment, csontos arcán meg-megrándultak az izmok, az erek pedig lüktetve kidagadtak a halántékán.
Az egyik orvos, látva a fiatalember felindultságát, odalépett hozzá, s megszólította:
– Mire vár, uram?
– Hogy Marlowe doktor visszajöjjön. Azt mondta, bemehetek a nagybátyámhoz, ha jobban lesz.
– Mi a neve a nagybátyjának?
– Edgar Henry Morgan. Itt fekszik. – A látogató a legközelebbi betegszoba fehér ajtajára mutatott. – Életbevágó, hogy beszélhessek vele.
– Értem... Marlowe doktor már hazament, így velem kell beérnie. A nevem Jonson. Megnézem, mit tehetek önért.
A fiatalember a folyosón maradt, ám mialatt várt, türelmetlensége nőttön-nőtt, s keskeny, vértelen ajka időnként megvonaglott.
A Jonson nevű orvos nemsokára visszatért, és aggodalmas hangon azt mondta:
– Sajnos a nagybátyja súlyos állapotban van.
– Bemehetek hozzá?
– Igen, de csak a nővér jelenlétében beszélhetnek. És nem maradhat tovább néhány percnél.
A különös látogató mély lélegzetet vett, majd belépett a betegszobába. A helyiség árnyékos volt, és gyógyszerszagú; két széles vaságy állt benne, de csupán az egyikben feküdt valaki; a másikra még ágyneműt sem húztak.
Az ablak közelében húszévesforma, félvér ápolónő ült (az apácaruhához hasonló öltözékben), s lehunyt szemmel egy dalt dúdolt. Mikor nyílt az ajtó, elhallgatott, fölegyenesedett, és udvariasan köszönt.
A belépő rá sem hederített; odasietett a nagybátyjához, s halkan megszólította:
– Edgar bácsi!
 

oreg.jpeg

 
Az ágyban fekvő ijesztően sápadt, barázdált arcú öregember lassan megmozdította fejét a gyűrött párnán.
– Harold – suttogta erőtlenül. – Hát itt vagy, te istenverése.
Harold Morgan lehajolt, és tenyerébe fogta a beteg ráncos kezét, mely egy összeaszott gyümölcsre emlékeztetett.
– Fontos dologról kell beszélnünk – folytatta az öregember zihálva. – Hisz tudod... a térkép...
– Várj egy percig, Edgar bácsi!... Kérem, nővér, menjen ki! Szeretnék kettesben maradni a nagybátyámmal.
– Nem tehetem, uram – felelte a mulatt[3] lány szelíden. – Szigorúan meghagyták, hogy...
– A kirelejzumát![4] Takarodj ki, te fekete némber, vagy megkeserülöd!
Rettenetes csönd támadt – moszkitó dongott valahol –, majd a nővér kiszaladt, Harold pedig ismét az ágy felé fordult, miközben igyekezett úrrá lenni állkapcsa rángatózásán.
– Nekem már nincs sok hátra, fiam – suttogta kis idő múlva Edgar bácsi, aki ügyet sem vetett az előbbi perpatvarra. – Bármit is mondjanak a doktorok, az ilyesmit megérzi az ember. – Fullasztó köhögés tört rá, alig bírta abbahagyni. – Terólad kell most beszélnünk. A jövődről. – Elmerengett, majd így folytatta: – Mielőtt apád meghalt, megesketett a feszületre, hogy mindent elmondok a dédnagybátyád végrendeletéről... Bevallom, Harold, én az egész históriából egy szót se hiszek. A dédnagybátyádról, Isten nyugosztalja, az a hír járta, hogy hétpróbás hazudozó is volt, de ezt most hagyjuk. – Újabb köhögési roham rázta meg. – Adj vizet!... És fogadd meg a tanácsomat!
Harold, aki eddig lélegzet-visszafojtva leste a beteg kicserepesedett, szavakat formáló ajkát, most szélsebesen vizet töltött az ágy mellett álló bádogkancsóból egy kétes tisztaságú pohárba. Edgar bácsi nagy kortyokban ivott.
– Mielőtt valami bolondságot követnél el – hangzott a folytatás –, jól fontold meg, mibe vágsz bele. Bár ahogy téged ismerlek, hat ökörrel se lehet majd visszatartani. Ugyanolyan megátalkodott vagy, amilyen szegény apád volt. Az ő felelőtlensége vitte sírba anyádat is. Ne szakíts félbe!... Nos, a dédnagybátyádról, Allan Morganról eddig vajmi keveset hallhattál. Ideje megtudnod, hogy ő volt családunk szégyenfoltja, a fekete bárány vagy nevezd, aminek akarod. Ahogy mesélték, fiatalabb éveiben a legutolsó korhelynek számított egész Liverpoolban. Senki se lepődött meg, amikor az a hír érkezett róla, hogy kalóznak állt…
 

kalozok-3.jpg

 
Harold újra megitatta nagybátyját, és sürgető tekintetet vetett rá; érezte, hogy átforrósodik a homloka, bár időnként hűs légáramlat járta át a helyiséget.
– Amikor kivándoroltunk Angliából, azt hittük, már soha többé nem hallunk felőle – folytatta a beteg. – Hogy örökre megszabadulunk attól a szégyenbélyegtől, amit ő sütött ránk.
– A térképről beszélj, Edgar bácsi! Hol van?
– Ne türelmetlenkedj, Harold! – mordult föl a vénember. – Ott hagytam abba, hogy Fokföldön telepedtünk le. Akkoriban apád meg én még kölykök voltunk. Az egyik nap... már nem emlékszem pontosan, mikor... egy idegen állított be a farmra. Öreg ember volt, és lerítt róla, hogy a végét járja. Doktort akartunk hívni hozzá; nem hagyta. Azt mondta, hogy rajta már a Jóisten sem segít. Mi folyvást kérdezgettük: ki fia-borja, és mit keres ezen a vidéken. Először nem akarta elárulni, de addig faggattuk, míg kibökte, hogy ő Allan Morgan. Nagyon megváltozott... Máig sem tudom, hogyan akadt ránk.
– És mi lett vele később?
– Néhány nap múlva meghalt. De utolsó este átadta a végrendeletét. Egy térképféle is tartozott hozzá. Azt mondta, mesés vagyon birtokosaivá tesz bennünket... a rokonait. Ám nagyapád egyetlen szavát se hitte. Mert persze nekünk kellett volna fölkutatni az örökséget. Valahol a föld túlsó felén... A rongyos kalóz nem hozott magával egy megveszekedett guinea-t[5] se! Így aztán... – Szárnyaszegett legyintés. – A halála utáni éjszakán... emlékszem, nagy szél fújt... a semmirekellőt titokban temettük el. Nem jelentettük a dolgot a hatóságnak. Féltünk, hogy bajt hozna a fejünkre... Hamarosan eladtuk a farmot is.
– Mi volt abban a végrendeletben?! És hol találom, az ég szerelmére?!
– Hol? Hát a padláson... egy utazókosárban.
A fiatal Morgan vasmarokkal ragadta meg lankadó nagybátyja vállát.
– Egy kosárban, bácsikám?
– Hitvány holmi. Födele sincs már.
– A térkép?!
– Az is benne van. Ugyanott, ahol a végrendelet... De most hagyj magamra! Nagyon fáradt vagyok.
– Jól van, Edgar bácsi... aludj csak.
Odakinn lassan besötétedett.
– Mondd, miért dugtál kórházba, te istenverése? – szólalt meg azonban alvás helyett a beteg. – Ugye, a házra fáj a fogad?
– Miket beszélsz, bácsikám? – rökönyödött meg Harold a váratlan szemrehányástól. – Hidd el, csak a javadat akarom!
Ám mielőtt vitává fajulhatott volna a szóváltás, a vénember elaludt vagy elájult, s reszelős hortyogása megtöltötte a betegszobát.
Unokaöccse már ott sem volt.


 


[1] Fokvárosi. – Cape Towne a dél-afrikai Jóreménység foka mellett épült, holland alapítású város.
[2] Kórház, ispotály. (angol)
[3] Fehér és néger szülőktől származó.
[4] A görög kyrie eleison (Uram, irgalmazz!) kifejezésből származó szitokszó.
[5] Régi angol aranypénz.