Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.04.16

A flibusztírek kincse - 1. rész / I. Jelek a mennybolton

 

 
 
ELSŐ RÉSZ
 


 
I. fejezet
 
Jelek a mennybolton

 

 

 

 
 
Cain Bretton hallotta a fedélzetmester recsegő lépteit, de nem fordult hátra; úgy tett, mintha a delfinek vonulását bámulná, és megfeledkeznék az egész világról. Izmai azonban keményre feszültek, s minden idegszálával figyelt. Érezte, hogy az erőszakos, vörös képű Snowe – tőrőlmetszett rabszolgahajcsár – nem fog elmenni mögötte anélkül, hogy bele ne kössön.
Ujjai görcsösen markolták a mellvéd peremét. Hallotta a zihálást is (félig-meddig hörgés volt), aminek kíséretében a kövér, iszákos Snowe a levegőt szedte, s megborzongott. Szűkölő félelmet és vad haragot érzett egyszerre, valahányszor a fedélzetmester a közelébe került; ő volt az, aki megkeserítette az életét, akitől leginkább irtózott a Darlingon, s akit már hetek óta a pokolba kívánt.
Az ütés balról érte, a nyakszirtjét találta el. Jókora csattanás hallatszott, s a vékonydongájú Bretton úgy terült el a párkányzat mellett, mint egy rongybábu.
– Istenverte, nyomorult fickó! – bődült el Snowe a magasban. – Itt lopod a napot, ahelyett, hogy a dolgod tennéd?! Te... te nyavalyás senkiházi!
– Hisz nem vagyok szolgálatban – nyögte Bretton, mialatt orrából vér szivárgott szőrös álla felé; hitványabbnak érezte magát a hajófenék patkányainál is.
– Akkor kotródj le az egérlyukadba, ahonnan előmásztál! Elém ne kerülj váltásig, te féreg! Naaa!... Hordd el magad!
Bretton a mellvédbe kapaszkodva üggyel-bajjal föltápászkodott, s elindult a matrózszállás sötét lejárata felé. A fedélzetmester búcsúzóul még lökött rajta egyet, majd sarkon fordult, s istenkáromlások közepette elment. Miközben a megaláztatástól fortyogva botorkált előre, Bretton arra gondolt, hogy bepanaszolja Snowe-t valamelyik tisztnél – végül letett szándékáról. Ugyan melyik keményszívű, piperkőc tiszt törődnék egy matróz nyomorúságával?
– De ennek még nincs vége, Snowe – morogta, s kötéltől fölsebzett keze ökölbe szorult. – Egyszer mindenért megfizetsz, te szuka kölyke... Mindenért... – Megtorpant, s gyűlölködve meredt maga elé: elképzelte, amint kurta pengéjű kését Snowe torkának szegezi.
Ekkor a tat felől ismerős lépteket hallott közeledni.
„Stevens lesz az” – gondolta, s továbbsurrant.
 
*
 
Robert Louis Stevens kapitány a meg-megroppanó falépcsőkön fölballagott a tatfedélzetre.
 

klipper1.jpg

 
Hirtelen zajt hallott, a magasba pillantott, majd hosszan nézte a vitorlarudak között kiöblösödő vásznakat: egyszerre csak roppant, fényes tömeggé olvadtak össze, s úgy rémlett, hogy e tünemény földöntúli erővel röpíti magával a hajót... Különös elragadtatottságából az egyik kötélcsiga koppanása verte föl. Hátrasétált, s a korlátnak támaszkodva jó darabig a habzó nyomdokvizet figyelte, mialatt mélyeket szippantott a sós levegőből. (A tüdő fűszere ez, fiam!, mondogatta neki az apja nemegyszer a sydneyi rakparton, amikor még csupasz állú kölyök volt.)
Mindeddig elégedett lehetett az időjárással: se komoly vihar, se számottevő szélcsend nem gátolta útjukat. A körülmények remekül alakultak, talán túlságosan is, és bár nem volt babonás, olykor az motoszkált a fejében, hogy szerencséjüknek eljön még a böjtje.
Noha most is gyanakodva kémlelt körül, a mennybolt nagy része tisztán, felhőtlenül kéklett, csak keleten látszott egy-két gyülekező árny. Vakítóan tűzött a nap. Az árnyak nem nyugtalanították; máskor is megesett már, hogy viharfelhők szegélyét látták, ám azok többé-kevésbé szertefoszlottak, mielőtt elérhették volna őket...
Mikor később hátratett kézzel végigrótta a hajót, ellépkedett néhány matróz mellett: sovány, cserzett bőrű, kiálló pofacsontú emberek voltak, agyondolgozott testükön lötyögött a ruha. Tisztelettudó hangon köszöntötték, de róka módra kerülték a tekintetét. Inkább az ösztövér nyelű keféket bámulták, melyekkel Snowe jóvoltából – bár alig reggeledett ki – aznap már másodszor sikálták föl az előfedélzetet.
Robert Stevens mellesleg nem volt rossz parancsnok. Egyik-másik embere még kedvelte is, hisz mindannyian szolgáltak már olyan veszett hírű kapitány alatt, akit örömmel nyúztak volna meg elevenen, ha tehetik. Ám a szemlesütés továbbra is megmaradt, mint valami, amiről úgy tűnt, örök és változhatatlan.
 
*
 
Stevens a homorú hajóorrban a bordázathoz vágódó hullámok fecsegését hallgatta; kelta eredetre valló vörös haja, ahogy most ráesett a fény, izzó parázshoz hasonlított. Bőre szokatlanul fehér volt, akár egy missnek,[1] szünös-szüntelen óvnia kellett, nehogy megpörkölje a nap. Az orra tövében több szeplő is virított, ami furcsa módon megnyerőbbé tette: valami csibészes kifejezést kölcsönzött keskeny, éles metszésű arcának, mely egyébként túlságosan komor és barátságtalan lett volna.
Harmincöt éves volt. Szinte gyerekkorától kezdve a tengert járta, előbb apja vitorlásán, majd – miután családja tönkrement – idegen kalmárok hajóin. A tisztképző iskolát is jó eredménnyel végezte, de rátermettsége istenigazából a gyakorlatban mutatkozott meg; még harmincesztendős sem volt, mikor egy szkúner[2] kapitányi tisztét bízták rá. Sikeresen túljutott az első nagy erőpróbán, s attól fogva egymás után parancsnokolt különböző vitorlás hajókon – briggeken[3] és klippereken[4] is –, amelyek főleg a Csendes-óceán hullámait szelték. (Noha történetünk ideje már a füstokádó lapátkerekes gőzhajók virágkora volt, más szóval a vitorlások alkonya, ő ennek ellenére tiszta szívvel az utóbbiak mellett tette le a garast.)
Magánélete azonban balszerencsésen alakult. A lányt, akit szeretett, néhány héttel az eljegyzésük után tüdőbaj vitte sírba, s e tragédia rányomta bélyegét a fiatal shipmaster[5] kedélyére. Bármely hajón szolgált is később, mindenütt a megközelíthetetlenségig zárkózott maradt. Emiatt sokan gőgösnek, mások embergyűlölőnek tartották, holott csak keserű és boldogtalan volt. Érzelmei az évek során alig változtak: néha most is halott jegyeséről álmodott, s az éjszaka csöndjében rekedt, elkínzott hangon az Emily nevet suttogta...
 
*
 
A Darling az ausztráliai Sydneyből a dél-amerikai Valparaísóba tartott. Új hajó volt, csak nemrégen került ki az építődokkból. Mindez meg is látszott rajta: vitorlái nem szürkültek el, kötélzete sem foszladozott, sárgaréz alkatrészei fényesen ragyogtak, a fedélközi deszkák recsegéséből pedig értő fül kihallhatta, hogy a fa, amelyből készültek, fiatal és rugalmas.
 

klipper6.jpg

 
...Stevens kapitány a hajóorrból visszafelé indult, s csak a parancsnoki híd előtt állt meg. Odafönn Ballantyne, a harmadik tiszt teljesített szolgálatot, aki szerfölött zöldfülű volt még; alig fél éve fejezte be az akadémiát, és huszonkét esztendősnek mondta magát.
– Halló, Jim – intett Stevens. – Történt valami változás?
– Semmi, uram – felelte a fiatalember elpirulva.
Kerek képe jószerével kamasznak mutatta Ballantyne-t; rózsás bőre, nagy kék szeme és kurtára nyírt, hirtelenszőke haja volt; hangja halkan, bátortalanul csengett. A matrózok jó része meg is vetette félszegségéért, néhány vén csont azonban szerette, mert mindig udvariasan viselkedett velük. Tiszttársai is kedvelték, bár egyikük sem jósolt neki fényes jövőt a tengerészpályán.
– Elmehet pihenni, Jim!
– Köszönöm, uram – lehelte Ballantyne, ám mialatt igyekezett kikerülni a kapitányt, véletlenül meglökte a vállával. – Bocsánat, uram – suttogta elvörösödve, s megpróbált minél hamarabb kámforrá válni.
James Ballantyne nemcsak a „vezérkar”, de az egész személyzet legifjabb tagja volt, mert a Darling első útjára nem szerződtettek hajósinast. Ennek tudható be, hogy tiszttársai – sőt olykor a kapitány is – mellőzték vele szemben az illemet: egyszerűen Jimnek szólították, ha a bizalmas, bár kissé leereszkedő hangnak egyik matróz sem lehetett fültanúja.
Miután magára maradt, Stevens az égre pillantott, s úgy látta, hogy keleten megsűrűsödtek a felhők. Talán csak képzelődöm, gondolta. Hogy előkerítse messzelátóját, otthagyta a hidat, s a fedélközi lejárathoz indult, ám a nyílásból hirtelen egy testes ember bukkant elő, akibe így hajszál híján beleütközött.
A jövevény kifogástalanul szabott galambszürke öltönyt viselt, pepitakockás mellénnyel, hófehér inggel és ódivatú nyakravalóval; frissen kefélt cipője ragyogott a napfényben, akárcsak az a színezüst óralánc, mely az egyik mellényzsebéből csüngött alá.
– Üdvözlöm a fedélzeten, Mr. Hoggarty!
Good morning, captain![6] – hangzott viszonzásul. – Szép időnk van.
– Ahogy vesszük, Sir. Remélem, kellemesen telt az éjszakájuk.
– Nekem igen – válaszolta gondterhelten Hoggarty. – De a feleségemet még mindig kínozza a tengeribetegség. Az ördögbe is, nem sokat aludhatott szegény. Talán már megbánta, hogy engedett az unszolásomnak, és velem tartott.
– Sajnálom, uram – mondta Stevens rezzenéstelen arccal. – Segíthetek valamiben önnek vagy Mrs. Hoggartynak?
– Nem, captain, köszönöm. Végezze csak a dolgát, mintha én itt se lennék.
William Makepeace Hoggarty a Darling tulajdonosa és a hajdani fegyenctelep, Sydney egyik legtekintélyesebb hajózási vállalkozója volt. Idestova húsz esztendeje foglalkozott tengeri kereskedelemmel. Az utóbbi években kizárólag a Csendes-óceánon bonyolított le forgalmat; hajói Holland India, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Amerika és az Egyesült Államok között jártak, s nagyobbára gyapjút vagy fűszert szállítottak. A Darlingon kívül még három briggel és két szkúnerrel rendelkezett. Régi terve valósult meg, mikor vagyona lehetővé tette, hogy építtessen egy klippert, így nem csoda, hogy azt mindenáron el akarta kísérni első útjára. A feleségét azért hozta magával, mert szerette volna, ha az asszony végre kimozdul otthonról, és világot lát; álmában sem gondolta volna, hogy ennyire meggyötri majd a tengeribetegség.
 
*
 
Amikor visszatért a hídra, Stevens egy sárgaréz messzelátót szorongatott a kezében. Miután végigpásztázta a keleti égboltot, világossá vált előtte, hogy a szemhatár fölött valóban megszaporodtak a felhők. Összecsukta a messzelátót, s körültekintett; a kép békés volt, de idegszálait már megborzongatta a veszélyérzet; mérget vett volna rá, hogy forgószél közeledik, noha a tájfun Óceániának ezen a felén ritkaságszámba ment. Akár két-három óra múlva is nyakukba szakadhat a vész, súgta veleszületett tengerészösztöne, mely eddig sose hagyta cserben.
Azon töprengett, megemlítse-e aggodalmát a tulajdonosnak is; végül leballagott a vitorláktól beárnyékolt tatfedélzetre, ahol Hoggarty rostokolt. Közben félrefordította fejét, s a napfényben fürdő tengert nézte: néhány pillanatig úgy rémlett neki, mintha északon cetek hömpölyögtek volna.
 

napostenger.jpg

 
– Jó reggelt, kapitány úr!
Megtorpant, elkapta tekintetét a láthatárról, s a női hang felé fordult. Magas, valószínűtlenül karcsú asszony állt előtte, kontyba font aranyszőke hajjal; arca betegesen sápadt volt, de szép vonású, mint egy szoboré.
– Jó reggelt, Mrs. Hoggarty – mondta Stevens, s igyekezett leplezni afölötti csodálkozását, hogy az asszony fölmerészkedett a fedélzetre. – Jobban érzi magát?
– Ó, igen, monsieur[7] – felelte Mrs. Hoggarty, s zavartan elmosolyodott. – Bár az éjszakáim még nehezen telnek.
„Csinos” – gondolta Stevens közömbösen, majd így szólt: – Egy kis séta nyilván jót fog tenni.
– Remélem, nem zavarom majd a munkájában? – kérdezte Mrs. Hoggarty, de választ sem várva, rögtön folytatta: – Örülök, hogy láttam, kapitány úr. Au revoir![8]
Mrs. Hoggarty harminc-egynéhány éves lehetett. Szelíd, halk szavú, engedékeny teremtés volt, aki sokat gyöngélkedett, mégis – vagy talán épp ezért – megőrizte törékeny szépségét. Közel húsz esztendeje ment feleségül a nála tíz évvel idősebb William Hoggartyhoz; azóta meglehetősen zárkózott életet élt fáradhatatlan férje oldalán, s csak ritkán mozdult ki otthonából, egy fegyencekkel építtetett sydneyi villából. Ez a hajóút – a tengeribetegség és az utazással járó kényelmetlenség ellenére – nagy kalandot jelentett a mindennapjaiban, még akkor is, ha ő ilyen kalandra aligha vágyott.
Stevens szemhunyásnyi ideig a távolodó asszonyt figyelte, majd folytatta útját a farkosár felé.
– Vihar készülődik – mondta köntörfalazás nélkül Hoggartynak, amikor odaért.
Hoggarty arcán előbb csodálkozó kifejezés jelent meg, aztán félig-meddig kétkedő hangon megkérdezte:
– Bizonyos benne, captain? Vihar?
– Bárcsak tévednék, Sir.
– De hát mire alapozza?
– Keleten zivatarfelhők tűntek föl – magyarázta Stevens fahangon. – Mégpedig a javából. Innen nem látszanak tisztán, uram, de ha feljön a hídra, megmutatom őket.
Hoggarty rosszkedvűen indult el; útközben észrevette a főfedélzeten sétálgató feleségét, aki élvezettel tartotta arcát a nap felé.
– Anne! – kiáltotta, s megállt. – Mi keresnivalód van neked ott?
– Feljöttem... levegőzni... – mentegetőzött kínos zavarban az asszony. – Talán rosszul tettem?
– Dehogyis – tiltakozott Hoggarty, bár csöppet sem volt ínyére, hogy a felesége, akit ugyanúgy a tulajdonának tekintett, akárcsak fél tucat hajóját, egyedül sétálgat a matrózok szeme láttára. – Ezek szerint már jobban érzed magad, kedvesem?
– Igen, William.
– De hol van Miss Evans?
– Lenn maradt a kabinjában.
– Mehetünk, captain! – dörmögte erre a hajótulajdonos.
A hídon Stevens némán átnyújtotta távcsövét Hoggartynak, aki a lencsén át hosszasan vizsgálgatta a keleti égboltot; mikor leeresztette, arcára volt írva a látvány.
– Bízzunk benne, hogy nem lesz nagy a tánc – jegyezte meg szárazon.
– Isten kezében vagyunk – mondta kesernyésen Stevens, és Emilyre gondolt. A messzeségbe fúrta tekintetét, s olyan mozdulatlanul állt, mint egy szirtfok.
– Persze, persze – mormogta a hitetlen Hoggarty, visszaadva a távcsövet. – A vén tengeristenében... Nos, azt hiszem, okosabb lesz, ha Anne visszavonul a kabinjába. Nem szeretném, ha ezek az átkozott felhők megrémisztenék. Ameddig csak lehet, kímélnünk kell szegényt az izgalmaktól.
A tulajdonos lerobogott, s beszélt szaporán bólogató feleségével, aki – mint világéletében mindig – most is tüstént engedelmeskedett. Hoggarty újra fölszuszogott a hídra.
– Mit szándékozik tenni, captain?
Stevens szeplős ábrázata kifürkészhetetlen maradt.
– Alighanem bevonatom a csúcsvitorlákat…
– Csak? – faggatózott Hoggarty.
– Később harmadoltatni is fogok, Sir. És kurtíttatom a fővitorlák felületét – vetette oda a másik, mint aki már szerette volna befejezni a társalgást.
Minden hajón a parancsnok a teljhatalmú úr: Isten után az első. Más szóval olyan tekintély, akit a jelen lévő tulajdonos is csupán felvilágosításokkal láthat el. Így Hoggarty hamarosan magára hagyta a rátermettsége mellett különc szokásairól és magának való, sőt emberkerülő természetéről nevezetes Stevens kapitányt; dohogva visszatért kajütjébe.
Stevens nem maradt sokáig egyedül; két tengerésztiszt bukkant föl a fedélzeten – patyolat tiszta uniformisban –, s kisvártatva fölkapaszkodott a hídra is.
Egyikük Giles Cooper volt, a zömök, boltozatos homlokú első tiszt, aki közvetlenül a kapitány mellett állt meg, s harsányan üdvözölte – legalábbis hangjának éle ezúttal bántotta Stevens fülét. (Szíve szerint vissza se köszönt volna, de nem tehette: a hajón uralkodó íratlan törvények mindenkor – még süllyedés esetén is – megkövetelték a parancsnok és a „hadnagyok” érintkezésének merev formáit.[9])
Cooper jobbján Michael Kingston, a szikár, egyszersmind roppant gyakorlatias észjárású másodtiszt topogott, akinek sasorra és vékony szája közt két redő mélyedt az arcába.
 

klipper2.jpg

 
Stevens kurtán elmondta a tiszteknek is, mit tapasztalt, s messzelátóját kölcsönadva megmutatta a gyarapodó felhőket. Mikor befejezte, komor némaság támadt – egyik pillanatról a másikra nyomuk veszett a Darlingot kísérő delfineknek is –, ami óhatatlanul tovább növelte a feszültséget.
 
*
 
Ez a feszültség a nap folyamán eluralkodott az egész hajón. A szolgálattevő tengerészek rövidesen fölismerték a veszélyt, s ujjal mutogattak a láthatárra; váltáskor pedig már az is több volt az elégnél, ha a fejük fölé pillantottak. A vihar elodázhatatlanul közeledett; ólomszürkére sötétült az óceán; még döbbenetesebb volt az ég hol lassúbb, hol gyorsabb színeváltozása. Már nyugaton is esőfelhők foltozták a mennyboltot, míg keleten annál hatalmasabb tömbben gomolyogtak.
És a Darling nyílegyenesen e koromfekete fal felé rohant.
A déli gongütésre megtörtént minden előkészület, majd a várakozás hosszú órái következtek; ezalatt Abel Snowe szitkait is alig lehetett hallani. Csupán a logot[10] hajították át időnként a palánkon.
…Stevens kapitány lebotorkált félhomályos kabinjába: a szolgálatot Kingston vette át. Cooper továbbra is a fedélzeten maradt, s a hajóorrban állva összevont szemöldökkel fürkészte a felhőtornyokat. A nyomasztó árnyak hangtalanul ereszkedtek alá, miközben az utolsó napsugár is eltűnt az égboltról.
Stevens mindössze két órát tartózkodott odalenn; koporsó formájú ágyán elnyúlva próbált egy keveset aludni, de csak álmatlanul forgolódott; végül föladta a hasztalan küzdelmet.
Mint torokszorító jeladás, e pillanatban fölmorajlott az ég, s a különös, vészjósló hang átdübörgött a hajó felett...


 


[1] Kisasszonynak. (angol)
[2] Keskeny háromárbocos hajó.
[3] Keresztrudas kétárbocosokon.
[4] Gyorsjáratú négyárbocosokon.
[5] Hajóskapitány. (angol)
[6] Jó reggelt, kapitány! (angol)
[7] Uram. (francia)
[8] Viszontlátásra! (francia)
[9] E tekintetben a kereskedelmi hajók alig különböztek a fregattoktól és más hadihajóktól. (A kiadó jegyzete.)
[10] Ólmozott deszkalap, amely vízbe dobva egy helyben marad. A hozzáerősített zsinór letekeredését homokórával mérik, így állapítva meg a hajó sebességét. Mivel a zsinóron meghatározott távolságban csomók vannak, ezért az órákra átszámított sebességet is csomókban szokás megadni. (Részlet egy hajózási kézikönyvből.)