Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
 
 
FÓLIÁNS
 
 
1
 
Valami természetfölötti volt készülőben az istenség műhelyében, a felhők közt.
 
*
 
A nyakigláb suhanc − a nyár ellenére − otthon gubbasztott a pergő vakolatú szobában; orra előtt egy füzet hevert, s a gyermeteg kacskaringókkal és „arabeszkekkel” irgalmatlanul elcsúfított fizikakönyv. Bár homlokán meg-megcsillant a veríték, érteni vélte a száraz, tudálékos ízű mondatokat. Önérzetén láthatólag nem ejtett csorbát a bukás gyalázata.
Mindamellett magányos volt (anyja a közeli városban görnyedt sistergő kémcsövei, fortyogó lombikjai fölé); egyetlen valamirevaló teremtmény akadt még a házban, a kalitkája rácsát feszegető féllábú papagáj.
A nyitott ablakon túl feketerigók fütyörésztek a falu poros lombú fáin, míg az eresz alatt fecskék álmodtak afrikai szavannákról.
A fiú megszenvedett néhány képlettel, s a diófa asztal sarkára lökte a könyvet. Némán szitkozódott a pótvizsga miatt, majd dühösen hátradőlt; ekkor − jóformán egyik pillanatról a másikra − egy láthatatlan kéz furcsa gondolatokat hajigált szét a fejében... És mivel eszét a ringó csípőjű, de annál fennhéjázóbb lányokon kezdte járatni, magolás helyett kamaszos szenvedélyű mondatokat vésett a füzetbe.
Szélsebesen telt el a délután. Maradéktalanul boldog volt, szinte megemelkedett a könnyű levegőben, s mire elváltan élő, örökké rosszkedvű anyja hazavánszorgott a laboratóriumból, már a saját kútfőből merített „képletekkel” is több oldalt körmölt tele. Ceruzája kis híján csonkig kopott. Közben a féllábú papagáj hol veszettül rikácsolt, hol a csőrével tépdeste ritkás tollait (amióta csak az eszét tudta, a fiú szemében ez a madár volt minden hiány, kórság és rettenet borzongató megtestesítője).
 
*
 
Aztán csönd lett. A kertben irigy virágfejek lesték a pillangók kora esti lebegését. E pillanatban az egyik felhő hasadékából égi betűkkel írt fóliáns ereszkedett alá, majd szétnyílva fönnakadt egy vakondtúrás tetején; sokáig csak a szél lapozott benne...
(A szemközt lakó bolondos öreg, aki heteken át alig nyitotta szóra a száját, másnap a körzeti megbízottnak kibökte, hogy a vaskos könyv viharfelhőhöz hasonlított. Betűi esőcseppekként záporoztak a földre – fűzte hozzá szokatlan bőbeszédűséggel –, hogy ott újra szavakká, a szavak mondatokká, a mondatok pedig cáfolhatatlan igazságokká álljanak össze.)
 
*
 
Mielőtt vacsorához terítettek volna, a fiúnak látomása támadt. Álmában magára öltötte a burkot, melyben született; zárt ajtók és vastag falak mögé jutott be; farkasokkal játszott, anélkül hogy bántódása esett volna. Később aszályt idézett elő a földeken, elapasztotta a tehenek tejét, betegséget hozott a népre, s betetőzve rontásait, megbabonázott egy könnyűvérű teremtést. Még később látta magát kutyává, macskává, sőt hollóvá változni, látta, amint hármat bukfencezve visszanyeri emberi formáját, s azt is, hogy lelke büszkén elhagyja a testét, majd seprűnyélre kap. Végül a világ peremén kötött ki, egy fátlan, füvetlen síkságon, ahol a hasonszőrűekkel kellett birokra kelnie.
 

boszorkanymester.jpeg

 
A látomás után megrázkódott, mindent elfelejtett, s jóízűen megvacsorázott; még holtfáradt anyjával is váltott pár semmitmondó szót…
Bármiképp történt is, a könyvnek hajnalra nyoma veszett.
 
 
2
 
A nyakigláb suhanc a pótvizsgát fényes sikerrel tette le – a legzordabb tanárkoponyák előtt vágva ki a rezet –, s utóbb színjeles diák lett. Attól fogva (állítólag) fütyült a rátarti lányokra. De azt is rebesgették, hogy csonka papagájával füstölgő főzetet itatott, mire kinőtt a dögrováson lévő madár lába, s dúsak, tündöklők lettek a tollai.
A helyi plébános – aki ördögűzőként szerzett magának kétes hírnevet – e csoda hallatán fekete mágiát emlegetett a szószékről, s keresztet vetett, valahányszor a fiú szembejött vele az utcán.
– Távozz tőlem, sátán! – suttogta kellő távolságból az elcsépelt, bár örök érvényűnek vélt formulát.
…Mi tagadás, a fiú kevélységében elveszített minden józan mértéktartást, s még abban az esztendőben belefogott nagyszabású értekezésébe, melynek először a végét vetette papírra. Az epilógus utolsó bekezdésének többször is átírt, szentségtörő zárómondata (nem szívesen idézem) a következőképp hangzik:
 
„Isten a világ teremtésének hetedik napján nem pihenni vágyott, hanem épp ellenkezőleg: rettenetes alkotóerejét megfeszítve olyannyira összekuszálta művének szálait, hogy annak kibogozása az idők végezetéig feladatot ad majd az emberiségnek – sok munkát, nemes fáradságot és kevés sikert.”
 
 
3
 
Így aztán aligha meglepő, hogy hősünknek tíz év múlva természetgyógyász, később pedig egyenesen boszorkánymester híre támadt – ám mindez már egy másik novella témája lehetne. (Tudom azonban, hogy ilyen novellát nem fogok írni, vagy ha igen, akkor úgy „eltorzítom”, hogy senki se gyanakszik majd folytatásra.)
Még csak annyit e joggal megróható, kihagyásokkal és megszakításokkal teli, kurta-furcsa történethez, hogy eltűnése előtt a titokzatos múltú fiatalember saját szakállára ki is nyomatta máig botránykőnek számító művét a szerelem, valamint a világmindenség (meta)fizikájáról.
 
(1995; kiegészítve: 2003)