Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

FÉNYESŐ (Lázadó jegyzetek)

  

 

Dél volt. Nyár.

Odakinn a zápor csöppjei még a járdán gőzölögtek, s remegő szivárvány feszítette magát az ég keresztjére. Bár szikráztak a tócsák és minden ragyogni látszott, a csend szinte szúrt.

Ekkor a fényeső a bárba is benyitott.

A diák az egyik kőrisfából faragott sarokasztalnál ült, előtte két-három ormótlan söröskorsó. Egy nőt figyelt néhány lépésnyire a pultnál, aki apró, ezüst csillogású poharakból itta a martinit. Valahányszor hosszan kortyolt, olyasforma mozdulattal vetette föl a fejét, mint aki nevetni vagy sírni készül.

Csinos nő volt – pontosabban rikítóak voltak rajta azok a sajátosságok, amelyek egy diák szemében a nőiességet jelentik. Bronzszín hajkorona, szemfesték, rúzs, csilingelő fülönfüggők, körmök vörös lángja, kurta szoknya, tűsarkú cipő. S ami a legfontosabb: az egyedüllét fanyar parfümje lengte körül.

A diák még túl zöldfülű volt ahhoz, hogy ne tekintsen minden lányt és asszonyt szabad prédának, aki félóránál tovább magányosan üldögél egy bárban. Felhörpintette hát maradék sörét, felállt, gerincét megropogtatta, majd a nőhöz lépett, s a tükör előtt untig gyakorolt, alig rebbenő hangon meghívta egy italra. Amaz (elmúlt negyven, de a negyvenötön még innen járt) összerázkódott, végigmérte a fiút, aztán kedves öngúnnyal így szólt:

– Két év múlva már elfogadom...

A diák tudomásul vette a választ, visszaült az asztalához, s úgy érezte, szerelmes a nőbe, akinek hajszálain a fényeső kószált. Hogy az időt múlassa, sovány térdén egy rongyos szélű Krúdy-regényt olvasgatott.

Záróráig maradtak. Ők voltak az utolsó vendégek: az asszony (ujjára jegygyűrű feszült) sem a délután, sem az este folyamán nem kelt el. Bár a számlát csalódottan fizette ki – szeme mintha könnytől csillogott volna –, még mindig nem engedte a büszkesége, hogy egy alig pelyhedző kamasszal kísértesse haza magát.

Kilépett a néptelen utcára. A diák néhány méterről követte. Tulajdonképp nem is a nő volt az, akit követett, hanem egy érzést akart megőrizni, melynek, a vegytan nyelvén, a nő volt a katalizátora.

A tűsarkok úgy kopogtak az aszfalton, akár az eső. Holdfény szitált. Játszi fuvalom bújócskázott a fakoronákban, kócolta a sétány menti füvet és a bronz tincseket.

Ám a varázs váratlan megszakadt. Sötét kapualj tátotta száját, tengermély-leheletű, roppant bálnatorok, s a nőt magába nyelte... 

 

* 

 

Másnap ormótlan deszkakoporsót cipeltek ki abból a házból. Gyászszín hollók szálltak odafent, szűkülő, koncentrikus körökben.

– Gyógyszer-túladagolás – suttogták az emberek, s fázósan húzták összébb mellükön könnyű felöltőjüket.

– Szegény kis kokott – dörmögte egy forradásos képű selyemfiú.

 

 

no3.jpeg

 

 

...Ám a diák (meglett férfi immár) még évek múlva is örök szerelméről álmodott, ahogy fejét fölveti, nevetni vagy sírni készül – s a fényeső körülragyogja fájdalmasan szép arcát.

 

(1995)