Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

 

FANTOMKÖZTÁRSASÁG

 

 

 

Már kamaszfejjel lelkesedett a filozófiáért...

Most is, amint egy cipőkanállal a reggeli tejeskávét kavargatta, Schopenhauer ezeroldalas, megsárgult remekművébe temetkezett bele. Épp a legérdekesebb résznél tartott, mikor a kakukkos óra jelezte, hogy indulnia kell. Sapka helyett egy keze ügyébe akadó tarka kendőt kötött a fejére.

 

 

 

 

fantom.jpeg

 

„Vagyis a világ nem más, mint puszta ködkép, és minden az elmében játszódik le” – nyelt nagyot a zsúfolt metrón, verítékező embertársai közt gyömöszölődve. A szellemi izgalomtól, mely a mozgólépcső tetején föltartóztathatatlanul úrrá lett rajta, úgy érezte, agyveleje átforrósodik.

Kilépve a körút forgatagába, látta meg az őrültet. Roppant, mitikus fák zúgtak a szélben, gyilkosan tűzött a nap.

A furcsa szerzet az árnyékban állt, a sokadalmon kívül, és csak beszélt, beszélt; valaha gyűlések középszerű szónoka lehetett.

– Legnagyobb rejtély az idő – prófétált az őrült a körúton. – Mert mitől vénülnek a fák?...

Egészen ámokfutó fizimiskája volt, és szép tébolyult tekintete. Régimódi nyakravalót viselt – meg két bibircsókot az álla hajlatában, olyasformákat, mint a könnycsepp. Jobb szemgödrében törött lencséjű monokli ült.

A járókelők közönyös képpel baktattak el mellette.

– Mitől jön el újra a kikelet? – faggatta tovább az őrült a körút tovasuhanó, kósza árnyait. Néha-néha panaszosan károgott egyet a vállán gubbasztó borzas varjú is, mintha csak gazdája monológjában tenné ki az írásjeleket.

„Vajon létezik-e ez az ember a valóságban?” – tűnődött hősünk szájtátin, a monoklis előtt rostokolva.

A következő pillanatban döntött. Továbbsétált a villamossínek összegabalyodott hálózata felé. Szörnyű bűz fojtogatta, a zajtól hovatovább megsüketült; tudata, lám, szerfölött hiteles benyomásokat gyártott, ám ő nem hagyta megtéveszteni magát.

Lecövekelt az egyik sínpáron. Csilingelő villamos közeledett, egyre közeledett. „Fantomkép – szaladt át zakatoló fején, s nem mozdult. – Úgy tűnik, hogy a sínen van, de minden csak az elmém játéka: a villamos is, a város is. És ez a megállapítás sem olyan, mintha a valóságban gondolnám. Hiszen csak képzelem, hogy gondolkodom...”

Nagy csattanást hallott, zűrzavar támadt, sikoltozás, futkosás, később egy vakítóan fehér kórteremben tért magához. Fiatal ápolónő hajolt fölébe. „Milyen szép fantomlány” – vélte fellobbanó tudata utolsó erőfeszítésével, majd újra elájult. 

 

* 

 

Napokig hevert eszméletlenül. Lázálmának képernyőjét nem létező próféták és csilingelő villamosok népesítették be.

...Végleg a fantomköztársaság polgára lett.

 

(1995)