Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

FABULA*

 

 

A kovács a falu legszélső házában, a poros, száraz fűcsomókkal pöttyözött országút mellett élt, ahol a szekérkerekek szabdalta, barázda mélységű kátyúkban napokig csillogott az esővíz, s ahol a sűrű, fekete sár minden felhőszakadás után vendégmarasztalóbb volt, mint maga a szívélyes természetű házigazda.

Szigorú munkabeosztás uralkodott a portán.

A kovács terebélyes felesége a konyhában főzött-mosott napestig, Ilka lánya anyjának segített a háztartásban, a kis Janónak a baromfiudvar volt a birodalma. Kálmánka, a legidősebb gyerek, aki az apja nevét örökölte, a kovácsműhely forró gőzei közt tanulta az ősi mesterséget. Mindennap ellesett valami új fogást. A kovács büszke is volt rá: gyorsan haladt a kölyök, akárcsak ő annak idején az apja keze alatt... 

 

* 

 

Egy komor téli délelőtt, mikor a végtelen égből nagy pelyhekben szitált a hó, különös idegen állított be az udvarba. A kovács épp Menyhért gazda, a harmadik szomszéd gebéjén dolgozott, amelyiknek bal hátsó patájáról rendre levált a patkó. Dani, a hosszú fülű ló gyanakodva pislogott; egyik dédapja szamár volt, így sörénye alatt megbújt némi szeszélyesség is. Most – a műhelybe toppanó idegen láttán – vad ijedelemmel rándult össze. A mozdulattól Kálmán mester kiejtette kezéből a kalapácsot, ami pengve szánkázott a jövevény lába elé.

– Hogy a mennykő csapna beléd, Dani! – szitkozódott Menyhért gazda, de amint megpillantotta amazt, torkára forrt a szó. A kovács éppúgy elálmélkodott; sarkában cövekelő fiának pedig még a szája is tátva maradt.

– Jó napot, jó napot – köszönt gúnyos udvariassággal az idegen. A legyek sötét glóriaként rajzottak furcsa alakú koponyája körül. – Patkoltatni jöttem...

A vén Menyhért sebtében búcsúzkodni kezdett (nagy zavarában a fizetségről is megfeledkezett), majd kivonszolta Danit a műhelyből. Csönd támadt a nyomukban, kongó és mély.

– No, kovács uram – mondta némi hatásszünet után az idegen –, akár kezdhetnők is, ha meg nem sértem!

Kálmán mester bólintott, s elfogódott mozdulatokkal szedte össze a szerszámokat. A kalapácsot maga az ismeretlen vitte oda neki, akinek parázsló szeme hirtelen megakadt a féloldalt álló fiún.

– Jó növésű gyerek – jegyezte meg barátságosan. – Szavamra az!

A kovács összerezzent, s menten kiküldte fiát az udvarra. Kálmánka azonban a műhely széles ajtajában megtorpant, és az időközben odasomfordáló Janóval végignézte az egész patkolást. Apja gyakorlott mozdulatai most kuszák voltak, amilyennek még sose látta őket; következésképp a dolog kétszer annyi ideig tartott, mint a lovaknál.

– Köszönöm – mondta a kényes művelet végén az idegen, s egy aranyforintost tett az üllőre, aztán csengő léptekkel távozott... 

 

* 

 

– Papa – kérdezte ebédnél a kis Janó –, ki volt az a maskarás ember a műhelyben, szarvakkal a fején?

 

 

satan.jpeg

 

 

– Hallgass, egyél! – ripakodott rá az anyja, kezét tördelve.

 

(1993; kiegészítve: 2003)

 

* A Balkán és Oroszország egyes vidékein elterjedt drámai atmoszférájú népmese feldolgozása. A gyűjtő lejegyzés közben irodalmi fordulatokkal élt, valamelyest tompítva az eredeti változatok nyerseségét; magyar falusi környezetbe is ő helyezte a cselekményt. – Szerk.