Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

MAGÁNNYOMOZÁS A VALÓSÁG UTÁN

 

 

A homályos lépcsőházban még nála volt, morzsoló ujjai közt. Erre akár mérget is vett volna.

Már az utcán járt – a kirakatok zúzmarától csillogó üvegtáblái tartottak tükröt elé –, s épp be akart fordulni az ismerős sarkon, mikor megborzongott. A szél marokra fogta fázós fülét, végigszántott tüskére nyírt haján.

Mindig itt szokta fejébe húzni a sapkáját, ahol a két vedlett házfal adott találkát egymásnak. Többé-kevésbé derékszögű sarok volt ez. Nyáron a cédák meztelen tégláinak támasztották agyonfogdosott, összekarmolt hátukat. Télen tövébe piszkoltak a részegek. A környék félvad, olykor falkába verődő kutyái is kedvelték – minden évszakban.

Most esett meg vele először, hogy nem találta a sapkát, holott már az összes zsebét kiforgatta. Kezdetben ráérősen, az eredménybe vetett gőgös hittel, később annál nyugtalanabbul, kapkodó mozdulatokkal, rángó hüvelykkel. Háromszor is megismételte, hiába...

Visszaloholt a kapualjhoz; az utcán továbbra sem látott élő lelket. Kora reggelre járt, alig derengett még, s a mérhetetlen égbolt a megszokott közönyt tanúsította apró-cseprő gondjai iránt.

Hogy néhány perce a csikorgó, rozsdamarta vaskaput kinyissa, mindkét kezére szüksége volt. Csak azalatt és ott ereszthette ki ujjai közül a sapkát, másutt észrevette volna.

A kopott kapualjban nem lelte, a pókhálós lépcsőházban sem. Ha az utcán csúszott ki ideges kezéből, visszafelé jövet meglátja. Szőrén-szálán eltűnt! Pedig jó meleg holmi volt: prémbéléses, fülvédős.

No persze, nem húsbavágó dolog; mégis furcsa, megmagyarázhatatlan... E szigorú, néptelen órában a legkisebb mozgásra is fölneszelt volna. Ám a bérház többi lakója még az igazak álmát aludta, s az utcán csak egymaga bolyongott.

 

kod.jpeg

 

Hangulatok jöttek-mentek. Úgy érezte, cserbenhagyta a logika. Őt, aki eddig soha nem tűnődött el istenigazából a létezés értelmén és csapdáin, most álomszagú bizonytalanság lepte meg. Szembetalálta magát a kiszolgáltatottsággal, a „máshogy is lehet” tundrás ködével és fagyával. Különös, zsibbadt alázat költözött belé, amit hasztalan magyarázott volna idegennek...

 

*

 

Egy órával később maga csodálkozott rajta leginkább. S ha belegondolunk, valóban semmiség az egész: csupán egy fejfedőnek veszett nyoma.

 

(1993)