Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
 
 
DÉMON (Lázadó jegyzetek)
 
 
A tenger figyelt. Felszíne olyasformán villódzott, akár a cserepekre málló üveg; minden cserép egy-egy hullám volt, melynek taraján fehér szikrákat szórva lobogott föl a napfény. Még a roppant bálnavadászhajó is, amely dán felségjel alatt Grönland felé úszott, beleveszett e hideg, sarkvidéki ragyogásba.
August Olaf Petersen a parancsnoki emelvényen imbolygott, eggyé válva a recsegéssel; ábrázata fakó volt, akár a holtaké. Már napok óta nem boldogította cethal a szemhatárt, így jobb híján – hátha csavargó angolnarajba botlanak – hatalmas, nehéz hálókat vetettek ki.
 

balnavadaszhajo.jpeg

 
Egyszerre csak kiáltozás támadt, vad hahók szálltak, s életre kelt Petersen kapitány hullaarca is. Valami az egyik hálóba akadt – sosem látott lény –, amely az együgyű legénység körében parázs izgalmat szított. Mire Petersen súlyos, dobbanó léptekkel a fedélzetre ért, a teremtmény már kiterítve hevert a deszkák bütykein.
– Teringettét – vakarta meg feje búbját a kapitány –, mi az ördög ez?
– Ördöghal – így Jensen, a dongalábú első tiszt.
E pillanatban fölébredt bódult álmából a szél, részegen hempergett a hullámpúpok fölött, s meglengette a matrózok vörös szakállát. A jeges levegő tüdejükbe dárdát szúrt, és belemart sótól fehér bőrükbe. Mint a semmi kövei, úgy álltak ott, iszonyodva, bénán. A hal is üveges szemmel bámulta egy földöntúli óceán habjait, amely már nem hord a hátán se bálnavadászhajót, se halált szorongató szigonyost.
– A sátán fattya – suttogta babonás rémülettel a kormányos, mire a többi tengerjáró keresztek tucatját hányta magára, s Szent Brigittához fohászkodott. Egyforma szakállukkal és még egyformább mozdulataikkal félszáz ikerhez voltak hasonlatosak. A szenthez eldadogott szavaik is hajszálra ugyanazok voltak...
Napszálltakor a rőt sugarak fényében azt is egyformán bárgyú képpel állapították meg, hogy a lény hasához parányi élősködő tapad. A dolog olyannyira gondolkodóba ejtette őket, hogy a kapitány leszalajtotta kajütjébe a hajósinast a Tengeri szörnyek encyclopaediájáért.* Néhány perc múlva Petersen izgatottan ütötte föl hosszú, szálkaforma ujjaival a tudós munkát; rövidesen kiderült belőle, hogy az ördöghal nősténye óriásként tornyosul a hím fölé, mely a szerelem napjaiban féregként csüng le róla.
Este Petersen kapitány csak nehezen tudott elszunnyadni. Hánykolódott, hörgött. Álmában újra látta az óceán mélyéből kiszakított iromba testet és a boszorkányszemet, amelyben lassan a felesége szemére ismert. Borzadva nézték egymást; sárkánytermészetű hitvese lefelé sandított, magamaga alulról föl – hiszen ott csüngött szégyenkezve az asszony puffadt, ráncokkal barázdált hasán...
 
 
Senki emberfia ne kérdezze, mi e história tanulsága. (Valószínűleg nem bír ilyesmivel – de hisz miért is kellene minden pocsolyában a mélyebb értelem Moby Dickjét keresni?) Ráadásul a csattanó is felemás, ízléstelen, torz, ennélfogva könnyen félremagyarázható...
 
(1995)
 
* E könyvet egy izlandi szerzetes írta a pokoli Hekla vulkán alatt. – A szerk.