Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

BAR KOHBA

 

 

– Személy?

– Is.

Csend.

– Tárgy?

– Is.

Még hosszabb csend. A válasz nyilvánvalóan úgy meglepte a kérdezőt, hogy pár pillanatig keresnie kellett az inkább filozófusokra, semmint katonákra jellemző harmadik szót.

– Fogalom?

– Is.

– A bolondját járatod velem? – fakadt ki erre a nagy hadvezér. – Felelj igaz lelkedre, máskülönben nyelv nélkül maradsz!

– Isten ments, hogy hazudjak – szabadkozott a másik, aki nem volt rest összeszűrni a levet a gyűlölt rómaiakkal.

A kihallgatás folytatódott.

– Él?

– Is.

– Meghalt?

– Is.

 

 

barkochba.jpeg

 

  

A zsidó sereg parancsnoka ugyan kezdte türelmét veszteni, de azért a rá jellemző mérhetetlen önuralommal vallatta tovább a keresztény foglyot, restellve iménti gorombaságát. Jól tudta, hogy egy felkelés (vagy más vállalkozás) sikere a megfelelő pillanatban alkalmazott béketűrésen nyugszik.

– Ember?

– Is.

– Isten?

– Is.

Bar Kohba szeme végre-valahára felragyogott, s a megoldás fölött érzett gyermekes örömében nem vette észre a rab ábrázatára kiülő zavart.

– Rákérdezek…

Szünet.

– A Messiás?

Körös-körül az olajfák lombja kísértetiesen zúgott, szinte jajgatott a hirtelen támadt keleti szélben, mely csontjáig megborzongatta mindkét férfit.

– Talán az – mondotta búsan a hitehagyott. 

 

(1999)