Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

AZ UTCA KÉT VÉGE

  

 

Reggeledett.

A járókelő, hóna alatt a Szentek élete vaskos kötetével, mint a szélvész, fordult be az utcába, s ruganyos léptekkel haladt előre a szépen lesöpört kőkockákon. Magas termetű, horgas orrú, kórosan sovány férfi volt, az inak, izmok és idegek érzékeny birtokosa, kezdődő szívbetegséggel a mellkasában.

– Jó reggelt, Herr Zimmermann – köszöntötte friss hangon a rikkancs.

A járókelő is megbiccentette fejét, de csak hangyányit, s loholt tovább, görcsösen szorítva gyönge melléhez a Szentek életét. Az utcán mindeközben folyammá nőtt az emberár. Időnként egy-egy fiáker csattogott végig a macskaköveken, a lovak patája, mesebeli tűzszerszám, szerteszét röpítette a kigyúló szikrákat.

Borongós, didergető délelőtt volt. A járókelő nyugtalanul fürkészett ide-oda, s korántsem volt bizonyos benne, hogy fölleli az antikváriumot, ami után már a fél művésznegyedet tűvé tette.

Ekkor különös dolog történt.

Arcok úsztak el előtte, szőke hajcsomók és kék tekintetek, majd fekete szakállak következtek, szúrós szempárok akadtak belé, megkarcolták, mint a faág, s föl-fölbukkant néhány ázsiai ábrázat is... 

 

* 

 

Telt-múlt az idő, dél lett, sivatagi hőség, az égen lobogva izzott a nap. A járókelő kábán sodródott az utca forgatagában, arra tért, amerre taszították, akaratereje már csak kusza emlék volt. Öltönye verítékben ázó testére tapadt, csontjai mocsárláztól sajogtak, szája vadul kapkodott levegő után. Kevélységszámba menő önbizalma, mely addig az életét irányította, s szinte minden lépését megszabta, most kétségbeejtő hirtelenséggel hagyta cserben.

Senki emberfia sem segített rajta.

Végül délutánba hajlott a nap, a forróság engedett szorításából, s a tömegben mind több lett a mongolos arcél. Az utca két oldalán magasodó épületek is megváltoztak, habár nem lehetett sejteni, mikor és hol kezdődött e finom átalakulás. A tizedik pagodánál a járókelő már a csodálkozás képességét is elveszítette, ennélfogva nem számolt tovább.

Mintha egy másik életet élne... rég kiesett a fejéből, voltaképp miért jött ide, miért bolyong ezen a lidérces utcán, sárban és piszokban, a kirekesztettség keresztjével. Azután mégis – fokról fokra, lépésről lépésre – összeszedte magát, s hűvös nyugalom öntötte el tagjait.

Már látta az utca végét.

– Jó estét, tiszteletre méltó Liu Cse – köszönt rá a következő szempillantásban egy vidám cérnahang.

 

 

kinai.jpeg

 

 

A járókelő – alacsony, kövérkés, egészségtől duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérősen rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével – természetes kínai előkelőséggel hajtotta meg felsőtestét a legyezőárus előtt.

Épp esteledett.

 

(1995)