Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

AZ EMBEREVŐ UTOLSÓ LAKOMÁJA 

 

 

Az emberevő maga a szerző, aki irodalmi lakomáin jó vagy rossz szájízzel rágja meg a világ által feltálalt fogásokat. A zsíros falatok lehúzzák a gyomrot. Kéz, toll és lélegzet csak ritkán emelkedhet a papír fölé... Ám a lakomák végén mégis új fűszerezéssel kerül vissza minden (régi recepten alapuló) fogás telhetetlen tulajdonosához, a világhoz. 

 

 

Most pedig következzék egy rendhagyó déltengeri történet:

Valamennyi őslakó tudta a szigeten, hogy a törzsfőnök nagyétkű. Volt nap a teremtés szégyenére, amelyen két tengerészt vagy három hittérítőt is bekebelezett; utána ideig-óráig nyugalom honolt a festői tűzhányók alatt.

Nem csoda, hogy a vitorlás hajók kapitányai messze elkerülték a korallzátonyos partot, s a Missziós Társaság is lemondott a vademberek megtérítéséről. Gyanítani lehetett, hogy az európai látogatók e hiányából előbb-utóbb baj származik...

S bár békésen hajladoztak a kókuszpálmák, a szigeten csakugyan nem stimmelt valami. Hol a lagúna fövenyéről tűnt el szőrén-szálán egy alattvaló, hol a dzsungel falta fel bennszülött vándorát.

– Mindörökké, ámen – dörmögte folyton újsütetű szavajárásával (ábrázatán az öncsalók kenetteljességével) a törzsfőnök, aki ezalatt egyre csak hízott. Ám mire megindulhatott volna személye körül a suttogó szóbeszéd és célozgatás, akár a sziget rossz lelkiismerete, magára maradt királyságában... Kutyaszorítóba került: vagy egyszer s mindenkorra lemond kedvenc eledeléről – amit rühellt volna megtenni –, vagy nyeli az éhkoppot.

 

 

kannibal.jpeg

 

 

Pár napig sóvár tekintettel bűvölte a látóhatárt, hátha fölbukkan egy kereskedelmi hajó a vízsivatag peremén. (Reménye szerint francia, mert a fanyar angolok valahogy íztelenebbek voltak.)

Aztán rosszul lett, verítékezett, szédült, majd elvesztette a térérzékét, s minduntalan nekiment a kőszikláknak, pálmafáknak. Egyszóval, orvosi nyelven, a kannibalizmus elvonási tünetei mutatkoztak rajta. Bizony, már a Missziós Társaság aranyszájú, ámde vékonypénzű hittérítőivel is beérte volna, a szemhatár azonban üres maradt.

...Végül egy nap gyomra követelődzésének nem bírt tovább ellenállni, s elrágcsálta csemegéje legféltettebb darabját, melyhez közel és távol – uralkodói gesztusként – még úgy-ahogy hozzáférhetett.

Sótlan vagyok, volt az utolsó gondolata.  

 

 

 

(1995)