Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

A SZÓFUKAR MONOLÓGJA

 

 

„Hiába néz ki úgy, hogy még beszélni se tudok, meg sem lehet állítani, ha egyszer belelendülök.”

 (Danyiil Harmsz)

 

 

Hallgatag természetű volt, mindazonáltal szeretett szónokolni. Nem tréfadolog az ilyesmi, ezt a saját bőrén tapasztalta. Néhanap abba se tudta hagyni a fecsegést, mintha a bőbeszédűség szelleme ejtette volna rabul szűkszavú lényét.

Barátai szerint az, amit önkívületében mondott (s aminek óvakodtak csak egy töredékét is papírra vetni), nem volt több haszontalan szócséplésnél; könnyen lehet, hogy nekik volt igazuk.

 

*

 

Különc szokásaihoz, Don Quijote-i személyiségéhez a középkor illett volna. Saját józan kora csupán a megrögzött iszákosok és az örök álmodozók menekülésvágyával töltötte el. Húszévesen e vágy még dühvel párosult benne; mára elpárolgott a dühe, és csak valami keserédes íz maradt a szájában.

 

 

donquijote.jpeg

 

 

Az a fajta fickó volt, akinek eszébe sem jutott, hogy fékeveszett pénzemberré váljon. Nagyon valószínű, hogy nem mindennapi műveltsége ellenére még az „üzlet” szó pontos jelentésével se volt tisztában. Így aztán felőle az üzletemberek és hasonszőrű társaik örök időkre becsukhatták volna a boltot.

Összefoglalva: képtelennek bizonyult rá, hogy felebarátját menedzserszemmel nézze; viszont veleszületett röntgenszemmel bírt. De a vesébe látás adományát is eltékozolta. Színes képzelete jóvoltából kezdettől fogva hasznavehetetlen célok vezérelték. Ráadásul megátalkodottan tartotta a két lépés távolságot mindennel és mindenkivel, elsősorban önmagával szemben. Amiként attól is vonakodott, hogy a világ folyásának fősodrában gyakorolja a gyorsúszást; talán nem akart idő előtt megfulladni.

Mivel úgy gondolta (teljes joggal), hogy a csillagok állása nem kedvez neki, visszavonult lelkének eldugottabb tájaira, s az ott tenyésző ködös fantazmagóriák szaporításába fogott. És a fantazmagóriák örvendetesen szaporodtak is.

Egyszóval korunk antihőse volt; más szóval – daliás termete ellenére – kiköpött vesztes.

 

*

 

Végtére is mi történt vele?

Egyik nap szörnyen unatkozott, hát fölállította a sakkfigurákat, és lyukat beszélt a fekete király hasába (a fehér bábukat világéletében mellőzte). Az elefántcsontból faragott uralkodó – ujjának egyetlen pöccintésére – feldőlt a tükörként csillogó táblán. Lyukat beszélt a fekete királynő hasába is, és ő sem maradhatott talpon. Hasonlóképp jártak a futók, a két huszár pedig lóugrásokban vágtatott szavai elől; később a bástyák is „összeomlottak”. Csak a gyalogokat kímélte meg: parasztokkal elvből nem vitatkozott.

E perpatvar után lélekszakadva fölkereste a barátait, s olyan szóáradatot zúdított rájuk, hogy teljesen elképedtek. Majd fölkereste a közelebbi ismerősöket, de szóáradatának hallatán ők is elképedtek. Végül rátört a távolabbi ismerősökre, s természetesen őket is elképesztette. Legvégül pedig hazaszáguldott, s három napon és három éjszakán át megállás nélkül monologizált, csak monologizált a frissen meszelt falaknak…

 

*

 

Mivel a negyedik nap reggelén megkukult, azóta a siketnémák jelbeszédét tanulmányozza. 

 

(1999)