Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - Epilógus

 

  

Epilógus

 

 
 
Mikor az Ausztráliából küldött kutatóhajó kikötött, már csak napokon múlt az első gyilkosság, így a brigg személyzete kétségkívül életeket mentett, fedélzetére véve a félállati sorba süllyedt kompániát. Ám a visszaút során még Doyle-nak is sikerült úgy-ahogy összeszednie magát, s Sydneyben már tőrőlmetszett tengerészekként léptek partra. Harold Morgan olyannyira régi önmaga lett, hogy habozás nélkül pört akasztott Stevens és társai nyakába a Narvál elrablásáért.
Végül bíróság elé került az ügy, s amíg a tárgyalás tartott, egyikük sem hagyhatta el a várost; tanúként hallgatták ki még a hajósinast is. Mrs. Hoggarty rokonai azonban lekenyerezték az esküdtszék tagjait. Ezek után nem meglepő, hogy a per utolsó napján fölmentették a Darling szerencsésen hazatért tengerészeit az összes vádpont alól, mondván: érdemük szerint bántak el a zsarolókkal.
– Képmutató senkiháziak!… A kirelejzumát! – tajtékzott az ítélet hallatán Harold, míg a törvényszolga ki nem vezette a teremből. De még a folyosóról is bezengtek végeérhetetlen szidalmai, melyekben csak úgy röpködtek az olyan kifejezések, mint „hétpróbás gonosztevők” vagy „minden hájjal megkent gazemberek”. (A többi nem tűrné a nyomdafestéket.)
Idővel azonban belátta, hogy hiábavaló a dühöngés, mert csak nevetségessé teszi magát, s lassan-lassan lenyelte a békát. A zugfirkászok pedig, akik jó darabig írtak a nagy port kavaró ügyről, más konc felé fordultak, így az emberek is hamar megfeledkeztek róla.
Nem sokkal a hírhedt kötélhúzás után Mrs. Hoggartyt, akinek elmeállapota biztatóan javult, további gyógykezelésre a gondos rokonok Skóciába vitették. Kaledónia levegője hasznára is vált az özvegynek, megteremtve derűjét és lelki békéjét.
A Darlinggal útra kelt hajósok mindazonáltal jó vásárt csináltak a szigetről magukkal hozott igazgyöngyökkel. Nem is egy akadt közöttük, aki soha többé nem szállt tengerre, hanem földet vásárolt, megházasodott, s gazdálkodóként vert gyökeret szülőhazájában. Bretton is így tett, hogy a hosszú téli estéken a családi tűzhely mellett töprenghessen Snowe haláláról (Stevens ugyanis futni hagyta sötét titkával).
A Narválra toborzott kikötői népség ellenben – különböző hajókra elszegődve – rövidesen távozott Ausztráliából. Aki messze a legderekabb volt közülük, Marryat kapitány kívánkozott leginkább vissza Fokföldre, hogy az indulásuk előtt Harold Morgantól bezsebelt pénzen, mely egy bankban hízott, megvehesse az olyannyira vágyott farmot. Grimm, Harte és Salgari (elpusztíthatatlan papagájával) továbbra is sülve-főve együtt csavargott. Egyazon vitorlásra is jelentkeztek, bár ezúttal nem tisztként. Ami Haroldot illeti: visszakapta a szkúnert, de kénytelen volt új legénységet keresni rá, mert régi emberei közül senkinek se fűlt hozzá a foga, hogy vele tartson, s ő sem ragaszkodott a társaságukhoz.
 
*
 
Végül is 1856. április 30-án, egy ragyogó tavaszi napon a Narvál kifutott a tengerre.
Stevens történetesen a rakparton álldogált, s a dülöngélő hajóra szegezte tekintetét. A Darling valamikori vezérkarából már csak ő tartózkodott Sydneyben: Cooper örökre megpihent; Kingston elszerződött egy amerikai gőzösre, mely azóta már Japán felé pöfögött; Ballantyne pedig feleségül vette Miss Evanst, s a szemlátomást boldog pár Angliába utazott nászútra. Stevens maga is a tengerre készült, ám a horgonyszedésig még volt néhány napja. „Kezdenek rendbe jönni a dolgok” – gondolta, miközben a kátrányfoltos szkúner után nézett.
Egyébként épp Emily sírjára vitt friss virágot, s a temetőből jövet torpant meg a rakparton. Az ünneplő ruháját viselte, melyben úgy festett, akár egy jómódú kereskedő vagy hajótulajdonos: a nők szeme sűrűn megakadt rajta. És most már ő is viszonzott egy-egy pillantást.
Azután különös dolog történt: emlékezete váratlanul elévetítette a Hoggarty-föld napsütötte képét. Lelki szemeivel látta a lagúnát is, melybe egy tölcsér- és egy deltatorkolatú folyó ömlött, a víz pedig csodálatosan kék volt, akár a matrózmesékben.
 

matrozmese.jpg

 
Ám a következő pillanatban eltűnt a káprázat, s újra csak a távolodó Narvált látta; sőt a legpeckesebben álló alakban fölismerte az ifjú Morgant. Bár nem mert volna megesküdni rá, kényelmetlen módon úgy rémlett neki, hogy a megátalkodott fiatalember őt bámulja. Istennek hála, a távolság rohamosan nőtt, s a Jóreménység foka felé billegő hajó egyre messzebb került a parttól, míg végül minden vitorlája és árva lobogója is beleveszett a ködbe.
Alighanem cápák kísérték hazafelé...[*]

 
 
The end
 
 
(1987–88;  átdolgozva: 2000)


[*] Robert Louis Stevens, a sydneyi illetőségű tengerészkapitány soha többé nem látta viszont Harold Morgant, a Cape Towne-ba való botcsinálta szerencselovagot. (A kiadó jegyzete.)