Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 4. rész / VI. Irány Ausztrália!

 



VI. fejezet 
 

Irány Ausztrália!

 

 
1
 
A vasmacska fölvonása és a vitorlák kifeszítése után a szutykos szkúner minden baj nélkül kifutott a nyílt tengerre, s maga mögött hagyta a Nagy-sziget partjait.
Mikor három kötélhossznyira távolodtak a szárazföldtől, Stevensék észrevették, hogy a szurdok felől fél tucat ember érkezik az öbölbe, s csatlakozik a két őrszemhez. A Darling menekültjei azonban bámészkodás helyett a tennivalókkal törődtek; márpedig indulás után bőséggel akad munka a világ összes hajóján.
Először is átvizsgálták a Narvált a raktértől az árbockosárig. A körülményekhez képest tűrhető rendben találtak mindent. Élelem és ivóvíz – hála Marryat gondosságának – elegendő mennyiségben állt rendelkezésre; még néhány palack rum, sőt egy kis szíverősítőnek való grog is maradt.
Noha a matrózszállás padlója már régen láthatott súrolókefét, a tiszti és egyéb kajütök állapota úgy-ahogy kielégítő volt. Marryat kapitány helyét Stevens foglalta el, Kingston a jenki füstszagú falai közé költözött, míg Ballantyne az olasz „fészkébe”, mely papagájtollakkal volt teliszórva. Grimm kabinjába Miss Evans, Harold Morganéba pedig a mindjobban erőre kapó özvegy telepedett.
Amikor a Hoggarty-földből már csak egy sötét pont látszott a tenger hullámai között, valamennyien a fedélzeten tartózkodtak, s megilletődve néztek a távolba. Végül a pont (mely alighanem a Piramis-hegy orma volt) beleolvadt a csillagfényes messzeségbe, s az elfeketülő horizont bántóan üres lett.
Aki csak tehette, visszahúzódott a hajó belsejébe.
 
*
 
Ettől fogva szélsebesen követték egymást az események.
Pár nap múlva a Narvál elérte a Húsvét-szigetet. Stevensék tudniillik nyugat felé fordították a hajó orrát – annak ellenére, hogy Dél-Amerika jóval közelebb esett horgonyszedésük helyéhez, mint Ausztrália. Ők azonban mielőbb hazájuk levegőjét akartak szívni, s tekintetbe véve, hogy a zsákmányolt készletek (ha szűkösen is) lehetővé tették az utat Tahitiig, inkább a Csendes-óceán szigetvilágának vágtak neki. Nem tévedtek, mert az időjárás végig kedvezően alakult, kárpótolva őket az elmúlt hetek megannyi viszontagságáért.
A Húsvét-szigeten óvakodtak kikötni, s miután megbámulták a parton tornyosuló páratlan kőkolosszusokat, folytatták útjukat Francia Polinézia felé.
 

szobor.jpg

 
További három nappal később áthaladtak a Baktérítőn. A forró égövben friss hátszél dagasztotta vitorláikat, s a Narvál – meghazudtolva roskatag mivoltát – valósággal versenyre kelt a nyomába szegődő delfinekkel. Élelemkészletük azonban fogytán volt, s ivóvizük is szinte megposhadt a rekkenő melegben, ám mindez senkit sem ért váratlanul a hajón.
Február 15-én megpillantották a Társaság-szigetek leghíresebb tagját. Tahiti most nemcsak kellemes pihenőhelyet jelentett számukra, hanem a civilizáció kapuját is. Ki mohón meregetve a szemét, ki pedig boldog megelégedéssel leste a hajókorlát mellől a legendás szépségű föld pálmafáit és tűzhányójának festői kúpját; sietősen horgonyt is vetettek Papeete kikötőjében.
Mivel se az iszákos törzsfőnök, se a hiányosan öltözött francia tisztviselők nem gördítettek akadályt ottlétük elé, a kíváncsiskodást leszámítva nyugodt körülmények között vásárolhattak enni- és innivalót az ültetvényekről. Ennek olcsón megszámított árát a Narválon lelt nélkülözhető használati tárgyak elkótyavetyéléséből teremtették elő. Az élelmet a parton sütkérező szolgálatkész bennszülöttek – néhány fityingért cserébe – gyorsan berakodták, így a hajó már másnap el is hagyhatta Tahitit.
Erre a napfényes délutánra esett, hogy Ballantyne halálos komolysággal újra megkérte Miss Evans kezét. A lány, aki az elmúlt napokban sokat tépelődött, s nemegyszer fél éjszaka le sem hunyta a szemét, most rövid gondolkodás után igent mondott. Elhatározásukat csókkal pecsételték meg, s a harmadtiszttel madarat lehetett volna fogatni, főleg hogy úgy döntöttek: hazaérkezésük után nyomban megtartják az esküvőt. (Mivel az állítólagos vőlegényről többé szó sem esett, Ballantyne élt a gyanúperrel, hogy Charlotte-tól nem áll távol a jóakaratú füllentés. De ennek ellenére csak még jobban bolondult a lány után.)
...Egy héttel később a tereben figyelő árbocőr vidám rikkantással jelezte az új-zélandi partok fölbukkanását. Tekintettel arra, hogy napok óta megint a mérsékelt égövben hajóztak, bármelyik percben várták a brit gyarmat feltűnését. Amikor ez végre-valahára bekövetkezett, háromszoros hurrában törtek ki, a matrózsapkák pedig egészen az alsó vitorlarudakig repültek föl a levegőbe.
Mivel Russell mérföldekkel közelebb esett hozzájuk, mint Auckland, a kisváros eldugottabb kikötőjébe futottak be, s lehorgonyoztak az alacsony rakpart előtt.
 
*
 
Russellban hosszadalmas huzavona vette kezdetét, ami néhány nappal később a Tasman-tenger ausztráliai oldalán, Sydneyben is megismétlődött. A szőrszálhasogató hatóságok először is a kilétükre igyekeztek fényt deríteni. Miután ez tisztázódott, részletekbe menően kifaggatták őket afelől, mi történt a Darlinggal és nem utolsósorban William Makepeace Hoggartyval, Sydney város legmódosabb hajózási vállalkozójával. A visszatérők el is mondtak mindent, amit csak tudtak. Töviről hegyire beszámoltak a hajótulajdonos tragédiájáról, a klipper vesztéről, Mrs. Hoggarty sorsáról és saját megpróbáltatásaikról. Mikor pedig az is kitudódott, hogy ismeretlen földdarabot fedeztek fel, ahol további brit alattvalók, valamint európaiak és amerikaiak rekedtek (kiszolgáltatva az emberevők kényének-kedvének), némi tétovázás után mentőexpedíciót szereltek föl és indítottak útnak a pontos koordinátákkal megjelölt sziget felé.
 
 
2
 
Egyik nap Henua Nui bennszülöttei a tóhoz legközelebb fekvő ahunál gyűltek össze, ahol a sziklaemelvényen derékmagasságú istenszobrok sorakoztak (a mindenséget teremtő Ta Aroáé majdnem ember nagyságú volt). Ott szentül megfogadták őseik szellemének: vagy világgá űzik a homokbőrűeket, vagy pedig utolsó szálig kipusztítják e szelek szárnyán jött fehér törzset, hogy írmagjuk se maradjon.
A naphosszat dühöngő Keave Iti még a szertartás után is ünnepélyes esküt tett atyja előtt, hogy addig nem nyugszik, míg harcosaival meg nem tisztítja szülőföldjét a vérszomjas ellenségtől.
Tupia ariki méltóságteljesen rábólintott.
– Koncoljátok fel a tyúkot! – mondotta befejezésül, az ősi szólást idézve.
 
 
3
 
…Miután visszabotorkáltak a Delta-folyóhoz, az orrukat lógató Grimmék közölték társaikkal, hogy Stevens és emberei elfoglalták a Narvált, s kifutottak a tengerre.
 

tenger.jpg

 
E szavak hallatán parázs, már-már késhegyig menő veszekedés robbant ki; főleg Fenimore Black tajtékzott haragjában; Rőt Joe-val és Krügerrel együtt talán meg is lincseli a fiatal Morgant, ha Marryat rájuk nem ripakodik, hogy ezzel csak a vademberek malmára hajtják a vizet.
– Könnyen visszafizethetik a kölcsönt – mondta –, ha nem hagyjuk abba a marakodást!
Ám az őrjöngő Caliban nem egykönnyen hallotta meg az okos szót. Mivel azonban Grimm is amellett volt, hogy mielőbb hordják el az irhájukat, végül a megfontoltabbak pártja kerekedett fölül, s a forrófejűek nagy nehezen lehiggadtak.
Finita la commedia[*] – dünnyögte még Salgari.
Összeszedve magukat (és fegyvereiket) lebaktattak a ladikokhoz, s azt tették, ami vigasztalan helyzetükben a legokosabb volt: átkeltek a lagúnabeli szigetecskére...
A Narvál kárvallott tengerészei pár nap alatt rendbe hozták (Grimm szavával: „kipofozták”) a Stevens-szigeten lelt romos kalibákat, s tanyát ütöttek a fedelük alatt. Úgy vélték, hogy jó ideig nem kell támadástól tartaniuk, mivel a bennszülöttek nyilván halottaik eltemetésével, sebesültjeik ápolásával és falujuk fölépítésével vannak elfoglalva. Annál komolyabb veszély forrása volt a bennük lakozó féktelenség. Ép eszüket a gyűlölködés és a Doyle által kotyvasztott pálmabor egyaránt elvette.
A legborzasztóbb helyzetben maga Harold Morgan volt, akinek az élete fabatkát sem ért. Caliban szakadatlanul fenekedett rá, így nem állt messze attól, hogy mindaz a fennhéjázás, hányavetiség és fölfuvalkodottság, melyet az egész vállalkozás során tanúsított, saját vérével együtt szálljon vissza a fejére.
Néhányszor alaposan elagyabugyálták. A végzetes tettet nem ritkán csak Marryat erélyes közbelépése hiúsította meg, de miután ő is jócskán veszített kapitányi tekintélyéből (s a lelke mélyén soha nem is szívelhette Haroldot), a különc fiatalember sorsa kezdett megpecsételődni. Annál is inkább, mert körömszakadtáig ragaszkodott vélt kiváltságaihoz.
Szinte már csak a kis Bill és a jámbor hajószakács nem akasztott tengelyt egyszer se a kátyúba jutásukért folyton mást okoló ifjú „hajótulajdonossal”. A legénység közül pedig Grant volt az egyetlen, aki még soha nem sózott oda neki istenigazából. Ami Grimmet illeti, ő is csak félszívvel lépett föl a védelmében, míg Harte rendszerint nem mozdította a kisujját se, és Salgari is okosabbnak látta, ha Senecával együtt a háttérbe húzódik, semmint okvetetlenkedésével magára zúdítsa a Black-félék dühét.
A nappalok gyorsan peregtek, csupán a fölriadásokkal teli éjszakák nyúltak tűrhetetlenül hosszúra. Az emberek már egymástól is tartottak, s félő volt, hogy valamelyikük a sötétség leple alatt elmetszi haragosa torkát. Többnyire úgy aludtak el, hogy a markukban szorongatták késüket. Nem csoda, hogy az alig palástolt, sőt nemegyszer kendőzetlen indulatok jobban megmérgezték a levegőt, mint a mocsárláz.
Krüger és Doyle torzsalkodása is jóvátehetetlenül elfajult. A búr egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy szemére ne hányja részeges társának: ha a támadás napján nem issza le magát a sárga földig, a Narvál se kerül idegen kézre!
Harold az egyik este – a szüntelen megaláztatástól fortyogva, de puszta életét is féltve – szó nélkül faképnél hagyta az erődöt. Éjszakára a közeli barlangban húzta meg magát, ahol kéretlen hálótársai a sziklaodúkban lakó és kísértetiesen surrogó bőregerek voltak.
Másnap a Madarak Földnyelvén bolyongott, a téboly szélére jutva, legalábbis (a sirályok rikoltozása közepette) fennhangon beszélt Istenhez, élénk taglejtésekkel kísérve szóáradatát, majd elátkozta az egész világot.
 

siraly.jpg

 
Ha a Nagy-szigeten nem tanyáztak volna vademberek, örömest átúszott volna oda, így azonban ő került két tűz közé. Többször is olyan sötét kétségbeesés fogta el, hogy egyik-másik szakadék peremén kis híján végzett magával. Ám a szerencsecsillagába vetett konok hit megóvta attól, hogy eldobja az életet.
Ráadásul küszöbön állt a végsőkig elszánt bennszülöttek irtó hadjárata is a motu új homokbőrű lakói ellen. Keave Iti tervéről azonban se a magányos farkassá vedlett Haroldnak, se az erődben maradt züllött társaságnak nem volt tudomása. Mivel pedig a Marryat által a Bazalt-hegyre föl-fölparancsolt strázsák hol elbóbiskoltak, hol meg elhagyták őrhelyüket, ha kedvük szottyant egyet madarászni, bízvást föltehető, hogy az őslakók számára több babér termett volna, mint a Darling-kolónia idején...


 


[*] Vége a játéknak. (olasz)