Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 4. rész / V. A cselszövés vége

 



V. fejezet 
 

A cselszövés vége

 

 1
 
A bennszülöttek valóban nem vették neszét a homokbőrűek újabb partraszállásának. Ez idő tájt utolsó emberig a faluban tartózkodtak – jobban mondva ott, ahol a falu még előző nap is állt. Most persze szürke iszaptömeg gőzölgött a kunyhók helyén, melyek egytől egyig tovasodródtak az áradatban. Ám a víz, ami éjjel elmosott mindent, délre visszahúzódott a maraéról[1] is, és a folyó megduzzadva – de már nem fenyegetően – hömpölygött partjai közt a lagúna felé.
Tupia megfogyatkozott népe az apadás nyomán jókora fatörzseket fektetett keresztül a hordalékon, hogy ne merüljenek térdig minden lépésnél. Fél délelőtt dárdákkal és villás ágakkal kotorásztak a nyúlós iszapban, igyekezve napvilágra hozni bármit, amire ráakadnak. Ám fáradozásukat vajmi kevés siker koronázta: az iszap fogságából csak néhány kőszobrocskát, cserépfazekat és rapát[2] tudtak előbányászni. Azok az érmék és ékszerek ellenben, melyeket sok-sok esztendővel korábban ástak ki a tópart homokjából, alighanem örökre elvesztek.
...A kincsesládára egyébként úszkáló kölykök találtak rá. Később elmondták: úgy rémlett nekik, ahogy a tóban fürödtek, mintha a nagy szikla árnyékában már megbolygatták volna a fövenyt, s e halvány nyom keltette föl kíváncsiságukat. A keservesen napvilágra emelt ládát végül harcosok segítségével feszítették föl, s abban soha nem látott, káprázatos szépségű holmikra bukkantak. Valamennyi darabot a falu lakói között osztották szét, de azok az ékszerek javát csak a szentélyek előterében rendezett ünnepségeken viselték, törzsbeli rangjuk szerint. Az arany- és ezüstpénzekből pedig némelyik vahine készített nyakláncot, kitartó munkával átfúrva az érmék közepét.
 

polinezno.jpg

 
Most azonban e kincset is elnyelte az iszap vagy messzire ragadta a folyó.
 
 
2
 
Stevens és társai eseménytelenül tették meg a bő egymérföldnyi utat a nyiladék bejáratáig. Ott elszántan jobb kéz felé fordultak, s az addigi állhatatossággal igyekeztek tovább.
Mrs. Hoggarty és társalkodónője ez alkalommal nem hordszéken utazott, hanem gyalogszerrel; bár az özvegy tekintete a szokásos kifejezéstelenséget tükrözte, lábával mintha elevenebben lépegetett volna Miss Evans oldalán.
E közepes iram mellett is jó időben érték el a II. magaslatot, majd azt a helyet, ahol csak keskeny erdősáv választotta el a nyiladékot a Delta-folyótól. Áthatolva a fák közt burjánzó liánok szövedékén – az ösvényt, melyet annak idején vágtak, még nem nőtte be teljesen a dzsungel –, kisvártatva az ingoványos vízparton álltak. Ráakadtak az ismerős gázlóra is, és keresztüllábaltak rajta – ezúttal kötésig merülve a piszkos habokba. (Az özvegyet maga Stevens, a piruló társalkodónőt pedig Ballantyne vitte át a karjában.)
Ám a folyó túloldalán nem délkelet felé indultak tovább – ahogyan a Narvál gazdájával megegyeztek –, hanem homlokegyenest az ellenkező irányba.
Némán haladtak a pajzsszerű fakoronák árnyékában. A szél fokozatosan erősödött, s felszárította testükről a verítéket; mivel azonban az izgalomtól nem érezték a fáradtságot, lépteik se veszítettek ruganyosságukból, és akaratuk is töretlen maradt. Persze a szenvtelenség, melyet a legtöbben magukra kényszerítettek, csak álarc volt: szívük nyugtalanul kalapált.
Ekkor egy kisebb kalamajka akasztotta meg őket.
A közeli csalitosból halk röfögés hallatszott, s Bretton vigyázatlanul széthajtotta a leveleket, hogy megnézze, mi okozza. Egy anyjától elbitangolt malacot pillantott meg, amely a sűrű aljnövényzetben csetlett-botlott.
– Uram fia, micsoda pompás pecsenye sétál itt! – szólt hátra vigyorogva, s már elő is húzta kését (alkalmasint nem azt, amelyiket Abel Snowe hátába döfött).
Ám a következő másodpercben ijesztő csörtetés hallatszott, s egy megtermett, villogó agyarú vaddisznó robbant ki a rengetegből. Bretton ugyan megpróbált félreugrani a rátámadó anyakoca elől, de az így is könnyűszerrel feldöntötte. Segítségére siető társai puskatussal ütlegelve igyekeztek elterelni a dühödten fújtató disznó figyelmét; a matróz végül szerencsésen talpra állhatott. Közben a malacnak sikerült kikeverednie az aljnövényzetből, majd egy csapáson visítva az erdőbe iszkolt, mire a koca is megfordult, s nagyot horkantva utána iramodott.
Mindez alig fél perc alatt játszódott le. Stevensék – akik óvakodtak elsütni puskájukat, nehogy ellenlábasaik gyanút fogjanak – megkönnyebbülten folytatták útjukat. Ettől kezdve éberen ügyeltek a legkisebb mozdulatra is.
Hamarosan zubogás ütötte meg fülüket; később látták, hogy a folyó medre összeszűkül, és a víz is sebesebben áramlik; végül megpillantották maguk előtt a tavat, amelynek partján (Harold Morgan elbeszélése szerint) a bennszülöttek támadása lezajlott, s amelyből a Delta-folyó is eredt. A fák hirtelen elmaradtak mögöttük, s ők ott álltak a szélesen szikrázó víztükör martján. A középütt emelkedő mészkőzátony épp egyvonalban volt velük. Jobboldalt kanyonszerű völgy nyílt; valószínűleg ez vezetett a Narvál kikötőjéül szolgáló öbölhöz, mely (bízvást hihették) csak a Bástya-fok tövében lehetett.
– Tovább! – intett a völgy torka felé Stevens, s a tóparton megpihenő csapat újra nekilódult. Talpuk alatt a homokot kavics és kőmorzsalék váltotta fel; ennek ellenére remekül megmászták azt az omladékot, mely a szurdok alsó részét eltorlaszolta. Pár pillanatra megtorpantak a csúcsán, majd leereszkedtek a másik oldalon. Mikor hátratekintettek, az addig őket kísérő tájból már csak az I. és II. magaslat teteje ötlött a szemükbe, de egy kanyarulat után már e zöld ormokat is eltakarták a sziklafalak.
A „kanyon”-on át vezető útjuk egyhangú volt: a halászmadarak fecsegésén kívül csak a lábuk alatt ropogó kövek törték meg a csendet. A szinte merőlegesen alászakadó sziklafalak kellemetlenül hatottak rájuk. Öröm volt végre-valahára meghallani az óceán ismerős zúgását.
A hullámtorlás robaja egyre hangosabb lett, s nemsokára elébük tárult a szurdok kijárata. Mivel a Narvál bal oldali bordázatát is megpillantották, sebtében a völgyfalhoz lapultak, nehogy a szkúnerről idő előtt észrevegyék őket. Sikerült ugyan kihámozniuk Harold meggondolatlan szavaiból, hogy pusztán két ember maradt a hajón, de az őrök éberségéről és fölfegyverzettségéről már sejtelmük sem lehetett.
A sziklák mellett egészen a völgy végébe lopakodtak, s ott a legelöl botladozó Kingston óvatosan kilesett.
A Narvál-öbölben épp apály volt. Közepesnél is kisebb hullámok ringatták a hajót, melynek kétes tisztaságú, fülsértően nyikorgó fedélzetén csak egy magányos alak ténfergett föl-alá. Valószínűnek tűnt, hogy a halálosan unatkozó strázsák felváltva őrködnek, s az a tengerész, akinek már lejárt kiszabott ideje, most a matrózszálláson szunyókál.
 

part.jpg

 
– Ez is a mi malmunkra hajtja a vizet – tette hozzá Kingston, miután visszahúzódva elmondta a többieknek, mit látott.
– Nem lesz nehéz elkötni a teknőt – jegyezte meg Smollett is.
– Akkor sem rohanhatunk fejjel a falnak – szólt megfontoltan Stevens. – Van valakinek hasznavehető javaslata?
– Tán le kéne puffantani a fickókat – vélte Bretton.
Stevens a fejét rázta.
– Ölni nem fogunk. Így is épp eléggé megkérdőjelezhető, emberek, amit most művelünk, de ezen ráérünk rágódni hazafelé.
Kínos csönd támadt.
– Várnunk kell hát türelemmel – mondta sietve Kingston, hogy a figyelmet elterelje a kapitány szavairól.
– Az már igaz – fűzte hozzá fontoskodva Smollett. – Egészen addig kell várnunk, míg az a jófajta őr másfelé nem néz. Mert holtbiztos, hogy előbb-utóbb a tengert kezdi el bámulni; akasszanak föl, ha nem így lesz. És talán még a buzgóság is elnyomja...
E jóslatot társai is hihetőnek találták, s miután összedugták a fejüket, úgy döntöttek, csöndben várakoznak, amíg a dolog be nem következik. Nem kellett azonban sokáig tétlenkedniük, mert az őr csakhamar hátával támasztotta meg a tatárboc törzsét, s jobb híján az óceán szemlélésébe merült.
Stevens és emberei közben kifőzték a továbbiakat, s most a terv szerint cselekedtek. A két legrátermettebb matróz, Jackson és Spencer nesztelenül az öböl partjára rohant, s belegázolt a vízbe. A zajt, melyet mozdulataikkal ütöttek, elnyelte a hullámverés, s így észrevétlenül úszhattak a hajó közelébe.
A többiek a völgytorokban maradtak, s karjukkal jelezték a hátra-hátratekintő párosnak, mit csinál az őrszem. Amaz rövidesen megfordult, és balszerencséjükre egyenesen a part felé nézett. Stevensék az utolsó pillanatban húzódtak be a szurdokba. Az őr azonban fölfedezte Jackson és Spencer friss lábnyomait a hullámok mosta homokon, s mert a látvány gondolkodóba ejtette, a bal oldali mellvédhez ment. Előbb fejét vakarva bámulta a fövenyt, majd kihajolt a párkányzat fölé is, hogy szemügyre vegye a környező vizet.
Ám Jacksont és Spencert nem láthatta: addigra elúsztak már az orrtőke előtt, s épp a horgonyláncon kapaszkodtak fölfelé. Mindkét matróz majomügyességgel mozgott, s kisvártatva a fedélzeten termett. Az őr továbbra is a bal mellvédnél nyújtogatta a nyakát, hogy magyarázatot leljen a lábnyomok titkára, de rövidlátó szemével hiába fürkészett ide-oda. A két hívatlan vendég ezalatt hangtalanul az előárbochoz lopakodott, onnét pedig a vaksi strázsa háta mögé. Egy halántékra mért ökölcsapás után az őrszem ájultan terült el a fedélzeten; még csak föl sem nyögött.
Jackson intett a parton várakozóknak, majd Spencerrel a sarkában megindult az egyik lejárat felé, amelyről úgy vélte, hogy a matrózszálláshoz vezet. A falépcső panaszosan nyöszörgött alattuk. Nyakukat tették volna rá, hogy a másik őr – hacsak nem olyan süket, mint az ágyú – megszagolta a bajt, s felhúzott kakasú mordállyal les rájuk, míg ők legföljebb öklük fürgeségében bizakodhattak.
Kisvártatva egy eléggé szűk és homályos helyiségben találták magukat, melyet függőágyakkal zsúfoltak tele. A füstös sarkok repedéseiben néhány patkány kapirgált. A padlón egy megszaggatott Biblia hevert, körös-körül pedig a lapjaiból sodort, félig elszenesedett és kozmás szagot árasztó pipagyújtósok. Mindazonáltal az egész hasonlított a Darling tágasabb és világosabb matrózszállásához is, így nem volt kétséges, hogy jó helyen járnak.
Az egyik függőágy mélyéből részeg hortyogás hallatszott. Jackson és Spencer megkönnyebbült lélekkel osontak oda, s egy csapzott szakállú tengerészt pillantottak meg, aki még álmában is két üres palackot markolászott.
– Jól elázott az ebadta – állapította meg Jackson, miután az alvó fölé hajolt. – Úgy is mondhatnám: részeg, mint a csap.
– Az Isten is hajóőrnek teremtette – húzta el a száját Spencer.
– Úgy bizony. És ez a mi szerencsénk, Damon. Mert ha nem tévedek, már semmi szükség rá, hogy ártalmatlanná tegyük.
– Fején találtad a szöget, pajtás. De mihez kezdjünk ezzel a szeszkazánnal?
– Itt nem maradhat, annyi szent... Vigyük a fedélzetre!
Azzal megragadták a holtrészeg fickót, s kiráncigálták a függőágyból, ami csöppet sem volt könnyű, mert keze-lába belegabalyodott a hurkok közé; tetejébe a palackok is a deszkapadlóra hullottak, s zörögve gurultak a csonka Bibliáig.
– Ejnye, de nehéz! – szuszogta Jackson a lépcsőn fölfelé.
– A sok rum húzza le.
– Mintha bizony te sose néztél volna a kancsó fenekére.
– Hisz nem is azért mondtam, Phytias – szabódott Spencer. – De szedd a lábad, nehogy a másik jómadár elröppenjen!
Így értek föl a szabadba, ahol a szakállast egyszerűen odanyekkentették a fedélzetre (alig néhány hüvelyknyire szétvetett tagokkal heverő társa mellé), majd újra kiintettek a többieknek, hogy tiszta a levegő.
 
*
 
Stevens a körülötte állókhoz fordult.
– Istennek hála, most már csak rajtunk múlik, hogy kieresszük a fővitorlát!
Azzal az egész társaság otthagyta a szurdokot, s meg sem állt a legmesszebb habzó hullámig, mely karéj alakban csipkézte körül az öböl partját. Ekkor derült ki, hogy Miss Evans kitűnő úszó, s csupán az özvegynek kell segítségére lenni a vízben, melyre Stevens vállalkozott. Ám mindjárt a legelején akadt egy kis bökkenő: Mrs. Hoggarty nem volt hajlandó belegázolni a tengerbe, bárhogyan győzködte is őt a kapitány és a másodtiszt.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte végül Kingston, tanácstalanul széttárva a karját. – Makacs egy asszony.
– Nincs más hátra, mint erőszakot alkalmazni – dünnyögte Stevens borúsan.
– Nos, igen. Szükség törvényt bont, uram. Tekintsen el tőle, hogy latinul is idézzem!
A gondterhelt kapitány értetlen képet vágott.
– Tudniillik nem akarom elvenni Smollett kenyerét – fejezte be Kingston.
Stevens halványan elmosolyodott tisztje szellemességén, majd a két férfi oldalról szorosan megragadta a továbbra is ellenszegülő Mrs. Hoggartyt, s kínos jelenetek közepette bevonszolta a vízbe.
– Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten az özvegy (hangját visszaverték a sziklafalak), s végigkarmolt Michael Kingston bal arcán. – Eresszenek, az ég szerelmére! Könyörögve kérem, eresszenek! Félek, uraim! Nagyon félek!
A szerencsétlen özvegy nyilvánvalóan kizökkent a Narvál érkezése óta rá jellemző egykedvűségből, ami csakis azt jelenthette, hogy kedvező változás állt be zavarba ejtő betegségében. Ennek láttán Stevens még biztatta is a másodtisztet:
– Feledkezzék meg a kíméletről, Mr. Kingston! Történjék akármi, de a nagyságos asszonyt a hajó fedélzetére visszük... Rajta!
Mrs. Hoggarty (aki mindent hallott, s szemlátomást meg is értett) még szívszorítóbban kezdett sikoltozni, s úgy vonaglott, mintha életveszélyben forogna. Végül nem átallt beleharapni a kapitány gyámolító kezébe.
– Ne! Ne! – rimánkodott elgyötört, már-már képtelenül vékony hangon. – Ne vessenek oda a cápáknak!
 

capa.jpg

 
– A cápáknak?! – hüledezett Smolett (történetesen ő taposta hozzájuk legközelebb a vizet), de rögtön körül is sandított, hogy nem lát-e néhány hátuszonyt kiemelkedni a habokból.
– Egyikünk sem akar ártani önnek, asszonyom – szólt Kingston, két karcsapás között. – Higgye el, mi csak...
– Kapitány úr! – kiáltotta Mrs. Hoggarty, látszólag ügyet sem vetve a másodtiszt mentegetődzésére. – Az isten áldja meg, segítsen rajtam! Mentsen meg, monsieur, könyörgöm!
Stevens csodálkozva tekintett az özvegyre, noha nem a valószínűtlen esengés lepte meg. (A matrózok közül ekkorra már tucatnyian is a Narvál bordázatát döngették öklükkel, mintha egy irdatlan ajtón kopogtattak volna; sőt feleannyian föl is másztak a fedélzetre a Jacksonék által lelógatott kötéllétrán). Ő maga – Kingstonnal, az özveggyel és a sereghajtó főkormányossal – félúton bukdácsolt a hullámokon.
– Asszonyom! – szólította meg növekvő bámulattal Mrs. Hoggartyt. – Hát megismer?
Mrs. Hoggarty tekintetéből már rég eltűnt a lélektelen üresség, s a hatalmasra tágult szempárban őszinte rémület tükröződött.
Az öböl felett sirályok keringtek, szűkülő hurkokat írva a levegőbe. Időről időre (az emberektől biztos távolságban) lecsaptak egy-egy halra is.
– Mentsen meg, Mr. Stevens! – ismételte az özvegy, mialatt könnyei észrevétlenül összevegyültek a tengervízzel. – Nem akarom... – Itt elcsuklott a hangja, s mintha kiszállt volna belőle az erő, nem ellenkezett tovább.
– Mindannyian életben maradunk, ha sikerül följutnunk arra a hajóra – ígérte a kapitány. – Ha már a fedélzeten leszünk, fölvonjuk a horgonyt, és indulunk haza Sydneybe.
– Sydneybe? – suttogta Mrs. Hoggarty, s úgy ízlelgette a szót, majd fordult a madárpiszoktól mocskos Narvál felé, mintha nagy erőfeszítéssel próbálna visszaemlékezni valamire.
– Igen, asszonyom. De most jöjjön, kérem! Nincs vesztegetni való időnk.
Ezután az özvegy már megadóan tűrte, hogy Stevens és Kingston a hajóhoz ússzon vele, ahol csuromvíz ruhájában is engedelmesen kapaszkodott föl a hágcsón. A fedélzetre lépve félénken, de annál figyelmesebben pillantott körül, s megszorította az odasiető Miss Evans kezét.
– Jobban van, asszonyom?
– Igen, mademoiselle,[3] igen... Bár az imént nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy... Jaj, mit is?
– Nem számít, madame[4] – mondta gyorsan a lány, boldog hitetlenkedéssel látva a változást. – Lemegyünk az egyik kabinba, és megszárítkozunk.
Mrs. Hoggarty bólintott, s hagyta, hogy karonfogva elvezessék. A két nő hamarosan el is tűnt a tiszti kajütökhöz vezető lejáratban, melyet a készséges Ballantyne – aki közben ide is bekukkantott – mutatott meg nekik.
A Narválra Smollett kapaszkodott föl utolsónak; épp abban a pillanatban, mikor szuszogva átmászott a mellvéden, lövések hallatszottak a Delta-folyó felől.
Stevens, aki a főkormányos előtt lépett a fedélzetre, nyomban az órájára tekintett.
– Hat óra múlt – mondta a mellette tébláboló Kingstonnak.
– Szó, ami szó, pontos emberek – így a másodtiszt.
A puskaropogás néhány perccel később abbamaradt, mire mélységes csönd támadt.
– Nos, kapitány úr? – kérdezte végül parancsra várva Smollett, háta mögött a legyező alakban álldogáló tengerészekkel, akiknek rongyait már félig meg is szárította a nap.
– Való igaz, hogy nem sokat lógathatjuk a lábunkat – kapott észbe Stevens. – Először is mindenki foglalja el a szolgálati helyét! Ugyanazt, amelyet a Darling indulásakor foglalt el a sydneyi kikötőben.
Szavai után ő és a tisztek a navigációs kabinba akartak sietni, de elébük toppant Jackson.
– Hát ezzel a két jómadárral mitévők legyünk, kapitány úr? – kérdezte, s a foglyul ejtett hajóőrökre bökött.
Bár más-más okból kifolyólag, amazok még mindig ájultan hevertek a párkányzat tövében.
– Igaz is – szólt Stevens. – Lehet, hogy a készletekből nekünk se futja majd, így aligha vihetünk magunkkal fölösleges kenyérpusztítókat.
– Hajítsuk őket a vízbe! – indítványozta Smollett, akit nem lehetett bonyolult gondolkodással vádolni. – Majd szépen partra úsznak. Keménykötésű legények, ahogy látom.
All right. De előbb térítsék magukhoz őket!
Jackson és Spencer sebtében szétnéztek, s találtak is egy vödröt a fedélzeten, amelyet leeresztettek az öbölbe, s telemerítették vízzel; ezt azután a két strázsa nyaka közé zúdították. Egy vödörnyi áldás azonban nem bizonyult elegendőnek, így a műveletet meg kellett ismételni. Nagy nehezen mindkét fickó magához tért, s füle tövét vakargatva felült.
Az, amelyiket Jackson ökle terített le, sajgó halántékát is meg-megdörzsölte, s hunyorogva pillantott körül.
– A kutyafáját, mi a fészkes fene történik itt? – kérdezte méltatlankodva. – Ki merészelt hozzám nyúlni, a teremtésit?!
– Én, Phytias Jackson. De készséggel bocsánatot kérek, amiért nem paroláztam előtte.
– Fogja be a száját, Jackson! – mondta csöndesen a kapitány.
– Az ördögbe is, kicsodák maguk?! – A koponyáját fájlaló tengerész döbbenten bámult egyik ismeretlen ábrázatról a másikra. – És mi az istennyilát keresnek itt?!
– Amint láthatja, hatalmunkba kerítettük a Narvált – felelte Kingston, miután nyugalmat erőltetett magára. – Megmásíthatatlan szándékunk, hogy kifutunk vele a tengerre. A fejleményekért pedig egyedül magukra vessenek. Mindezt közölheti Mr. Morgannal, és azt is, hogy ha szerencsésen partot érünk, mentőhajót küldünk önökért.
Az őrszem hüledezése nőttön-nőtt.
– Ne legyen Krüger a nevem, ha ez nem közönséges rablás! Hogy a pokolba merészelik...?!
– Elég a szájalásból! – mordult rá ekkor Smollett. – Hordjátok el az irhátokat, fiúk!
– Tán ugorjunk a vízbe, hogy az isten rogyassza rátok az eget?!
– Eltaláltad, cimbora. De a segítségetekre is lehetünk.
– Gazemberek! – sziszegte gyűlölködve a búr, s a kése után kotorászott; meglepetésére csak hűlt helyét találta.
Spencer, aki már rég lefegyverezte mindkét őrszemet, most némán felmutatta a pengét. A mozdulat láttán Krüger dührohamot kapott.
– Haramiák!... Kalózok!... – üvöltötte vérben forgó szemmel, s látszott rajta, hogy ha nem zúgna még mindig a feje, akár puszta kézzel is nekirontana az egész világnak.
Erre már Kingston is türelmét vesztette:
– Fogja be a bagólesőjét, és menjen a pokolba!... Maguk elejétől végig rosszban sántikáltak, és mi jogosan járunk el – tette mégis hozzá, mintha magyarázkodnék.
A másik őrszem ezalatt kukkot sem szólt, csupán tisztuló szeme kezdett elkerekedni. A nagy nehezen lecsillapuló Krüger is látta, hogy Doyle csak most józanodik; indulata most ellene fordult.
– Hígvelejű fajankó! Ha nem szopod le magad, nem lennénk ekkora kutyaszorítóban! Te... te... tökkelütött hülye!
A feszültség úgy megsűrűsödött, akár a füst.
– Ezt majd a parton intézzék el – mondta Stevens, miután az órájára pillantott.
Látva, hogy nincs mit tenni, Krüger föltápászkodott, s a nyakánál fogva Doyle-t is talpra ráncigálta.
– Bárcsak megfulladnál, te marha! – morogta közben foghegyről.
Azzal átpenderítette társát a mellvéd fölött, majd a csobbanás és a nyomában születő prüszkölés és szitkozódás után maga is beleugrott a napsütötte vízbe. Ám előtte – ha már egyenként nem köphette arcul a fönnmaradókat – még odasercintett egy kiadósat a fedélzetre.
– Bizonyára összecsókolóznak a parton – vélte Smollett, elnézve, ahogy a két dühös fickó kievickél a fövenyre. Amazok egymás torkának is estek, s nemsokára ott hemperegtek a homokban. Ennek láttán a főkormányos még hozzátette: – Animum rege, qui, nisi paret, imperat![5]
 
 
3
 
Harold Morgan emberei a kialkudott időpontban minden teketória nélkül cselekedtek. A folyón át gyilkos sortüzet nyitottak azokra a bennszülöttekre, akik az elmosott falu helyén gyanútlanul kotorásztak a sártengerben – és sokat leterítettek közülük. A többiek hanyatt-homlok bemenekültek a dzsungelba.
 

polinezazerdoben.jpeg

 
Harold csupán tűzparancsot adott, ő maga egyetlen puskát sem sütött el. (Nem is lógott a vállán karabély, s pisztolyt se dugott az övébe.) Az igazsághoz tartozik, hogy sokkal kevesebb mulatsága telt az öldöklésben, mint legtöbb bérencének – már csak azért is, mert betegesen iszonyodott a vértől. A kincs megszerzéséért azonban mindenre kapható volt, s a halomra lőtt őslakók láttán azzal csitította háborgó lelkiismeretét, hogy semmi égbekiáltó sincs abban, amit tesznek. „Mások is műveltek már effélét” – vélekedett a dologról, miután eszébe jutott dédnagybátyja testamentuma.
A lövöldözés csak rövid ideig tartott, ám így is meg lehetett állapítani, hogy a Stevens-féle csapat nem vett részt a mészárlásban.
Amikor elhallgattak a fegyverek, Harold hallatlan megrökönyödéssel nézett a mellette ácsorgó Grimmre.
– Hát ezeket meg mi lelhette? A kirelejzumát! Talán nem értek még a leshelyükre?!
– Isten tudja. Annyi szent, hogy bőven volt rá idejük. Csak tán kedvük nem.
– Remélem, hamarosan megjönnek az ostobák – pattogott Harold. – Máskülönben a vadak egérutat nyernek észak felé, és bottal üthetjük a nyomukat.
– Kötve hiszem, Herr Morgan. Inkább nyugton maradnak az erdőben. Arra várnak, hogy átkeljünk a folyón, és kitűnő célpontul szolgáljunk a dárdáiknak.
– Ezt forralnák? Akkor egy tapodtat sem mozdulunk innét! Meg kell várnunk azt a hétalvó társaságot, és velük együtt két tűz közé szorítani a pogány csürhét...
Megkezdődtek a várakozás percei. Ahogy telt-múlt az idő, a lőporfüst fölemelkedett a magasba, foszlányokra szakadozott, s beleolvadt a Delta-folyó fölött lebegő ragyogásba. Rövidesen a mocsaras sík mentén úszó kénszag is eloszlott.
Kerek félórányi tűkön ülés után Marryat (aki minduntalan a hajóról magával hozott kronométert leste) az aljnövényzeten keresztül odacsörtetett Haroldhoz, s mélyen a szeme közé nézett.
– Nekem ez sehogy sem tetszik! – jelentette ki csaknem olyan hangon, ahogyan a matrózokkal szokott beszélni.
– Mi az ördögöt akar ezzel mondani, kapitány?
– Esztelenség volna, ha tovább áltatnánk magunkat. Én bizony nem köntörfalazok. Azoknak a széllelbélelt fickóknak réges-rég itt lenne a helyük, Mr. Morgan, ezt maga is tudja, a nemjóját! És mivel itt nincsenek... valahol másutt kell lenniük!
– Bámulatos a következtetése, kapitány. Ön igazán éles elméjű. – Harold igyekezett megőrizni kincstári optimizmusát (ami eléggé nehezére esett) és gúnyos, lekezelő modorát.
Ám Marryat most fütyült a sértő szavakra, mint ahogy arra is, hogy magas lóról beszélnek vele, s emlékeztetőül így folytatta:
– A Narválon csak két emberünk van, az ég szerelmére! Mindennek tetejében Doyle iszákos, Krüger pedig forrófejű... Átkozottul könnyen el lehet foglalni azt a teknőt! – Maga sem sejtette, mennyire ráhibázott az igazságra.
– Mit hord itt össze?! – gurult dühbe Harold.
Marryat ábrázata egyre vörösebb színt öltött. A legénység (sőt még Grimm is) nyugtalanul kapkodta ide-oda a fejét.
– Ha az a célja, kapitány, hogy a sületlenségeivel lázadást szítson... – folytatta Harold, ám elbizonytalanodott, s váratlanul kibökte: – Csak nem képzeli, hogy szószegő módon...?
– De igen, a szentségit neki! – szitkozódott Marryat, akit végképp kihozott a béketűrésből a fiatal Morgan alaptalan vádaskodása.
Nagy csönd lett erre, mert a gyanú korántsem tűnt légből kapottnak.
– Most mit tanácsol, kapitány?
– Én bizony amellett vagyok – fújt nagyot Marryat –, hogy térjünk vissza a Narválhoz, amíg nem késő!
– Itt hagyjam a kincset?! Az örökségemet?! – Harold úgy elsápadt, mintha viasszal öntötték volna le a képét, s közben azt gondolta a másikról: „Károgó tengeri vészmadár!”
– Később még visszajöhetünk az aranyért… Miután horgonyláncán találtuk a Narvált!
– És ha mégiscsak ide eszi a kórság azt a Stevenst... a léhűtő embereivel?
Marryat tüstént kész volt a válasszal:
– Elég, ha csak néhányan szimatolják körül a hajót. A többiek addig veszteg maradnak, és várják a kedvező szelet.
– Jól van, kapitány. Én megyek, maga pedig kidobja a vasmacskát. Ha úgy tetszik, átadom önnek a parancsnokságot. Ne feledje a részesedését! Pár embert azért magammal viszek – hadarta nagyképűen Harold.
Néhány perc múlva Grimm, Harte és három matróz el is indult az ifjú Morgannal a Delta-folyó forrásvidéke felé. Úgy vélték, arra kisebb vargabetűvel juthatnak el a szkúnerhez, mintha ladikkal kerülnék meg a Keleti-földnyelvet. Amúgy sem állt szándékukban fölkapaszkodni a fedélzetre, csupán azt akarták kipuhatolni, hogy nyugalom honol-e a hajó körül.
Marryat és a hátrahagyott tengerészek szótlanul bámultak utánuk. Megérezve az általános feszültséget, Salgari papagája fülsértő istenkáromlásban tört ki, de most ez is csak fokozta a komor hangulatot, ahelyett hogy derültséget keltett volna.
– Csitt, Seneca... csitt! – mormogta az olasz kedvetlenül.
 
*
 
Harold és emberei sietősen szedték lábukat a fák árnyékában. Sejtették, hogy az a keskeny vízszalag, amelyet a bennszülöttekkel való háborúság első napján pillantottak meg – s amely a tóból eredve csörgedezett a dzsungel felé –, a Delta-folyó felső szakasza lehet.
Hosszú, fárasztó és meglehetősen egyhangú gyaloglás után érték el a tavat, mely csillogó tükörlapként vakította el őket, mikor kiléptek a fák homályából. (Nem kis szerencséjükre a folyó túloldaláról egyetlen dárda sem röppent át, amíg a tekergőző aljnövényzetben botladoztak.) Hamarosan átkeltek a patakággyá szűkült medren is, majd lóhalálában fölhágva az ismerős kőomladék lejtőjén, behatoltak a Narvál-öbölhöz vezető szurdokba.
A madárzsivajtól visszhangos völgyben, a már-már derékszögben alászakadó, meztelen és komor sziklafalak között haladtak tovább. Rossz előérzet kerítette hatalmába őket, és egész idő alatt alig mukkantak meg. Különös módon az addig oly szószátyár Grimm lett közülük a leghallgatagabb, de Harold is egyre gyalázatosabban érezte magát a bőrében. Nem csoda, hogy a völgykapu felé közeledve megszaporázták lépteiket, s szinte rohanvást törtettek előre: mihamarabb meg akartak győződni az igazságról. (A lelkük mélyén még bíztak benne, hogy semmi baj sincs a hajón, s kényszerű kirándulásuk csak Marryat oktalan borúlátása miatt következett be.)
Végül is valósággal kibuktak a Narvál-öböl fövenyére.
Az eléjük táruló kép olyan volt, mintha lidérces álmot látnának. A parton két ember ült vagy inkább gunnyasztott, fejük a térdük közé horgadt, ruhájuk pedig tépett, sőt itt-ott véres volt; látnivalóan nemrég akaszkodtak össze. Mögöttük az öböl tükre, mely azelőtt a Narvált ringatta, üresen ásított; a viharvert szkúner már a nyílt óceán hullámaival küszködött, s egyre jobban távolodott a szárazföldtől.
 

szkuner2.jpg

 
A két kifulladt és hörögve ziháló tengerész hol a hajóra meredt, hol a lábuk előtt összepiszkított homokra.
– Mi... ez? – nyögte Harold értetlenül; egy örökkévalóságnak tűnő percen át képtelen volt hinni a szemének.
Társai is hasonlóképp bámultak a távolodó Narvál után: Grimm torka kiszáradt, Harte szájából földre hullott a pipa, a körülöttük álló három matróz pedig zavartan hunyorgott a messzeségbe.
Ekkor Krüger (akit az elkeseredett dulakodás kevésbé viselt meg, mint Doyle-t) feltápászkodott a fövenyről, s tántorogva az ifjú Morgan felé indult. Félúton azonban megtorpant, s szaggatottan így szólt:
– Elfoglalták a hajót... Bajos lett volna megakadályozni... Engem még le is ütött az egyik... Ezer szerencse, hogy nem hagytam ott a fogam...
A jövevények csak most fordultak a magyarázkodó őrszem felé. Eközben Doyle – aki a parton is a rövidebbet húzta, s noha már kiszállt fejéből a pálinkagőz, továbbra is nehezen forgatta bedagadt nyelvét – némán fölkászálódott, s odasompolygott Krüger mögé.
– Ó, ti barmok! Nyomorult semmirekellők! – rivallt rájuk magánkívül Harold, de ahelyett, hogy teljesen leszedte volna róluk a keresztvizet, hirtelen elhallgatott, s félelmetes csönd támadt.
Hans Grimmelshausen e pillanatban olyasmit tett, amit mindaddig soha nem merészelt (vagy legalábbis nem tartott tanácsosnak): szorosan odaállt Harold elé, s veszett haraggal a képébe üvöltött:
– Nem az őrök a hibásak, hanem maga, Herr Idiot![6] A nyavalyás rögeszméi miatt most aztán benne vagyunk a pácban, méghozzá alaposan, hogy az isten verje meg!
Harte is a német mellé lépett. Ő, aki már a kincskeresés első napján megorrolt a fiatal hajótulajdonosra, ám sokáig fékezte a nyelvét, végre zabolátlan indulattal förmedhetett rá:
– Agyalágyult álmodozó! De ezt nem viszed el szárazon, te felfuvalkodott hólyag, ha addig élek is!
Azzal fölemelte csontos öklét, hogy lesújtó véleményének egy horogütéssel adjon nyomatékot, ám az észhez térő Grimm még a levegőben megragadta és lefogta a karját.
– Ne, Bob! Enélkül is nyakig ülünk a... – Nem kellett kimondania, mire gondol.
Grimm szavait hosszú csend követte. A hórihorgas jenki leeresztette öklét, felszedte a fövenyen heverő pipáját, kirázta belőle a homokot, ráfüstölt, majd utálkozva elhúzódott Harold közeléből. A már-már földöntúli csend pedig tovább nyúlt... s közben a legostobább matróznak is bőven jutott rá ideje, hogy megértse, milyen szörnyű kelepcébe kerültek.
Ekkor szinte egy emberként fordultak a mérhetetlen óceán felé, ahol a játékhajónyivá zsugorodott Narvál csúfondárosan lebegett a lenyugvó napkorong tetején.
A rászedett társaság feje fölött épp bealkonyult.


 


[1] A falu közepén lévő térségről. (polinéz)
[2] Evezőt. (polinéz)
[3] Kisasszony. (francia)
[4] Asszonyom. (francia)
[5] Légy úr indulatodon, mert ha nem, úrrá lesz rajtad! (latin)
[6] Bolond uraság! (német)