Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 4. rész / IV. Sürgős előkészületek

 



IV. fejezet 
 

Sürgős előkészületek

 

 
1
 
A kelő nap sugarai elcsúfított földre hullottak. A partvidék fövenyét feltúrta a szélvész, mögöttük a csontvázforma pálmák kopaszon álltak a növekvő fényben. Leborotvált koponyákra emlékeztettek a dombok és hegyek is, míg a folyómedrek hűtlen vizei a dzsungel alján nyújtóztak keresztül, iszapos hullámaikkal a fák derekát nyaldosva...
Stevens és társai csak kora délelőtt merészkedtek elő a barlangból. Szigetük, amely egy napja még az édenkert szépségeit kínálta, most olyan volt, mintha szökőár dúlta volna fel.
Szótlanul tették meg az erődhöz vezető rövid utat. Akárcsak éjszaka, lábuk most is bele-belesüppedt a sártengerbe, noha az már itt-ott kezdett megszikkadni a tűző napon.
Mikor beléptek az erődudvarra, elszomorító látvány tárult elébük. A tető nélküli házikók homlokzatait behorpasztotta a szél, helyenként az oldalfalak is hasonló sorsra jutottak. Az üggyel-bajjal fabrikált székek feldöntve hevertek a földön, körülöttük a leszakadt polcok roncsai árválkodtak. Nedvesen málló pálmalevelek tapadtak az asztalokra, melyek a felülről bezúdult víztömeg nyomására elvesztették eredeti formájukat. A megroggyant ágyakon arasznyi gyíkok sütkéreztek.
– Fölösleges a rendbetételükkel bajlódni – intett a vigasztalan képet nyújtó kalibák felé Stevens.
– Igaza van, uram – biccentett rá Ballantyne. – Hisz ma este már a tenger ringat álomba bennünket.
– Feltéve, ha a Narvál nem sérült meg az orkánban.
Néhány pillanatig nyomasztó csönd támadt. A fölvetett lehetőség, amely tervüket a feje tetejére állította volna, elkedvetlenítette őket, holott eddig sem volt sok vidámság a szívükben.
Nagy sokára Kingston szólalt meg:
– A házuk táját majd Mr. Morgan bandája kicsinosíthatja.
A többiek kérdőn néztek rá.
– Tudniillik ha egy csöpp eszük van – magyarázta a másodtiszt –, itt ütnek tanyát, miután mi kifutottunk a tengerre.
– Akad majd tennivalójuk elég – jegyezte meg sajnálkozva Ballantyne.
– Emiatt főjön a zsarolók feje, ne a miénk – mondta váratlan hevességgel Kingston. – Hát nincs igazam?
Ballantyne nem felelt.
– Menjünk vissza a barlangba! – indítványozta válasz helyett Stevens kapitány. – Itt már semmi keresnivalónk.
Megindultak a kijárat felé, közben hátratekingettek a romokra. Felemás érzések kavarogtak bennük. Bár türelmetlenül várták már a percet, melyben istenhozzádot mondhatnak a Hoggarty-földnek, egy kevés bánat is bujkált a lelkük mélyén, ha arra gondoltak, hogy örökre meg kell válniuk a Pagonytól, a Bazalt-hegytől vagy a lagúnától.
Miután visszatértek a barlangba – ahonnét a nők és jó pár álomszuszék matróz ki se tette a lábát –, odatelepedtek az ellobbant tűz maradványai köré, s némán a hamuba bámultak.
Stevens végül kurta pillantást vetett a zsebórájára, melyet még a Darlingról hozott magával, s folyvást a keze ügyében tartott. A mutató fél kilencen állt. Kénytelenségből választott szövetségeseikkel délután három órára beszélték meg a találkozót a Torkolat-öböl nyugati partszegélyén; bőven volt hát idejük az indulásig.
Magát a támadást egyébként az alkony előtti utolsó percekre tervezték, hogy a legkészületlenebbül érje a bennszülötteket. Harold Morgan szerint az egész mészárlás nem tarthat majd tovább bő fertályóránál. „Márpedig ha Isten engedi, most is felsülsz, barátocskám” – gondolta Stevens, akinek a Narvál számításba vett (szinte kalózregénybe illő) elfoglalásával szemben már sokkal kevesebb kifogása volt, mint amikor az agyafúrt, bár jóravaló Kingston előrukkolt vele.
Kilenc órakor fél tucat tengerész kiment gyümölcsöt szedni a megkésett reggelihez. A fákon szinte alig csüngött termés, így a puszta földről kellett összegyűjteniük az épen maradt mangókat és kókuszdiókat, melyeket később a barlangban szétosztottak.
Falatozás után Stevens utasította Smollettet, hogy néhány matróz élén ránduljon le a Gyöngy-öbölbe, s ellenőrizze a tutaj állapotát. A főkormányos magához is intett három lődörgő fickót, s elindult velük a kiöntött patak mentén lefelé. Nem volt könnyű dolguk: itt-ott kis híján térdig süppedtek a mocsarassá vált talajba.
 

szikla.jpg

 
Az öbölhöz érve azonban többé-kevésbé mindent rendben találtak. A tutajt ugyan partra dobta a forgószél alatti hullámverés, de nem esett különösebb baja; csupán a mellvéd egyik farúdja repedt meg. A hibát tüstént kijavították – jó erősen átkötözve a rudat –, majd visszatértek a barlangba.
 
*
 
Miss Evans és a harmadik tiszt újra a Pagonyban állt.
– Nem tud rólam mindent, James – mondta a lány Ballantyne-nak, akiről lerítt, hogy ezúttal dűlőre viszi a dolgot, s addig nem tágít szerelmese mellől, míg meg nem fejti vonakodása okát.
– Hogyhogy? Talán valami sötét titka van? Bűnt követett el? Üldözi a Scotland Yard?...[1] Fütyülök rá! Én szeretem magát, Charlotte, teljes szívemből szeretem, olyan őszintén, ahogyan még senkit sem szerettek ezen a nyomorult világon!
– Nem üldöz... a Scotland Yard... – felelte csöndesen Miss Evans, elbizonytalanodva Ballantyne szenvedélyességétől, mely a hosszú elfojtás után most annál hevesebben és követelődzőbben tört ki a fiatalemberből. – Másról van szó.
– De hát miről? Magyarázza meg, az istenért!
– Menyasszony vagyok.
A kurta válasz hallatán Ballantyne elsápadt, majd elvörösödött, s mialatt arra várt, hogy rászakadjon az ég vagy megnyíljon alatta a föld, szeme is fájdalmasan elkerekedett. Valami a torkát kezdte fojtogatni, s hogy megszabaduljon tőle, nyelt egyet. A keserűség csak nagy sokára robbant ki belőle:
– Ez nem lehet igaz, Charlotte! Miért nem említette idáig?! És hol a jegygyűrű az ujjáról?! Mondja, hogy csak próbára akar tenni, könyörgöm! Krisztusom, ez nem lehet igaz!
– Nagyon kérem, csillapodjék, James!... Még nem tartottuk meg az eljegyzést. Úgy terveztük, hogy a hazatérésem után kerítünk rá sort. De közbejött ez a szörnyű kaland, és így...
– Egyszóval mégsem menyasszony – suttogta maga elé Ballantyne, mint aki hirtelen hangját vesztette.
– Nem, de csak hajszál híja...
Szívszorító csönd támadt; csupán néhány madár neszezett egy lombjától fosztott fa tetején.
– Megértettem – mondta végül a fiatalember csüggedten, miután úgy-ahogy összeszedte magát, majd dacosan fölszegett állal megkérdezte: – Mondja... hát nem szeret engem?
– Istenem, miért nehezíti meg ennyire? Ne gyötörjön tovább, James! Hiszen az önfejűségével mind a kettőnknek csak szenvedést okoz.
– Feleljen, Charlotte! Egy szikrányit sem szeret? Tudni akarom!
A lány megremegett a tenger felől kelt friss szélben, amely hűvös volt, mert az orkán nyomában még nem tudott fölmelegedni a levegő.
– Mi lelte, Jim? Maga máskor mindig olyan előzékeny és finom modorú. Épp emiatt... akarom mondani... Te jó ég, ne kínozzon már! Ez a makacs kérlelhetetlenség nem vall magára.
– Szeret vagy sem?
– Nem tudom. Teljesen összezavar. Talán szeretem... Igen, lehet, hogy szeretem, de akkor sincs semmi értelme, hisz úgysem sikerülhet, lássa be! Legokosabb, ha mindketten elfelejtjük ezt az ostoba beszélgetést. Jaj, ne haragudjon!
Azzal Miss Evans (akárcsak néhány héttel korábban) megpördült a sarkán, s szó nélkül elrohant.
Ballantyne villámsújtottan meredt egy pálmafa sáros törzsére. Valami színes folt repkedett az arca előtt; egy kolibri volt, de ő ügyet sem vetett rá; szakadatlanul Charlotte szavai jártak az eszében: „...lehet, hogy szeretem... semmi értelme...”
Jó darabig rostokolt ott, mint akit megigéztek.
 
*
 
Lassan-lassan dél lett.
Stevensék alaposan megtöltötték a gyomrukat, mert sejtették, késő éjszakáig aligha lesz módjukban, hogy valamirevaló vacsorához mondhassák el az asztali áldást. Csak a sétájáról feldúltan visszatérő Miss Evans és a nála is később érkező James Ballantyne evett feltűnően keveset.
A lakoma után rövid pihenőt tartottak, majd fölkerekedtek, s magukhoz véve puskájukat, valamint legszükségesebb holmijukat (közöttük a nagy fáradsággal kihalászott gyöngyöket is), nekiindultak a part felé.
 
 
2
 
Harold Morgan, mikor a roham megszűnt, álomtalan alvásba zuhant; reggel tért csak eszméletre, s a kabinablakon behulló fénysugárból rögtön látta: már legalább nyolcra jár. Azt is látta, hogy az ágyán fekszik, félig kicsavarodott pózban, de ennek szinte örült. Egyik-másik rohama után ugyanis a padlón heverve ébredt föl.
Macska módra nagyot nyújtózott, majd felállt, s az ón mosdótálhoz lépett, amelybe már Billy friss vizet öntött, mialatt ő talán rúgkapált is nyugtalan álmában. A nótás kedvű hajósinas volt mellesleg az egyetlen ember a Narválon, akit Harold nem csupán kihasználni igyekezett, hanem a lelke mélyén még kedvelt is.
Csak törülközéskor jutott eszébe a förgeteg. Tüstént a kabinablaknál termett, s kitekintett, de a szeme elé táruló kép csöppet sem szegte kedvét. A szigetnek ebből a zugából persze lehetetlen volt fölmérni az orkán pusztítását; mindössze annyi látszott, hogy a kőfalakról a Narvál-öbölbe zuhant néhány sziklatömb, amelyeknek csúcsa itt-ott még kikandikált a vízből.
 

obol.jpg

 
Harold ellépett az ablaktól, s noha reggeli kótyagossága már múlófélben volt, magában dünnyögve nyomta le a kajütajtó kilincsét. Koponyája enyhén sajgott. A kabinfolyosón úgy gomolygott körülötte a homály, mint a tengerfenék éjszakája. Hamarosan fölkapaszkodott a szabad levegőre.
– Jó reggelt, Mr. Morgan – hallatszott ekkor Marryat minden nyájasságot nélkülöző üdvözlése a parancsnoki hídról.
Harold nem tartotta fontosnak, hogy eltársalogjon kapitányával; kurta főbiccentés után a tatfedélzetre ment. Itt Salgariba botlott, aki a párkányzathoz támaszkodva a tengert szemlélte. Az olasz (vállán a borzas tollú Senecával) egészen belefeledkezett a bámészkodásba, s nem neszelt föl a közeledő léptekre sem. Csak akkor rázkódott össze, amikor Harold már jóformán a fülét súrolva szólalt meg:
– Úgy látom, hazavágyódik, Mr. Salgari.
Mintha kígyó mart volna az ülepébe, pördült meg tengelye körül az olasz.
– Szó sincs róla, signore Morgan. Csak elnéztem a tengert. Olyan nagy és hatalmas, hogy az ember alig hisz a szemének.
– A ponciusssát! – toldotta meg egy rikkantással gazdája szavait Seneca is.
– Vagy úgy – bólintott Harold. – Hát csak bámészkodjék, ha jólesik. Én addig harapok valamit. – Azzal továbbment. „Micsoda alakokkal vagyok körülvéve” – gondolta igazságtalanul, hiszen az óceán fürkészésében maga is nemegyszer kedvét lelte.
Félóra múlva, miután csillapította éhségét, ismét megjelent a fedélzeten. A délelőtt hátralévő részét már odafent töltötte; ezalatt egy percnél tovább nem beszélt senkivel, s őt sem háborgatta senki fölösleges szószaporítással. Nagyobbára a dereka mögött összekulcsolt kézzel járkált föl-alá, mint egy admirális a mindent eldöntő tengeri csata előtt. Volt valami kísérteties abban, ahogyan lépkedett, s egy idő után még Grimm is elkerülte...
A délelőtt folyamán Marryat kapitány – követve Harold előző napi utasításait – unos-untalan elszajkózta az embereknek, hogy miféle feladatok várnak rájuk. A tengerészek tudomásul vették a mondottakat, s nem lázongtak. Marryat azt is az orrukra kötötte, hogy a kincsből valamennyien illő részt kapnak, s ez szemlátomást a magukban füstölgőket is megnyugtatta.
Mindnyájan korán költötték el bőséges ebédjüket (melyhez egy félbögrényi grogot is kiosztott a hajószakács), azután az összes ladikot vízre bocsátották, s megpakolták őket lőfegyverrel, puskaporral. A karabélyokat még evés előtt megtisztogatták, így azok most szemfájdítóan csillogtak a napon.
Mielőtt nekivágtak volna, tartottak egy utolsó tanácskozást a fedélközben, majd – két matróz híján – valamennyien leereszkedtek a kötélhágcsókon, s elfoglalták helyüket a billegő ladikokban. Hosszas rimánkodásra a hajósinas is velük tarthatott.
– Aztán megülj ám a fenekeden, Billy, mert odasózok! – intette atyaian Grimm.
A következő pillanatban a csónakok elváltak a Narváltól, és sűrű evezőcsapásoktól hajtva röpültek délkelet felé.
A hajón maradt két őrszem savanyú képpel bámult utánuk.[2]
 
 
3
 
Stevens és a többiek csakhamar elérték a Torkolat-öblöt, s partra szálltak a Nagy-homokpart végében. Ám kissé korán érkeztek, hisz a kapitány kronométer pontosságú órája szerint – amelynek mit sem ártottak a viszontagságok – alig múlt fél három. A Narvál ladikjai ekkor még fel sem bukkantak a Keleti-földnyelv csúcsánál.
Mivel Stevens nem látta értelmét, hogy a tutajt a fövenyre vonszolják, liánszalagokkal kötötték ki egy homokba szúrt cövekhez; majd összegyűltek a parton, s igyekeztek minél kevesebb zajt ütni.
Átkelésük alatt szomorú fölfedezést tettek: a Darlingnak nyoma veszett. Bárhogyan is meresztették szemüket a Tű-fok felé, sehol sem látták a roncsot a tiszta vízben; a legparányibb jel sem mutatta, merre bitangolhat. Jogosnak tűnt a feltevés, hogy az elsüllyesztett klippert a forgószél darabokra törte, később pedig az áramlatok kisodorták a maradványokat a nyílt tengerbe.
Stevensnek és társainak a kalibák pusztulása fölött érzett rosszkedvét betetőzte hajójuk gyászos vége. Igyekeztek azonban az előttük tornyosuló nehézségekre gondolni, s gyorsan megfeledkezni róla, hogy annak idején a Darling milyen büszkén, szinte fennhéjázva siklott ki a sydneyi kikötőből…
Nem sokkal partraszállásuk után pillantották meg a Narvál korhadt ladikjait, amelyek meglepő fürgeséggel szelték a hullámokat. Miután befordultak a lagúnába, nagyokat roppanva közeledtek, s hamarosan meg is feneklettek a Delta-folyó torkolatánál, egy eldugott beszögellésben.
 

delta.jpg

 
– Az áldóját! – pusmogta gúnyosan Smollett. – Ezeket a csónakbordákat még az özönvíz előtt hajlíthatta Noé apánk.
A kincsvadászok teketóriázás nélkül ugráltak ki a ladikokból – melyeket Rőt Jack és cimborái nyögve szárazra húztak –, majd odalábaltak a Darling-kolónia tagjaihoz. A legtöbbjük most látta első ízben a másik társaságot. Mivel azonban az ismerkedésre nem jutott sok idő, csak vonakodva és kutyafuttában üdvözölték egymást (noha a fölfeslett ruhájukban még szemrevalóbb úrinők nem kis izgalmat váltottak ki a Narvál örömlányokhoz szokott legénységéből).
– Vajon a vadak megszimatolhatták, hogy partra léptünk? – találgatta Harold, belevágva a dolgok közepébe.
– Azelőtt gyakran ólálkodtak erre – intett a dzsungel széle felé Stevens kapitány –, de úgy gondolom, ma mással vannak elfoglalva.
– Mire céloz, Mr. Stevens?
– Az orkánra. Nyilván alaposan megtáncoltatta őket is... Fölteszem, hogy a kunyhóik összedőltek, és most a romok eltüntetésén kívül aligha marad idejük kóborolni.
– Igaz! – derült fel Harold. – A körülmények ez egyszer a kezünkre játszanak. Szerencsénk van, uraim!
A kapitánya jobbján álló Smollett már épp közbe akart szólni, hogy említést tegyen róla, mit művelt velük a förgeteg, de e lelkendezést hallva úgy döntött, inkább leharapja a nyelvét.
– Mennyi idő alatt jutnak el önök a falu mögé? – kérdezte Harold.
– Több mint két óra kell hozzá – felelte némi latolgatás után Stevens, visszaemlékezve a fogolyszabadítás éjjelére. – No persze, attól is függ, milyen állapotban találjuk a nyiladékot.
Szünet.
– Eszerint legkésőbb hatkor a helyükön lesznek?
– Nos... minden bizonnyal.
– Ez a beszéd! Így hát legcélszerűbb, ha pontban hatra tűzöm ki a támadás idejét – feszített Harold már-már hadvezéri testtartásban. – Most pedig egyeztessük az óráinkat!
– Nem bánom.
Az órák egyeztetése után meghánytak-vetettek még néhány dolgot – példának okáért a bennszülött falu fekvését is –, majd a két csapat különvált egymástól. Stevens és társai a Darling-öböl felé meneteltek, a kincsvadászok pedig (miután legurították torkukon a magukkal hozott flaskányi szíverősítőt) északkeleti irányban indultak el. Kétségkívül az utóbbiak dolga volt nehezebb, hisz mindvégig a mocsárvilággá változott folyóparton, vérszívók felhőjében kellett gyalogolniuk...
A Darling menekültjei ezalatt hol a szabadulásban bizakodva, hol rossz lelkiismeretükkel pörlekedve lépkedtek a fövenyen. Egy-két sziklaorom fokozatosan eltakarta szemük elől a Nyugati-földnyelvet és a Kudarc-öblöt. Végül a Kristály-folyó torkolatánál ők is északabbra kanyarodtak. A két hölgy iramához szabva lépteiket, szótlanul haladtak az erősbödő moszkitózúgásban a jól ismert nyiladék felé.


 


[1] Skót Udvar. (angol) – A brit rendőrség közkeletű neve.
[2] Doyle-ra és Krügerre – akiknek öklelőzését nem feledték el – részint büntetésből oszthatták a strázsaszerepet. (A szerző feltevése.)