Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 4. rész / III. Szélvész az isten háta mögött

 

 
 
III. fejezet 
 

Szélvész az isten háta mögött

 

 
1
 
Alkonyat előtt egy órával az eget már láthatártól láthatárig bekormozták a felhőcsomók. A madarak megbújtak a faodvakban és a sziklahasadékokban, a vadmalacok bevették magukat a sűrűbe, a vízidisznók pedig a Kristály-folyó tükre alá buktak[1]; még a halak is eltűntek a lagúna üregeiben.
 

alkony4.jpeg

 
A valószínűtlen felhők mindeközben nőttön-nőttek, gomolygásukkal teljesen eltakarva a napot. A párakupola baljóslatúan borult a tájra. Egyszerre csak fölmorajlott a menny, s az égzengés néhány perc alatt addig fokozódott, mígnem kórusban üvöltő vadállatok hangjához vált hasonlóvá.
Ahogy a trópusokhoz közel lenni szokott, szempillantás alatt megszilajodott a szél is: tépni kezdte a fákat, felkorbácsolta a tenger hátát, s nem kímélte széles korallsánca mögött a lagúnát sem. Kétrét görnyedve hajbókoltak előtte a part menti pálmák.
A mennydörgés dobhártyaszaggató lett, és a kavargó sötétségben elmerülni látszott a föld.
A viharfelhők alacsonyan úszó hasa ekkorra már kolonccá nehezült, s megeredt az eső. Kezdetben a kiszikkadt rögök mohón szívták föl a vízcseppeket, s az óceán is magába fogadta az égi áldást. Ám az őrjöngő szél és az erősbödő zápor nemsokára kettéroppantotta a kisebb fák gerincét, s a folyók és patakok néhány óra alatt olyannyira megduzzadtak, hogy medrükből kicsapva elöntötték a mélyebben fekvő partokat...
Az orkánná fajult veszedelem éjfél körül érte el tetőpontját. A szél süvítése, a fák nyögése, a zuhanó sziklák recsegése és a feltorló hullámok robaja pokoli dübörgéssé olvadt össze. Mindehhez társult a mennybolt szakadatlan dörgése is.
Ott, ahol a kiáradt vizek nem lepték el hömpölyögve a földeket, merő sártengerré változott minden; másutt a beszennyezett, mocskos habot vető folyók faágakat és megfúlt állatok tetemét sodorták magukkal…
Ez a förgeteg súlyos megpróbáltatást jelentett az emberek számára is, nem téve különbséget őslakók, „hajótöröttek” és kincsvadászok közt.
 
 
2
 
Stevens és a többiek a vihar kezdetén még jónak látták az erődben maradni, abban bizakodva, hogy átvészelhetik az ítéletidőt a palánk védelmében. Az első órák alatt nem is szakadt a nyakukba különösebb balszerencse. Valamennyien behúzódtak a házikók födele alá, amelyeknek bejáratát igyekeztek minden módon eltorlaszolni; mihelyt ezzel végeztek, lerogytak derékaljukra, s onnan hallgatták a szél fütyülését.
Az eső persze rohamosan átáztatta a pálmalevél-mennyezetet, melyről eleinte lassan, majd egyre sűrűbben csöpögni kezdett a víz. A földön tócsák nőttek, dagadtak, szivárogtak szét, folytak be az ágyak alá, míg végül teljesen elborították a padlót. Az emberek beburkolóztak megmaradt ruháikba, fejüket is bepólyálták holmi kezük ügyébe akadó rongydarabbal, s összekoccanó foggal kuporogtak, reménykedve, hogy az orkán mihamarabb véget ér.
A szélvész azonban tovább fokozódott: recsegett-ropogott a kalibák oldala. Éjféltájt már olyan szörnyű volt a nyomás, hogy a tetőzet fonadékát alkotó pálmalevelek (melyeket pedig nagy gonddal erősítettek föl) leszakadoztak, s pörögve elrepültek.
Amint rémülten föltekintettek a magasba, a Darling-kolónia tagjai már csupán a kinti vaksötétet láthatták – vagy a villámok fényében az ólomszürke felhőket. A bezúduló zápor nemsokára ki is kergette őket az udvarra: a kalibák köze megtelt tapogatódzó, kiáltozó árnyakkal. Miss Evans segítséget kért a maga és Mrs. Hoggarty számára.
– Merre vannak, kisasszony? – hallatszott Ballantyne hangja a homályból.
– Erre!... Erre!... – felelt félig sikoltva a lány.
A harmadik tiszt, aki istenigazából a Stevens-szigeten emberesedett meg, s vált jókötésű férfivá, botorkálva közeledett.
– Micsoda bolond idő! Az orromig se látok!
– Még egy keveset, Jim!
– Végre! – hangzott Ballantyne megkönnyebbült kiáltása, mikor a sötétben szívdobogva megszoríthatta Miss Evans kezét, amelyet ezer közül is fölismert volna.
Az erődudvart vastag rétegben borította a nyúlós, vendégmarasztaló sár. Nem csoda, hogy a fejvesztetten keringő tengerészek bokán felül süppedtek bele, majd meg is csúsztak, s térdre estek vagy hasra vágódtak.
– Mindenki a barlanghoz! – süvített át végül a zűrzavar lármáján Stevens hangja. – Szaporán, emberek!
Nagy nehezen a leglomhább matróz is eltalált az erőd kijáratához. Mikor már valamennyien a palánk külső oldalánál álltak, a kapitánnyal az élen nekiindultak a közeli barlang felé, melyben az első éjszakákat töltötték.
– Szedjétek a lábatokat, fiúk! – bömbölte Smollett is. – A nemjóját ennek az égiháborúnak!
A fel-felszikrázó villámfényben aránylag jól boldogultak. Hamarosan el is érték a barlang torkát – elbukdácsolva Cooper sírja mellett –, amely csöppet sem volt könnyű vállalkozás, mert a Sziklás-patak kiöntő vizével is meggyűlt a bajuk; hajszálon múlt, hogy senkit sem ragadott magával az áradat.
Történetesen épp akkor, mikor a sereghajtók is be akartak lépni a sziklaboltozat alá, óriási csattanás reszkettette meg a levegőt. Alig félszáz yardnyira tőlük fellángolt egy kókuszpálma, s fáklya módjára lobogni kezdett az éjszakában.
– Átkozott istennyila! – szitkozódott Jackson.
– Ne átkozódj, cimbora – zihálta a fülébe Spencer –, mert csak annál rosszabb lesz!
Ezután a bőrig ázott társaság elbotorkált a tágas teremmé öblösödő barlang hátsó faláig. Végre-valahára száraz kőmorzsalék ropogott a talpuk alatt.
Mivel napokon át itt hajtották álomra a fejüket, bőven zörgött még pálmalevél a régi derékaljak maradványai közt, melyek kitűnő tüzelőanyagul szolgáltak. Ezeket szempillantás alatt összegyűjtötték, s meggyújtották az egyik hasadékból szerencsésen előkotort kovakővel. A tűzcsiholó maga az égetnivaló Bretton volt. Társai némán szemlélték mozdulatait, amelyek nyomán a púpos levélkupacról fojtó illatú, szürkésfehér füst lebbent föl, majd kibújtak a vörös lángnyelvek is, hogy hirtelen megnőve táncolni kezdjenek a sziklapadló fölött.
 
 
3
 
A vihar a Narvál-öblöt is fenekestül fölforgatta. Vadul száguldott a szél a sötét óceán fölött, s ház méretű hullámokat kavart, melyek döngve vágódtak a parti sziklákhoz; ilyenkor kisebb-nagyobb kődarabok, nemegyszer egész tömbök zuhantak a vízbe. Az eső patakokban futott végig a gránitfalakon, tisztára mosva a meztelen sziklákat a madárpiszoktól, majd a szennyes lé eltűnt a tengerben, ahol minden forrt, kavargott és örvénylett. A tajtékfüggönyök egyetlen szempillantás alatt szöktek a magasba, s a robbanást is megszégyenítő zajjal csaptak össze a hullámok.
 

tengerivihar.jpeg

 
A Narvál közben szilaj táncot járt az öböl közepén; kihalt fedélzete ide-oda dőlt. Marryat parancsára még idejekorán kivetették a tartalék vasmacskát is, nehogy magával röpíthesse a hajót a készülő förgeteg; azóta pattanásig feszült mindkét horgonylánc, de egyelőre nem esett nagyobb baj.
A vihar kitörése után alig harmadfél órával az utolsó tengerész is elhagyta a fedélzetet, ahol a hánykódás miatt már képtelenség volt talpon maradni. Ehhez társult a szünet nélkül ömlő zápor: az árbocok mentén egyre kiadósabb víztömeg vágtatott az orrcsúcs és a farkosár közt.
Az elanyátlanodott legénység a matrózszálláson gyűlt össze; Doyle és Krüger mogorván csattogtatta az ördög bibliáját; Caliban és Rőt Jack felváltva szidta az orkánt meg egymást, de főleg az őket békítgető Grantet; mások el-elbóbiskoltak vagy üveges szemmel bámultak a füstös lámpába. Grimm, Harte és Salgari bezárkózott a tiszti kajütökbe – ki-ki a magáéba. Marryat kapitány a navigációs helyiségbe húzódott vissza, készen arra, hogy bármilyen gyanús robaj hallatán a fedélzetre siessen.
Közvetlenül a navigációs szoba szomszédságában nyílt Harold Morgan kabinja, ahonnét most semmiféle nesz se szűrődött elő. Lakója nem is ütött lármát; csöndesen üldögélt ágya közepén, a perembe kapaszkodva, hogy le ne pottyanjon a hintázó padlóra. A kabinban tökéletes sötétség uralkodott, s ő meg sem kísérelt gyertyát gyújtani. A villámok csattanásakor meglátta ugyan a kerek ablakon lecsorgó esőlét, de azután kialudt a fény, s visszatért az éjszaka.
Harold ilyenkor belemerült a sötétségbe, s idegszálait megfeszítve küszködött, hogy a rátörni készülő rémlátásokat elűzze. Ám mint annyiszor, az egyenlőtlen harcban ezúttal is alulmaradt.
– Meglakolsz még a vétkeidért, te lator! – suttogta fülébe a jól ismert prófétai hang (Edgar bácsikájának vagy ördög tudja, kinek a hangja), melyet a forgószél üvöltése sem tudott túlharsogni.
Harold ellenállása végképp megtört, míg képe olyan fehérre vált, mint a gyolcs; tehetetlenül adta át magát a rohamnak, s a lidérces káprázatok foglya lett.
 
 
4
 
A bennszülött faluban is kétségbeejtő volt a helyzet: a tomboló szélvész csakhamar megrogyasztotta a régibb építésű kunyhók oldalfalait, s egyiket-másikat a földdel tette egyenlővé.
E kegyetlen pusztítás úgy érte a törzset, mint valami szörnyű átok beteljesülése. Csupán azt nem tudta még a legvénebb ivi-atua[2] sem, hogy a rájuk mért csapás a rontást hozó szellemek műve-e vagy pedig a joggal haragvó égiek büntetése. Buzgón fohászkodtak hát előbb Ta Aroához, majd sorban a kisebb istenekhez. Ám jó darabig minden jel arra vallott, hogy könyörgésük földön és égen egyaránt süket fülekre talált...
Mikor az első kunyhó – alig-alig reccsenve néhányat – összedőlt, már valamennyien a szabadban tántorogtak, ahol orruk hegyéig sem láttak az örvénylő sötétségben. Az anyák jajveszékelve szólongatták gyermekeiket; halálra rémült kiáltásaik innen is, onnan is hallatszottak. Mindeközben a ragadós sárban aggastyánok hevertek, akik elgyöngült tagjaikkal nem bírtak föltápászkodni, s a koromfekete éjszakában az ifjabbak segítő kezére se számíthattak. Míg győzték torokkal, a kutyák is szakadatlanul vonítottak, de panaszos szűkölésüket elnyelte a szél bőgése. Teljessé vált a zűrzavar. Végül elérkezett az a perc is, mikor a martja mentén csordultig duzzadt ava[3] kicsapott medréből, s alattomos sistergéssel elöntötte a tisztást, amelyen a falu épült.
Azok a szerencsésebbek, akik a sok helyütt térdig érő sárban még félig-meddig lábra tudtak kapni, elbotladoztak az erdőszélig. Néhány serdülő legény a kunyhók közötti pálmák koronájába kúszott fel, noha a fatörzsek úgy hajladoztak a viharban, hogy bármelyik pillanatban kidőlhettek volna. Ellenben a vének java és sok apróság már képtelen volt elmenekülni, s akárcsak a háziállatok, vízbe fúlt; a holttesteket messzire ragadta az ár.
A csónakkikötő vakáival együtt minden, amit az elemek mozdítani bírtak (közöttük volt a három zsákmányolt long-boat is), belesodródott a hatalmas temetővé változott lagúnába...
A förgeteg hajnali három óra körül kezdett csillapulni. A felhőszakadás ereje alábbhagyott; a szél bolond vágtája csökkent; a földig hajló fák kiegyenesedtek; a bugyborékoló vizek futása meglassult.
Öt óra tájban, mikor feltűntek a virradat első fényei, a szörnyű vihar majdhogynem megszűnt. A zápor elállt, a villámlás abbamaradt, a mennybolt pedig egészen a látóhatár vonaláig tisztán tündökölt.
Az orkán emberésznek fölfoghatatlan gyorsasággal zúgott el Henua Nui felett, végigsöpörve partjait, megszaggatva erdeit, felszántva vizeit. Mivel északnak hömpölygött, nyílegyenesen a közeli Baktérítő és a forró égöv irányába, már a trópusokon garázdálkodhatott.
Pusztításának borzalmas nyomait azonban hátrahagyta.


 


[1] A Delta-folyó környékén tudniillik már kipusztították őket a zsákmány után járó bennszülöttek. (A szerző jegyzete.)
[2] Pap, varázsló. (polinéz)
[3] Folyó. (polinéz)